Forrás: Heti Válasz

Stumpf András, [email protected]. évfolyam 9. szám, 2005.03.03.

POÉNÁRUS AKNAMEZŐN

KÖZLEMÉNY: A Heti Válasz ezúton értesíti olvasóit, hogy a nyomda hibájából lapunk március 10. csütörtök helyett 11-én, PÉNTEKEN jelenik meg. Megértésüket köszönjük.

AKIK NÉZIK A MŰSORÁT, S JÓKAT DERÜLNEK MONOLÓGJAIN, TUDJÁK, CSÖPPET SEM HÁLÁS DOLOG BESZÉLGETNI VELE. A HETI VÁLASZ MÉGIS MEGPRÓBÁLKOZOTT A FELADATTAL. FÁBRY SÁNDOR LEÁNYFALUN, KEDVENC CUKRÁSZDÁJÁBAN NEVELTETÉSÉRŐL, SZAKMAI ÉS EMBERI ÉRTÉKEKRŐL SZÓLT LAPUNKNAK, S ARRÓL, HOGYAN KERÜLT A POLITIKA KÖZELÉBE. Folyt.

– Ellentmondást látunk a polgári neveltetésű Fábry Sándor és a Showderben látható, gyakran vulgáris alak között. Szerepet játszik?

– A polgári neveltetés stimmel. Elsősorban apám révén. Ugyanakkor a családunkban soha senki nem tett úgy, mintha nem testből volna. Semmifajta álszentség nem övezte ennen korpuszunkkal kapcsolatos rusztikusabb megnyilvánulásainkat. Apám, az angol liberális szellemiség jegyében, kapukat nyitogatott, de soha nem zavart be egyiken sem. Bármit olvashattam, Hunyady Sándor A vöröslámpás házától Kraft-Ebbing elmekórtanán át Vilma néni háztartási tanácsadóján és a Kommunista kiáltványon keresztül a Pallas Lexikon prostitúció szócikkéig. A vizeletét a szekrény tetején üvegekben gyűjtő Vajda Jánostól, a tanítványait a zongorán „megkoitáló” (apám kifejezése) Liszt Ferencen át Ferencsik János avagy Szókratész homoszexualitásáig bármiről szó eshetett. Egyáltalában: lényeges volt a másik ember, ha tetszik, a tolerancia.

– Könyvekből tanulta a szövegelést?

– Dehogy könyvből! Édesanyám azt mondta: te mindig „lefele” barátkozol. Igaza volt. Érdekesebbnek találtam ezeket a barátságokat, vonzott a melósok sallangmentes léte. Amikor az aquincumi ásatásokon kőművessegédként dolgoztam, a cigány segédmunkások nemiséggel kapcsolatos, szabados és őszinte beszédmódja nyűgözött le, ahogy a földeken dolgozó, a szigeten epret kapáló vagy a nálunk gyümölcsöt szedő emberek világa is egzotikusnak tűnt számomra. Aztán elég jól megismertem a különböző szakmák nyelvét. Gyerekkoromban, ha itt egy lovas kocsi elment – mert akkor még elment -, fél napokra eltűntem. 1937 óta a miénk ez a 120 éves ház itt, Leányfalun, és amióta az eszemet tudom, azzal küszködöm, kínlódom,hogy fejlesszem, fenntartsam – ez különösen a hatvanas években volt emberpróbáló feladat. Mindehhez járult még a Pesten megismert galeriélet: a Hunyadi tér, a Lövölde tér, az Élmunkás tér vagányainak, simliseinek deviáns, mégis szeretetteli és igazságalapú „társadalma”.

– E tapasztalatok birtokában mit gondolt a polgári létről?

