Forrás: ÉS

VARGA LÁSZLÓ

Lelkünk rosszabbik fele

avagy az újabb ügynöktörvény elé

Az állambiztonsági szolgálat utolsó, 1989. június 30-i statisztikája szerint mintegy (a „nemzeti kincs”, a hírszerzés nélkül) tízezer „hálózati személyt” foglalkoztatott, s akkor nem beszélünk azokról (róluk még statisztikák sem készültek), akik hivatalból, vagy a megbízhatóság okán, „társadalmi kapcsolatként” működtek együtt. A „hálózat” nem egyszerűen a „megzsaroltak” serege volt, hanem azoké is, akik önként és dalolva, na jó, itt-ott egy kis előnyt remélve, tették a „dolgukat”, bújtak bele a hálószobánkba, fürkészték mindennapjaink apró titkait.

Ha a diktatúra 45 évét (1945- 1989) vesszük alapul, akkor „ügynök”, a számításaim szerint – munkadossziéik sorszámából következően – talán közel 170 ezer lehetett, de ez megtévesztő, hiszen e logika szerint a mai Magyarország területén közel 16 és fél milliós népességgel kellene számolnunk, vagyis annulálnunk kellene a halandóságot.

A 170 ezres szám jelzi, hogy történelmi léptékkel mérve semmivel sem maradtunk el keletnémet barátainktól, nekik 1989-ben jutott 16 és fél millió főre 170 ezer besúgó. Nem voltunk különbek náluk.

Ügynökvilág

A besúgó persze perverz, övé a guggoló perspektívája, félelmetessé attól válik, hogy minden egyes jelentés, minden egyes mondat, maga a hangsúly, része lesz a rendszernek, a megfigyelésnek; az informátor nem áltathatta magát azzal, hogy értéktelen az információja, mert tégla lett a falban, s magát csalta, ha azt hitte, nem ad, hanem kap. Persze kapott is, bocsánatot korábbi bűnökért, egy kis előmenetelt, egyetemi felvételt a lányának, jó állást az egyetem után, meg ami éppen csurrant-cseppent, amit csepegtettek neki.

Voltak olyan ügynökök, akik hülyére vették beszervezőiket, az Amália fedőnevű ügynök nem csak szerelembe esett az általa megfigyelendő Könyves fedőnevű célszeméllyel, a forradalom egyik vezető, nem sokkal korábban a börtönből szabadult vezéregyéniségével, de közösen írták a jelentéseket, s jót röhögtek. A ritka kivétel.

Bizonyságul arra, hogy nem fekete-fehér a világ. Többen voltak, akik egyszerűen nemet mondtak, akik nem mérlegeltek, hogy mit hoz s mit visz, kommunisták és antikommunisták, akiknek a gyomruk nem bírta ezt a műfajt.

A Luzsnyánszky fedőnevű ügynök már egészen más eset. Ő ahhoz gyengének bizonyult, hogy a mester, Brecht tandrámája nyomán gyakorolja ama nemet mondás bátorságát, nem tagadta meg az együttműködést, de nem a feljelentő, hanem (stílszerűen) a súgó szerepére vállalkozott. Talán hitte is, hogy Brecht kérdésére – „ki” a Párt – már nem létezett válasz, s emberibb (nem összekeverendő az emberarcúval) szocializmust, kultúrát próbált sugallni.

Joachim Gauck mesélt budapesti előadásában arról a rendőrtisztről (Volkspolizei), aki éppen (kommunista) elveire hivatkozva tagadta meg az együttműködést, már-már brechti magasságokból vágta beszervezői fejéhez: csak nem hiszitek, hogy visszaélek elvtársaim bizalmával? Az igazi tanítvány.

Még mindig Brechttel szólva: mi egy besúgó a rendszer legitimálásához képest, mi a kiszolgálás a Sztálint, Rákosit, Kádárt dicsőítő örömódához képest.

A kutatók kedvence a briliáns, a jelentéseiben sziporkázó „Pécsi Gábor” (ő is helyet érdemelne a Political Capital falitábláján), aki besúgói szerepében már egyenesen a kultúrpolitikus rangjára emelte magát.

