Forrás: ÉS

Az Áldozat – Engesztelés című kiállítást önkényesen két műalkotással kijelölt végpont közé helyezzük. (Nem mellesleg Bukta Imre és Fehér László munkája kvázi a kiállítótér két legtávolabbi pontján található.) Fehér László Mezuza szögelő és Bukta Imre Orrvadász “galambokat etető” című műve úgy viszonyul egymáshoz, mint két egymás mellett lévő pont a köríven, melyek egymással csak 360 fok megtételével érintkezhetnek.

A múzeum nehéz ajtaját tolva magam előtt baljós, morgásnak tetsző hangokat hallok. A zsinagógával közös kerítése előtt a februári korasötétben két usánkás rendőr sziluettje. Fejük lefelé néz. Az egyikük, mintha a lábát lendítené. Mintha rúgna. A térdmagasságú kőfaltól nem látszik, ember vagy egy állat irányába. Kilépek a szigorúan őrzött épület bejáratán. Egy részeg homeless tápászkodik fel a betonról. A fiatal rendőrök keze zsebre dugva. Nem tűnnek túlzottan elégedettnek, pedig nem hagyták megfagyni a nyomorultat.

Egy ritmust keresünk, egy latens, de mégis mindent átjáró ritmust, mely a létezés minden szintjét mozgatja. Áldozat – engesztelés, áldozat – engesztelés…

Az áldozat két alapvető fontosságú felismerés hozadéka. Az egyik a tőlünk függetlenül létező valóság felismerése: a porszemtől a bonyolult biológiai rendszereken keresztül egészen az isteni szférákig. Míg a másik felismerés szerint ez a világ teremti meg az ember számára a materiális és szellemi létezés feltételeit. Az áldozatban, az áldozathozatalban az ember egy szerződést kínál környezetének, és magának az Istennek, melyben különféle természetű felajánlásokat tesz. Ennek fejében azt kéri, hadd lehessen összes gyengeségével, bűnével együtt továbbra is az, ami, avagy hadd kaphassa vissza újra (újra és újra) a világhoz való jogot.

Caravaggio Ábrahám mindenre elszánt tekintetét festi meg (Izsák feláldozása, 1595), amely már rég túl van az emberi szereteten. És az Úrnak akkor ennyi elég. De napjainkban mintha megbicsaklani látszana az áldozat és engesztelés ritmusa.

A hívő ember számára ma is, igaz egyre szellemibb és áttételesebb formában az áldozati rítus az egyik legjelentősebb vallási tett. Az isteni szubsztanciával folytatott kommunikáció legerősebb eleme. Vajon a mindennapok verklijében könnyebben ragadhatjuk meg ezt a gyógyító erejű ritmust? (A ritmus általában elviselhetőbbé, megérthetőbbé, rendszerezettebbé teszi világ dolgait.) A hívő és a nem hívő ember is a mindennapokba ágyazott létezést az áldozat – engesztelés, áldozat – engesztelés profánabb, ugyanakkor “demokratikusabb” ritmusával tölti ki. Egyszerre hoz áldozatot, miként az engesztelő szerepét is magáénak tudja. De ha a mindennapok nyelvére akarjuk lefordítani e szavakat, úgy is mondhatjuk: a (hasznos, önfeláldozó) cselekvés és a melléje rendelt jutalom ritmusa ez, hiába is szégyelljük a Pavlovi reflexeket, kiegészítve még azzal, hogy az áldozat akkor lesz valóban értékessé, ha az valódi szellemi, fizikai, morális erőfeszítést követel tőlünk.

Az Áldozat – Engesztelés című kiállítást önkényesen két műalkotással kijelölt végpont közé helyezzük. (Nem mellesleg Bukta Imre és Fehér László munkája kvázi a kiállítótér két legtávolabbi pontján található.) Fehér László Mezuza szögelő és Bukta Imre Orrvadász “galambokat etető” című műve úgy viszonyul egymáshoz, mint két egymás mellett lévő pont a köríven, melyek egymással csak 360 fok megtételével érintkezhetnek.

A két mű ilyformán, közel és távol egymáshoz, igen sokrétűen jeleníti meg az általam emlegetett bonyolult, ugyanakkor rendkívül egyszerű ritmusképletet.

Fehér László festménye a szakrális felől közelít az áldozat és az engesztelés problematikájához. A kép elhiteti velünk, hogy a vallás a legtökéletesebb út az Isten és a teljes élet felé, és ezt úgy teszi, amellett, hogy rendkívül tiszta formai eszközöket használ, hogy csupán egyetlen aprócska mozzanatot, egyetlen finom mozdulatsort mutat meg a magasztos törvények “lábainál”. Egy fiatalember mezuzát szögel (apró dobozka, benne kézzel írt héber betűkkel a Halljad Izrael első két sora) bölcs alázattal az ajtófélfába. Hallani véljük a finom kopogást. Áldoz, engesztel, áldoz, engesztel… Méltóság és csendesség árad a képből: a valódi hit ereje.

Bukta Imre assemblage-a a profán világot láttatja velünk. Persze azonnal nyilvánvaló lesz, annak is, aki nem jártas Bukta “földszagú” vízióiban, hogy a vibráló, feszültséggel teli képtér az alaphelyzettől egészen magasra emelkedik. Bukta világa brutális, ugyanakkor jelképes erejű. Az orrvadász vállán egy leterített őzbak, míg bal kezével galambokat etet. Azt látjuk, miként ét tovább a véres, ősi áldozat a hétköznapi áldozat – engesztelés dinamikájában, s miként szolgálja a repedező csempéből “felépülő” világot.

Természetesen sok “kör” rajzolható még a kiállításból, miként nagyon sok jó munka értelmezi különböző aspektusból (szimbólumok, bűnbeesés, holokauszt, vallási hagyomány stb.) a két említett mű üzenetét.

De feltétlenül meg kell említenünk, hogy maga a műalkotás folyamata is egy engesztelő áldozat. Minden esetben. Nem véletlen, hogy néhány mű kimondottan erre a problémára reflektál.

Hogy csupán két munkát emeltünk ki, és elemeztünk kicsit részletesebben (harminckét művész alkotása szerepel a tárlaton) annak nem egyedül a rendelkezésünkre álló hely szűkössége a magyarázata: a kiállítás anyagához olyan katalógus készült, melyben a reprodukciók mellett egy-egy műelemzés is olvasható. (Így volt ez már a Noé Szövetsége [2002] esetében is). Mi több, az anyag az interneten is elérhető (www.bpjewmus.hu).

S végül, de nem utolsósorban. A kiállítás, a katalógus, a website létrejöttében hatalmas szerepe volt egy lelkes műbarát áldozatos munkájának. Álljon hát itt a neve: Nógrádi Péter.

(Áldozat – Engesztelés, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, nyitva 2005. március 18-ig.)

Comments are closed.