– Lőcsei polgárok vagyunk. Ez olyan természetes nekem, mint hogy hol esik, hol fú, s csöndes büszkeséggel növelgetem ezt a tradíciót. Családunkban a diploma, amióta az eszünket tudjuk, nem premizáló tett, hanem a dolgok sine qua nonja. Ugyanakkor mindig is idegenkedtem a keresztény szósszal leöntött polgári világ szemforgatásától, a bort iszom és vizet prédikálok gyakorlatától, az ösztönök egészségtelen elfojtásán keresztül a szentfazékságig, az álszentségig. Nemhiába szólt a mondás: „A polgári házasság talpköve a nyilvánosház.” Ha az ember lejjebb ment, sokkal őszintébben lehetett beszélni. Az értelmiség körében már a hatvanas-hetvenes években divatos volt a szabadosság, amely nemcsak az alant élőkkel vállalt szolidaritást fejezte ki, hanem lázadást is jelentett a „gemütlich” kispolgári világgal szemben.

– Februárban keresztény bálba lett volna hivatalos.

– A felkérést – szerény tiszteletdíjért – elfogadtam, mert progresszívnek ítéltem az alapötletet. Arra kértek, hogy giccses kegytárgyakból prezentáljak Dizájn Centert. Hurrá, mondtam, ez már régi tervem, csak soha nem mertem megcsinálni. Most püspöki segédlettel sikerülni fog. Nem így történt. Két nappal a bál előtt felhívtak, ötölvehatolva, hogy telefonok jöttek rám. Kérdem, kitől, mi? Nem kaptam választ, mondom, ez maga az érett kádárizmus. Nagy sompolyogva kiderült, hogy a januári showderemben a templomot feng-shui szerint átrendező Ilonka néni bizonyult némelyek szerint „kegyeletsértőnek”. A püspök utólag megnézte, miután néhányan elkezdték verni a tamtamot; szerinte állítólag nem eshetett kifogás alá a dolog, de akkor már nem lehetett az agresszív, purifikátori kommandó szellemét visszadugni a palackba. Fenyegetőztek, ha elmegyek, botrányt csinálnak. Lemondtam a szereplést, ami szemmel látható megkönnyebbülést váltott ki. Én viszont kicsinység elgondolkodtam. Hogy a plakáton szerepelek, esetleg vannak, akik ezért jöttek a bálba, netán a gázsi egy részét ki kéne fizetni – ezzel a keresztény terrorkommandó által megfélemlített szervezők mit sem törődtek.

– Kemény beszéd ez.

– Spongya rá, hülyék mindenhol vannak. De nem akarok megsérteni senkit. Nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy egy ilyen paródia célpontja nem a vallás, hogy mindössze azokról az emberekről szól, akik, noha a Főnök nem éppen erről beszélt, a vallás köré keveredve sütögetik a pecsenyéjüket. Az eredmény pedig a gyakorlatban nehéz kérdések elé állítja a hívő lelkeket. Például: tele a nózi, és eléd kerül egy zsebkendő. Igen ám, de rajta virít az ízléses, rikítólilában játszó Szűzanya. Na, most belefújhatod vagy sem?

– Örök dilemma. Az nem, hogy olykor keményen szól a hazai baloldalról, miközben eredendően baloldalinak mondja magát?

– Annak a történelmi tapasztalatnak a hatására mondom ezt, hogy mindig az alant lévők húzzák a rövidebbet. Az igazságos elosztást hirdető szocializmus szörnyű véget ért utópisztikus kísérletnek bizonyult. Atyám mondotta gyakorta: ne mondjunk le az utópiákról, de őrizkedjünk megvalósításuktól. A tanulságokat azonban levonták – Nyugaton. Rájöttek, hogy ha a melóst nem teszik polgárrá, ha nem adnak neki egy kis amerikai álmot (kis medence, kis ház, kis Chevrolet, két pálmafa), akkor baj lesz, mert azt fogja mondani: fenét dolgozom nektek ennyiért. Finoman jelezném, hogy itthon még az 1989-es életszínvonalat sem sikerült elérnünk. Miért gondoljuk hát, hogy a melósoknak ne lennének csalfa nosztalgiái a kádárizmus iránt? A villámsebességgel létrejött irdatlan vagyoni különbségek sokak igazságérzetét sértik, pláne, hogy a gigavagyonokhoz vezető út jogilag és erkölcsileg elfogadhatatlan eszközök erdején át vezetett.