S még mindig a szolgálat legalacsonyabb grádicsain ácsorgunk. A megbízhatóság következő fokozatát azok jelentették, akiket be sem kellett szervezni, akiket sallangmentesen lehetett kérdezni, házmesterek, szomszédok, a „társadalmi kapcsolat”, akiket nyilván sem kellett tartani, s fedőnevük sem volt, pusztán monogramjukkal feleltek az általuk adott információért.

A nómenklatúra – annak legtágabb értelmében – már a „hivatalos kapcsolat” kategóriájába tartozott: számukra az együttműködés valóban kötelesség volt, őket már nem holmi „tartótiszt”, hanem a „belügyi összekötő” (ugyanaz az állambiztonsági tiszt) kereste fel, s kötetlen beszélgetés során kért információt, adott utasítást. A jelentésekben nekik már végképp nincs nevük, fedőnevük sincs, csak beosztásuk; a Gondolat Könyvkiadó igazgatójával közöltük…, s az igazgató vette a lapot, sőt, ő már belülről adott tanácsokat, dehogy veszi fel Demszkyt, de tessenek figyelni, még hol találhat magának állást. A filozófia jeles oktatója, Hamburger Mihály egy benzinkútnál bújt ki az őt megfigyelő rendszerből.

Persze volt, aki nem a szolgálatnak, hanem egyenesen a pártnak jelentett. A „Pártvezetőségnek”, a „Pártbizottságnak”, a helyinek, a kerületinek, a budapestinek, vagy egyenesen a Központi Bizottságnak. Ezt névtelenül, az idő előrehaladtával már egyre inkább névvel és címmel volt szokás megejteni. K. elvtársnak a rólunk szóló jelentése szélére valaki odabiggyesztette, hogy „kispolgár”, mert a minősítés már a címzett feladata volt. Nem igazán tudni, kinek szólt ez az akkor divatos, dehonesztáló jelző, L-nek, vagy nekem. Teljesen mindegy, a „szervek” közben mindkettőnket a „Kutatók” fedőnevű csoportdossziéban tartott nyilván. A megfigyelés rejtett hálózata.

Így vagy úgy, mindkettőnket kirúgtak az egyetemről, persze „jogszerűen”, s nem lett állásunk, én ezért leginkább M. Ambrusra haragudtam, aki a „helyemre” került, mindenféléket képzeltem róla, holott teljesen vétlen volt a történetben.

Az egyik megfigyeltet, akkoriban jogászhallgató, utóbb felkerestem, az iratokból tudtam, hogy mit műveltek vele, egyszerűen kíváncsi voltam, mit érzékelt mindabból, ami történt. A már neves ügyvéd tényleg elképedt, persze észlelt ezt vagy azt maga körül, de egészen másnak tulajdonította. Egyszerűen más életet éltünk, mint ahogy azt akkor megéltük.

S ez még mindig nem a vége, hol vannak a Szabó Csaba által megírt Egyházügyi hangulat-jelentések, az önkéntes kutyák, akik vasárnaponként miséről misére jártak, s a templomban figyelték a prédikációt, a kapuban pedig a híveket faggatták.

Persze, nekünk még ügynökből is csak a férgese jut, aki letagadja, aki magyarázza, s azzal áltatja magát, ha nem ő, akkor más, s lehetett volna sokkal rosszabb jelentést is írni. Lassan már jutalmazni illene azt, aki kiáll ország-világ, de akár csak az általa besúgottak elé, hogy ő hitt a kommunista rendszerben, s ezért jelentett. „Hazafias alapon”.

Mondom, ennek tízezer változata van, történelmi távlatból nézve persze már százhetvenezer, még mindig egy törpe minoritás. A németek jelentettek hitvesükről, vagy (korábban) apjukról, de ez, ilyen, velünk nem fordulhat elő. Holott megesett. Világ besúgói egyesüljetek.

A „Nagy Lajossá” előléptetett „Szabó István” (s nem csak ő) jelentett persze a legközvetlenebb családtagjairól, a húgáról, a (volt?) feleségéről, annak későbbi férjéről, s mindenkiről, aki „látómezejébe” került. Mentsége természetesen neki is van, hogy csak azt, amit már amúgy is tudtak, vagy ha nem, hát azért, mert származásában hitte magát veszélyeztetettnek. Annyiban következetes, hogy most is csak annyit ismer be, ami már nyilvánosságra került.

