Forrás: ÉS

Szántó T. Gábor elbeszéléskötete a holokauszt túlélőinek és a túlélők leszármazottainak, második, harmadik generációjának életébe enged bepillantást. Más szavakkal: a mai magyarországi zsidó identitás problémáiba. Szántó T. nagy empátiával, kíméletlen pontossággal és részrehajlás, morális ítélkezés nélkül alkotja meg hősei pszichogramjait, tárja fel a trauma lenyomatait és továbbműködésésének tüneteit a történelmi idő újabb és újabb rétegeiben.

Szántó T. Gábor: Lágermikulás. Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2004. 256 oldal, 1990 Ft

Szántó hőseinek élethelyzetei és dilemmái nagyon hasonlóak azokhoz, melyeket Kertész Imre is exponál nemrégiben megjelent Felszámolás című regényében: miképpen volt lehetséges, lehetséges volt-e egyáltalán a Kádár-rendszer viszonyai között az Auschwitzról való beszéd, hogyan viszonyult a többségi társadalom a túlélokhöz, miképpen élték-élhették meg maguk a túlélok és az o gyerekeik, unokáik saját zsidó identitásukat, milyen feszültségben állt egymással az emlékezés és a beszéd morális törvénye az élet továbbviteléhez elengedhetetlen felejtéssel, és változott-e valami e problémák tekintetében a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Szántó T. novelláiban jellegzetes típusként jelenik meg a szociológiai értelemben “második generációs” középkorú budapesti férfi, aki mintegy véletlenül szerez tudomást gyerekkorában zsidó származásáról, és akinek saját zsidósága nem sokat jelent, és nem is akarja, hogy különösebben jelentsen valamit. (“Neki semmit nem jelentett a származása, csak kellemetlenséget…” – Szétszóratás) Szántó T. arra mutat rá egy pszichoanalitikus tárgyilagosságával novelláinak többnyire szinte minden “irodalmiasságot” nélkülözo, szenvtelen, elidegeníto modorában, “közvetett szabad beszédében” , hogyan találkozik a diktatúra felülrol vezérelt politikai amnéziája az egyén védekezésével, azzal az igényével, hogy ne kelljen többé különböznie, megszabadulhasson attól a veszélyes tehertol, amit ráadásul egy hagyományként a családban már nem örökölt és nem tanult, hanem pusztán kívülrol oktrojált, ijeszto és valami módon “tisztátalan” identitás jelent.