– A Hofi Géza által fémjelzett korszak tehát nem zárult le. Jólesik, ha az ő utódjaként emlegetik?

– Hofit számos kritika érte, hogy nem jól választott célpontot a módszerváltás után. Bármikor, bármilyen rendszerben kérdezték tőlem, mindig őt tartottam a legnagyobbnak. Magam előtt nem is látok ebben a műfajban olyanokat, akik nagyságrendekkel erősebbek lennének – s most visszafogottan fogalmaztam. Úgyhogy büszkén szorongatom a Hofi-féle marsallbotot.

– Ma már ön szabadon beszélhet, Hofinak még poénba kellett csomagolnia a kritikát.

– Nekem is alapelvem, hogy a műsorban poénban fejezzem ki magam. Nincs jogom a választói akaratot megkérdőjelezni. Éppen a demokrácia nevében kötelességem mindkét tábor szavazóit szórakoztatni. Szatócs vagyok, poént árulok. Itt a cukrászdában sem mondja a nagyságos asszony, hogy ez vagy az balliberális, úgyhogy nem kap rigójancsit. Tehát poén nélkül csak műsoron kívül mondom el a véleményemet, és tény, hogy a baloldal által kedvelt tizenkilenc-egy híján húsz játékba nem szeretnék beszállni. Mert azért Kaya Ibrahim és Kulcsár Attila között van különbség. Néhány nulla. És nincs ennek a sifonérnak olyan fiókja, amelyből ne a posztkommunista nómenklatúra valamely korifeusa vagy annak valamelyik seggevége bukna elő.

– Még nem volt Kulcsár-ügy, amikor odaállt Orbán Viktor mellé.

– A baloldal és a liberálisok úgy ugráltak a térdén, hogy rossz volt nézni. Csoda, hogy bele nem gárgyult. A liberális fundamentalisták nem bírják feldolgozni, hogy vetésforgó van. Ha nem ők vannak hatalmon, azt nem a demokrácia pulzálásaként élik meg, hanem az időnek Hamleten túlmutató kizökkenéseként. Pedig mi lett volna ha – tudom, történelmietlen vagyok – a rabmadarak a mézesbödönben való édes kotorgálás bűvöletében 1994-ben nem állnak össze egykori üldözőikkel? Talán akkor Orbán Viktornak sem kellett volna Torgyán Józseffel és egyéb szörnyű figurákkal vergődnie. Mégiscsak elképesztő, hogy elárulták múltjukat, jelenüket és jövőjüket, barátaikat és választóikat.

– Miért dühíti ez ennyire?

– Mert velük voltam a legközvetlenebb kapcsolatban. Mögöttük állt az a mérvadó értelmiség, amellyel szocializálódtam. Ma is megvan az az újságkivágás, amelyben Demszky megveréséről írtak. Szent ereklyeként őriztem. De megvan az összes Beszélő is, büszkén olvastuk benne Tamás Gáspár Miklóst, amit ma már legalábbis korlátozottan teszünk. Solt Ottíliánál, a Komjádi Béla utca 1.-ben vettem volt meg a Beszélőt. Mindig csak egyet. Apám jogász volt, mondta, ha kettőt találnak nálam, az már terjesztésnek minősülhet. De emlékszem, amikor egyszer egy barátném kihozta hozzám Rajk Lászlót Leányfalura – én olyan büszke voltam… Kicsit még féltem is. Felnéztem rá azért, amilyen szerepet a második nyilvánosságban vállalt. A Rajk-butikért. Most pedig Pető Iván feláll a parlamentben, és közli: csökkenteni kellene a Terror Háza költségvetését. Annyit talán elvárhatna az ember, hogy oldalba böki barátját, Magyar Bálintot, hogy „Te, ide figyelj, a szüleim mégiscsak ÁVH-mezben fociztak, vidd el inkább te ezt a balhét”.

– Hát, így alakult. Minek rágódni a múlton?