Még csak gödröt sem ásnak, hogy belekiáltsák: Midász királynak szamárfüle van.

Árnyékvilág

Milyen alkotmányos rend az, ahol (már a második) miniszterelnök, értsd a Magyar Köztársaság kormányának feje, előbb nyilvánosan elkötelezi magát a múlt teljes feltárása mellett, majd mindkét (inkább mindhárom) esetben véres fejjel kénytelen tudomásul venni, neki nincs hatalma akaratának érvényesítéséhez, hanem a „szolgálatok” diktálnak neki (is).

Nem az alkotmány, nem is a törvények szabnak tehát ennek gátat (ez dicséretes lenne), hanem a köz számára ismeretlen erők. Lehet-e állapotainkat tovább kriminalizálni, ha már a (bal- és jobboldali) sajtó rejtélyes és kevésbé rejtélyes levelekre hivatkozva nyíltan felveti, a kormány (a frakció?) közönséges zsarolás áldozatává vált. Ma már ezen fel sem háborodunk. Holott akár igaz a feltételezés, akár nem, alkotmányos rendünk vált alapjaiban kétségessé. Semmivel sem megnyugtatóbb, ha a retirálás nem zsarolás következménye, hanem „pusztán” annak jele, létezik egy általunk és törvényeink szerint sem ismert, titkos hatalom, amely erősebb választott képviselőinknél, azaz a Köztársaságnál.

Brecht röhög a sírjában (mondja Mester, nem volt maga is ügynök?), mert ő tudja, milyen nevetségesek a tanítványai: ő már nem Bicska Maxiról vagy a rendőrfőnökről írna, inkább az adatvédelmi biztos látványos kűrjeiről, holott ezek önmagukban szinte szót sem érdemelnek, oly mértékben tette jelentéktelenné hivatalát, megfosztva ezzel minket, állampolgárokat egyik fontos alkotmányos garanciánktól.

Betűt sem érdemel, hiszen egyértelműen kinyilatkoztatta, alkotmány az, ami az ő fejében van, szerinte ugyanis alkotmánymódosítással sem lehetne a kérdést, az ügynökök nyilvánosságát megoldani. Holott megtették ezt a németek, a csehek, a szlovákok, s senki sem vádolta őket „alkotmánysértéssel”.

Az angolszász jogról ne is beszéljünk, amely eleve a magánéletet és nem a „személyes adatokat” védi.

A biztos, köztársaságunk dicsőségére, már korábban kinyilvánította, hogy bűnt, akár háborús és népellenes bűncselekményt, csak arra törvényben felhatalmazott szervek nevezhetnek meg, idegen intézmények esetében ez a személyes adatokkal való visszaélésnek minősülne.

A baj ott van, s ez nagy baj, hogy a biztos egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy meghátrálásra kényszerítse az egyetlen – a Nyilvánosság Klub tíz évvel korábbi, hasonló iniciatívájára emlékeztető – komolynak induló polgári kezdeményezést, a Political Capital akcióját.

Rossz szájízzel, hiszen megint nem a lényegről, hanem az ügynökökről beszélünk: józan ésszel aligha vonható kétségbe, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat közfeladatot látott el a kommunista diktatúra idején. Ha nem az állam (annak egyik szerve) nevében jártak volna el, akkor ezzel eleve – a korabeli jog szerint is – bűncselekményt követtek volna el.

Ezzel nem állítom azt, hogy a hatóság, a szolgálat s annak tagjai, beleértve a hálózatot, ne követtek volna el olyan bűncselekményeket, amelyet még a diktatúra „jogrendje” sem mentesített a felelősségre vonás alól, hanem pusztán azt, hogy a szervezet léte, a közreműködés ténye nem minősülhet eleve bűncselekménynek, hanem állami feladat volt. Ettől (is) különbözik a diktatúra a demokráciától.

Más szóval vagy elismerem, hogy e szervek és közreműködőik a diktatúra jogszabályai szerint törvényesen jártak el, s akkor közfeladatot láttak el, vagy ezt tagadva, minden egyes tagjukat egyenként bíróság elé citálom. Harmadik út nem létezik. A tárgyalásos rendszerváltásból tehát nem a múlt, a bűnök, a tettesek elhallgatása következik, hanem a diktatúra jogrendjének egyfajta, de messze nem teljes elismerése.

