Forrás: NOL

Orbán Viktor néhány hete az ország vezetőinek társaságában, a Dohány utcai zsinagógában részt vett a budapesti gettó felszabadulásának hatvanadik évfordulójára rendezett ünnepségen. Mint volt miniszterelnök és jelenlegi ellenzéki pártvezér egy sorban ült a köztársasági elnökkel, a miniszterelnökkel és az Országgyűlés elnökével. Ott volt velük együtt valamennyi parlamenti párt képviselője. Mindannyian azért mentek el, hogy megemlékezzenek a szennyes múlt áldozatairól, és demonstrálják: megtagadják a gyilkosokat, s nem adnak nekik újra teret a politikában. A vészkorszak (holokauszt, soa, nyilasterror) túlélőinek és leszármazottaiknak, a tisztességes polgári életre vágyódóknak a közös megjelenés azt sugallta: nem kell félnetek, ebben egyek vagyunk, ettől megóvjuk a társadalmat.

Most a Fidesz fővárosi politikusai megtagadták ezt az egységes kiállást. Arra hivatkoznak: „bár egyesek valóban felszabadulásként élték meg a bevonulást, a szovjet megszállás alatt több mint ötvenezer nőt erőszakoltak meg Budapesten, rengeteg civil férfit agyonlőttek vagy zaklattak, kifosztották a pincébe menekülő családokat”. Igaz, de miért is kellett volna szeretettel és megértéssel magukhoz ölelni egy ellenséges ország fővárosának a lakosságát? Talán, mert minden ok nélkül megtámadta az államukat? Talán, mert a magyar partizánvadászok oly körültekintően és kíméletesen jártak el Ukrajnában? Talán el kellett volna feledniük a vonatszerelvényeken Budapestre érkezett „hadizsákmányt”? Meg azt a sok szenvedést, amelyet a magyar hadsereg szövetségese, a Wehrmacht okozott a családjuknak? S azt a 320 ezernél több halott, sebesült és eltűnt katonájukat, akik a Budapestért folyó harcok áldozatai lettek? Pedig ha a várost – akár Drezdát – az ostrom előtt a szövetségesek porrá bombázták volna, jóval kisebb saját emberveszteséggel és persze több civil áldozattal meghódíthatták vagy elfoglalhatták volna. (Zá vzjátyie Budapesta – Budapest elfoglalásáért – olvasható a korabeli szovjet medálon).

Az emberek elleni bűncselekményekre nem ad felmentést semmilyen rendkívüli körülmény, még a háború sem. A kegyetlenségeket, a megerőszakolt nők életre szóló tragédiáját, az elhurcolt civilek és a táborokban sínylődő hadifoglyok sorsát természetesen nem szabad elfelejteni, és az ártatlanul szenvedőkről illően meg kell emlékezni. Akkor és úgy, hogy az az emlékezés ne fedje el a valós oksági láncolatot, és ne keltse azt a hamis látszatot, mintha az ellenségeskedés visszacsapással kezdődött volna.

Minden történelmi esemény egy folyamat része, állomása: vannak előzményei és következményei. Hazánk területén a pusztító harcok ugyan 1944 őszén kezdődtek és 1945 tavaszáig tartottak, de korábban magyar katonák szállták meg más országok területét. A történészek néhány éve nem feltétlenül felemelő, de értelmes vitát folytattak a (most már) hatvan évvel ezelőtti magyarországi eseményről. Történelmi jelentőségét nem vitatva ki-ki nézete, ismeretei és az általa ismert tények alapján felszabadulásnak, megszabadulásnak, megszállásnak nevezte a hadi, majd politikai fordulatot. Volt, aki úgy fogalmazott: a felszabadítás gesztusa a megszállással esett egybe. Komoly ember azonban nem vonta kétségbe a történelmi tényeket.

A fővárosi Fidesz-politikusok állásfoglalása most erre tett kísérletet. Állásfoglalásuk azért felháborító, mert az eseményeket folyamatukból kiszakítva, egyoldalúan szeretnék láttatni. A Fidesznek el kellene döntenie, melyik az igazi véleménye: a felszabadult Pestre emlékező, a gettó emléktábláját koszorúzó vagy a felszabadulást megtagadó, a szovjet megszállás rémtetteit egyoldalúan emlegető állásfoglalás. Kivel szolidáris a Fidesz-frakció? A fővárosi közgyűlésből kivonulókkal vagy a zsákutcás jobboldali politika áldozataival? Kiket és miféle politikát akarnak védeni furcsa közleményükkel? Azokat, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy az ország mélypontra jusson? Mindez azért zavaró, mert tudjuk, hogy nem a történeti igazság, hanem a napi politika rejtezik a nyilatkozat mögött, és nem lehet eldönteni, hogy az Orbán-féle vagy a Kupper-féle Fidesznek higygyünk-e.

A szerző újságíró