– A pápa nemrég bocsátott meg Luther Mártonnak – néhány száz év után. Ez is bizonyítja: megbocsátani sosem késő, illetve bizonyos erkölcsi kérdések nem évülnek el. Önmagában rejtélyes dolog, hogy Kertész Imre, egy holokausztot túlélt író, miért éppen a Wannsee partján tud a legjobban írni, néhány kilométerre attól a helytől, ahol az Endlösungot aláírták. Talán azért, mert Németországban a fiúk valóban szembenéztek apáik múltjával, így lehetett az ifjabb Rommel Stuttgart polgármestere vagy ifjabb Bormann hittérítő szerzetes. A nyolcvanas évek végén azt hittem, hogy e szembenézés héroszai minálunk a második nyilvánosság frontemberei lesznek. Nem így történt. Nácivadászatról beszélni akkor, amikor egy másik diktatúra kövér láncszemei, haszonélvezői a kormányban ülnek – hát, legalábbis groteszk. Csak találgatni tudok, miért van az, hogy a nagy karátszámú értelmiség ez ügyben vagy kussol, mint lazac az aszpikban, vagy hozsannázik – ezeknek. Még mindig a diktatúra aggályos lezáratlanságának aknamezején bóklászunk, s hol egy kar, hol egy láb repül a levegőbe.

– 1994-ben Wahorn Andrással Berecz Jánost kérték meg, hogy Elfújta a tigris című közös könyvük előszavát írja meg. Ez is a lezárás parodisztikus-művészi gesztusa volt?

– Az volt a lényeg, hogy mentől inkább provokáljunk, balhét kerekítsünk a dolog köré. Poén volt. De ki volt az, aki a Népszabadság vezértollnokaként az orrunkra koppintott? Úgysem találja ki. A kitűnő Molnár Gál Péter, a BBC-normatívák és az erkölcs régi harcosa. Borzongató volt látnom, hogy egy ilyen finom ember, mint Kertész Imre, kezet fog vele a Sorstalanság bemutatóján. Mert bizony egyedül a „kék fényes” Szabó László vonult vissza a nyilvánosságtól, a többiek itt maradtak. És úgy gondolják, lehet úgy újságot írni, mint azelőtt. Gondoljunk bele: Eötvös Pál már 1969-ben nem bírt az idegeivel, belépett hát az MSZMP-be, majd épp a módszerváltás hajnalán lett a Népszabadság főszerkesztője. Hosszú pályájára feltette a koronát a hamis Teller-levéllel, aztán ezt a pernahajdert az újságírótársadalom 80 százalékának egyetértésével megválasztják a MÚOSZ elnökének. A másik oldalon pedig ott van a MÚK-vezér Kósa Csaba, aki a Munkásőr újságba írt lendületes dolgozatokat. Illyéssel szólva: nem menekülhetsz.

– Ez évi első műsora politikamentes volt.

– Rögtön kaptam is a kérdést: szóltak fentről? Januárban pedig kimaradt egy showder; megindultak a találgatások: levették a műsorról. Ez is jelzi az állapotokat. Hadd tegyem közhírré: nem szólt senki, a Köztársaság tér sem. A magam törvényei szerint készítem a műsort. Politikum peniglen akkor van benne, ha poént gördít elém a közélet, lásd Gyurcsány Ferike és a megtalált gyermek esetét.

– Akkor nem azért a visszafogottság, mert hiányzik Medgyessy Péter?

– Kétségtelen: Medgyessy olyan poénokat produkált, amelyeket csak fel kellett szedegetni, mint a krumplit. A bökkenő csupán annyi, hogy nem humoristáról, hanem Magyarország harmadfél éven át volt miniszterelnökéről volt szó. Persze Hiller doktor is erősen felzárkózóban van, amikor közli, hogy 18 napig tartott az ötvenhatos forradalom, és Ságvári Endrét nyilas csendőrök lőtték le – amikor a nyilasok még hatalmon sem voltak. Amőba.

– A csatornától sem szólnak egy-egy erősebb poén után?