Ha viszont az állambiztonsági szolgálat (és elődszervei) közfeladatot látott el, akkor ebből következően a közreműködők neve és beosztása a hatályos magyar törvények szerint nem személyes, hanem közérdekű adat. Ezeket minden szerv köteles kiadni, ezeket bárki, bárhol, bármilyen formában nyilvánosságra hozhatja. Az „ügynöklista” közzététele tehát sem az alkotmánynak, sem az adatvédelmi törvénynek nem mond ellent. Nem is ez a kérdés, hanem, hogy a múlt megismerése, az információ szabadsága az adott esetben megköveteli-e a valódi személyes adatok esetleges nyilvánosságát? Ezt a szükségességet (és egyben lehetőséget) a Magyar Köztársaság alkotmánya már jelenlegi formájában is elismeri, pusztán azt írja elő, hogy a konkrét megvalósítást törvényben kell szabályozni. A valóban egyetlen törvényes korlátot tehát nem a személyes adatok védelme, hanem az államtitok jelentheti, nem véletlenül próbálnak a mai szolgálatok éppen erre a nyilvánosság számára nehezebben átlátható korlátra játszani.

Az MSZP kijelölt frakcióvezető-helyettese a legutolsó visszakozást (ami ismét illuzórikussá tette a vita, de tágabban a múlt lezárását) „technikai változtatásoknak” minősítette. E „technika” jegyében a leendő törvényben meghatározott adatok azok fizikai helyétől függően válhatnak megismerhetővé. Nemcsak a működő szolgálatok esnek ki ebből, hanem akár az egyéb közlevéltárak is. Az adatvédelmi biztosnak, aki azért tiszte szerint a közérdekű adatok nyilvánosságáért is felel, itt kellene tiltakoznia, hiszen miféle alkotmányos kritérium egy adott adat (irat) helye.

Az elszabadult hajóágyú mentségére (úgy mellékesen) említsük meg, nem ő az egyetlen, akit ebben a kérdésben következetesen megvezetnek. A talán valóban jobb sorsra érdemes Burány Sándor maga is egyre zavarosabb, már-már megdöbbentő kijelentésekre ragadtatja magát. Ő sem beszél a lényegről, nevezetesen arról, hogy miért is vált saját miniszterelnöke megalázásának eszközévé, viszont hosszasan és egyre agresszívebben magyarázza, milyen kardinális, hogy törölni szándékozzák a hatályos törvény „nyilvánvaló” kitételét. Mert szerinte ettől volt „gumi” az a paragrafus – holott persze nem ettől, ez tényleg csak jogtechnikai „játék”, megnyitja annak a lehetőségét, hogy a törvényhozó a gumiparagrafus egészét újragondolja, s reményeink szerint újra is szabályozza.

Burány vívmányként próbálja eladni, hogy a „technikai” módosításoknak hála, a továbbra is visszatartott iratokat háromévente felül kell vizsgálni, s így van esély arra, hogy idővel mégiscsak megismerhetővé válhatnak. Ez szépen hangzik, csak hát a titokvédelmi törvény minden technikai változtatás nélkül is ilyen kötelességet rótt a szervekre, amelynek persze eddig sem igen tettek eleget, de a frakcióvezető-helyettes hiszi, ha két törvény írja elő ezt a kötelezettséget, akkor, becsszó, meg is teszik.

Burány szerint a „technikai” változtatásoknak köszönhetően van esély arra, hogy ezek az állambiztonsági iratok idővel levéltárba kerüljenek, mert e nélkül még ez sem volt biztosítva. De gondolja csak végig, hol élünk, vagy jó, hol éltünk mi együtt tizenöt éve a demokráciában? A Magyar Köztársaság alkotmánya értelmében, a Levéltári törvény szerint minden „maradandó értékű” iratot idővel (az államhatalom mozgási szabadsága egyedül az időpont meghatározásában van) közlevéltárban kell elhelyezni.