A magyarországi zsidóság identitásának kérdése, ahogy arra a Sorstalanság egyik elemzoje is rávilágított az angol nyelvu olvasók számára írt tanulmányában, a fohos, Köves Gyuri neve kapcsán – tudniillik hogy miért van magyar neve egy zsidó fiúnak 44-ben Budapesten – messzire vezet, a XIX. század nagy liberális politikai hullámához, mely a térség más országaihoz viszonyítva is kiemelkedoen nagy mértékben segítette elo a zsidóság és más kisebbségek asszimilációját a többségi magyar társadalomhoz. Mivel a novellák idoszámítása a holokauszttól veszi kezdetét, hiszen a szereplok személyes és családi emlékezete odáig terjed, (bár talán pontosabb úgy fogalmazni: Auschwitzcal a szereplok számára voltaképpen véget ér az ido, a múlt és a jövo egy abszolút nullpontban oltódik ki, eltunik egy törésben, szakadékban, és a múlt majd csak a megorzött vagy újrafelfedezett vallásos tudatban nyílik meg újra), és így a vészkorszak az elbeszélések és novellák téridejében határként, cezúraként muködik, a zsidó identitásnak speciálisan “magyar változata”, különössége a novellák szövegében nem hangsúlyozódik. Ugyanakkor azonban abban a tanulságban, melyet az amerikai tanulmányútja alatt a vallási közösségbe visszatért fiú, András-Avrohom ír apjának, a Szétszóratás fohosének , tehát hogy “Megpróbálhatsz ezerszer is távozni a zsidóságodból, de a zsidóságod nem távozik beloled”, éppen az asszimiláció kudarcának történelmi tapasztalata rögzítodik. De a provokatív hangvételu Kérem, engedjék elore a holocaust-túléloket! címu monológ formájú elbeszélésben is ennek az egykor volt, de a monológot mondó öregasszony számára mindörökre illúziónak bizonyult magyar identitásnak a nosztalgiája, sosem szuno, bár leginkább önmaga elott is titkolt fájdalma is megjelenik. Említhetnénk a kötetet záró Könyvbemutató címu írást is (számomra ez a könyv legszebb, legtökéletesebb darabja), melyben egy budapesti író viszi “haza”, vidékre, az osei sírjához róluk írt könyvét. (Az osökkel való kapcsolatnak a zsidó hagyományban kitüntetett szerepe van, ennek egy megrázó példája elevenedik meg a Hazatérés címu, a feszültségteremtés tekintetétben a legjobb móriczi hagyományokat követo elbeszélésben, ahol a városba érkezo idegenek szappanokat temetnek el vallási tiszteletadással emberi maradványokként.) A Könyvbemutató hose – az utalásokból egyértelmuen kiderül – Szegedre utazik. Ilyen bensoséges, vágyakozó sorokat szinte még sosem olvastam errol a városról, melynek lassan húsz éve vagyok a lakója – és egyáltalán, a kötetnek más írásokban is fölbukkanó szegedi vonatkozásai is olyan nézopontból íródnak, amilyenbol ritkán nézzük ezt a várost: az elhurcolt és megölt avagy az innen szétszóródott szegedi zsidók szempontjából. (Bálint Sándor reprezentatív és kétségkívül fontos Szeged-könyve nem veszteget sok szót a város egykori zsidó lakosságának életére, alkotásaira és tulajdonaira, de amikor ebbol a szempontból néztem meg újra szülovárosom, Gyor építészeti örökségérol 1999-ben kiadott exkluzív kiállítású kétkötetes albumot, hasonló “eredményre” jutottam.) A hiány, a város múltjának ez a feledésbe süllyedo láncszeme többek között Szántó T. Gábor következo sorai által vált érzékelhetové számomra: “…sétálni vágyott volna a kávéház felé, melynek teraszáról, ha kitartóan ült és várakozott, elobb-utóbb mindenkit megláthatott, akiért fontos volt ide újból és újból viszszatérnie, a házhoz, melynek örökké akadozó második emeleti redonyeire azóta nem nézett fel, hogy eloször kellett vendégként megpillantania nagyanyja egykori lakásának lehunyt ablakszemeit, s belefúrni magát a zsinagógával szomszédos szeretetház macska- és hyposzagú homályába, ahol számára minden, de minden történet kezdodött. Valamennyiünknek megvan a maga Macondója, formálódott benne esztendokön át a mondat, amit soha nem mert volna leírni, nehogy azt higygyék, Márquezhez méri önmagát.”

Kétségtelen, hogy a Lágermikulás egyes darabjai, mint például a Székfoglaló, inkább a tényfeltáró riportokra, publicisztikákra emlékeztetnek, és eros politikai konnotációjukból adódóan az olvasónak az a benyomása, hogy ezek a szövegek még csak félútig jutottak az autonóm irodalommá válás terén. Ez a kérdés azonban roppant bonyolult, különösen, ha figyelembe vesszük Deleuze és Guattarti elméletét a kisebbségi (minor) irodalmak sajátosságairól. Azt írják többek között: “A kisebbségi irodalom teljesen más: a szuk tér következtében minden egyes személyes ügy azonmód a politikához kapcsolódik.” És: “Csak a kisebbségi nagy és forradalmi. A mesterek irodalma gyulöletes.” Efelol a radikális koncepció felol nézve egyértelmuvé válik Szántó T. könyve kapcsán is: kritikánknak, olvasói érzékenységünknek elobb-utóbb meg kell tanulnia a “kisebbségivé válást”, követni tudni a nyelvet “lassan és fokozatosan a sivatagba”. Igen, akár a sivatagba is.

Comments are closed.