– Még meg is védenek, ha kell. Nem csoda: a Heti hetest nem nagyon lehet kirakni az ablakba. Ha a televízió nem hülye, tudja, hogy jön még kutyára dér, nem árt, ha van valaki, akit oda lehet állítani. Aki – habár keresztre nem feszíti – mégsem nyalja oly hevülten a baloldal összes pH-értékű nyílását, ahogy a Heti hetesben teszik.

– A Heti hetest a fél ország utálta 2002-ben. Nem érzi, hogy ön is nézőket veszített, mert vállalta véleményét?

– Nyilvánvaló, hogy páran engem is megutáltak, de hát Istenem, naponta utálunk meg embereket – Dávid Ibolyát például két hét alatt úgy megutáltuk, hogy ihaj. Én legalábbis. De nem hiszem, hogy csupa jobboldali kapkodná el a jegyeket – van úgy, hogy hónapokra előre elfogy mind, miközben más tévéműsorokba pénzért toborozzák a nézőket. Amúgy annak idején Pintér Sándor is kapott a showderban, és a mindent poénban szabályt csak egyszer szegtem meg, igaz, mindjárt két irányban – poén nélkül, csak úgy kiöklendeztem a már említett Eötvös-Kósa-ügyet.

– Mit tett?

– Elvben akkor sem értettem egyet magammal, de kikívánkozott, nem bírtam megállni. Azonnal fölhívott Kósa Csaba ügyvédje: „Védencem nem volt munkásőr, helyreigazítást kérünk.”

– Nem emlékszünk a helyreigazításra.

– Azt mondtam: természetesen, csakhogy én akkor húsz percig fogok felolvasni Kósának a Munkásőr újságban megjelent cikkeiből. Elálltak a keresettől.

– A vendégek kiválasztásában is ilyen engesztelhetetlen, vagy enged a tévéadó nyomásának? Egyes meghívottak monológja alatt láthatóan feszeng.

– Dehogy feszengek, legfeljebb unom. Amúgy vétójogom van, olyan nincs, hogy egyetértésem nélkül hívjanak meg bárkit. Talán mutatja, milyen jól ismernek: eszükbe sem jutott, hogy beszuszakoljanak a Való Villába. Az első bulvár egyébként az én ötletem volt. Anettka, Kiszel Tünde. Aztán kiderült, ezt nézik a legtöbben. Ha kétmillió embernek készítesz műsort, nem beszélhetsz mindig Faludy Györggyel, Habsburg Ottóval, Csukás Istvánnal. De Faludynál sem esett le a nézettség annyira, hogy azt kifogásolhatták volna.

– Pénzért jönnek a vendégei?

– Csak akiket mi nézőcsalogatónak szánunk. A zenekarok ingyen játszanak, promotálják magukat. Ez egyébként sokáig gond volt: premierfilmek színészeinek könyörögni kellett, hogy jöjjenek el. Amerikában a producerek elzavarják őket, és Jay Leno sem fizet senkinek.

– Persze Fábryval leülni beszélgetni…

– Nem szívatok én igazán senkit. Ellentétes is lenne a műsor ars poeticájával. Akit meghívunk, szeretjük. Elmond három történetet, aztán csókolom.

– Már ha szóhoz jut.

– Azt nem engedem szóhoz jutni, aki nem tud beszélni.

– Jól van úgy, hogy a köztévén Lagzi Lajcsi mulattat, miközben az igényesebb showder a kereskedelmieknek hoz hasznot?

– A köztévé külön sárkányfogvetemény. Ott ment az első tizenöt adás, de jobb így. A királyi tévén az adófizetők pénzét pocsékoló pártmunkásokkal szemben – akik ahelyett, hogy a közt szolgálnák, ócska kereskedelmitévémásolatot üzemeltetnek, maradék idejükben peniglen a korhadék nómenklatúra kátyúról kátyúra zöttyenő szekerét tolják – az én gázsimat, ami nem kevés, nem az adófizetők, hanem a producerem fizeti. Ha csökkenne a nézőszám, akkor persona non grata lennék egyhamar. És ez így lenne rendjén.

A cikket a HetiVálasz.hu oldalon a következő címen találja:

http://www.hetivalasz.hu/showcontent.php?chid=10764

Comments are closed.