Álomvilág

Kenedi János nyomán magam is vallom, a kérdés megoldása az alkotmány (amerikai mintára történő) kiterjesztése. Hiszen nem az ügynökökről van szó, hanem sokkal tágabban a köziratok és a közérdekű adatok nyilvánosságáról. Ezt az elvet a hatályos alkotmány is megfogalmazza, de a jelek szerint messze nem elég hatékonyan. A vonatkozó paszszusok nem túl határozottak ahhoz, hogy a törvényhozó szabályozza ezt a nyilvánosságot. (Erre hivatkozik – nem ok nélkül – az Alkotmánybíróság az ellene folyó perben.) Lehetőséget ad arra, hogy a nyilvánosság követelményét korlátozni lehessen, mert elvben ugye nem az irat, hanem az adat védett, a gyakorlatban mégis rendre az irat megismerését korlátozzák hatóságaink. A törvények nem szankcionálják a köziratokkal kapcsolatos visszaéléseket, gyakorlatilag bárki bármikor büntetlenül megsemmisítheti azokat, fel sem merül, hogy ezzel alkotmányos alapjogot sért.

A visszatáncolás (ami a gyakorlatban már-már végérvényesen megtörtént) a szolgálatok kedvéért (az általuk „fontosaknak” tartottak védelme érdekében) igazából azt jelenti, hogy barbár ügynöközéseink előtt tárja szélesebbre a kaput, a valódi megismeréshez, a múlt feltárásához azonban egy jottányival sem jutunk közelebb.

A törvénymódosítás mostani formájában pusztán annak beismerését jelenti, hogy az eddigi szabályozás rossz volt, nem szolgálta az alkotmányosságot. Okkal és joggal kudarcnak minősíti az iratátadás eddigi gyakorlatát, a háromfős „bizottság” tevékenységét, de mivel ez éppen ezért a nyilvánosság ellenzői (leginkább a szolgálatok) számára egyszer már bevált, visszatér megint ugyanahhoz a kudarcos „megoldáshoz”.

Ez persze a tipikus „lóláb” esete, már a 2003-as törvényváltozat elfogadásának pillanatában tudta, aki tudni akarta, egy ilyen bizottság nem lehet legitim, kis magyar „levajazásaink” egyike, némi korrupcióval (busás honoráriummal) megspékelve, de jobb megoldás, kevésbé „lóláb” most sem jutott illetékeseink eszébe.

A nagyobb ellenzéki párt előbb egyfajta túllicitálással (a szankcionálás követelésével) próbálta szétverni az eredeti javaslatot, de abban a pillanatban, amikor a vezető kormánypárt meghátrált, felkínálta a megoldás reményének (nagyon) halvány sugarát. A Fidesz T/14379. sz. „a pártállam titkos iratainak kezeléséről és nyilvánosságáról” szóló, 2005. február 11-én benyújtott törvényjavaslata visszatért a kormányoldalon éppen elárult alapkérdésekhez.

Egyes részleteiről lehet, s nyilván kell is vitatkozni, de az alapelvvel aligha: „Az Országgyűlés annak érdekében, hogy a pártállam időszakában keletkezett köziratok a levéltárakban mindenki számára megismerhetők legyenek; hogy a pártállam időszakában államtitokká, szolgálati titokká minősített iratok felülvizsgálata mihamarabb megtörténjen, és azok szigorú társadalmi ellenőrzés mellett, csak rendkívül indokolt esetben maradhassanak továbbra is titkosak, hogy a közszereplőknek a pártállam időszakában közfeladatot ellátó személyként (…) folytatott tevékenysége nyilvánosságra kerüljön a következő törvényt alkotja.”

Most felejtsük el, hogy ezt a célt miként akadályozták a korábbi kormányok, beleértve Orbán Viktorét is (a felülvizsgálat határidejét tíz évvel kitolta), hogy a fentebb kipontozott rész („különösen a Magyar Szocialista Munkáspárt tisztségviselőjeként”), túl azon, hogy eleve nem tart igényt konszenzusra, négypárti elfogadásra, felesleges, hiszen mi, akik itt élünk és éltünk 15 éve is, tudjuk, kié volt a hatalom a diktatúra évtizedeiben.

A Fidesz azonban végre kimondta, hogy mi a jogállam feladata.

Soha ilyen közel nem jutottunk a valódi megoldáshoz, egy kéznyújtásnyira. Az MSZP eredeti javaslatából (bár ki tudja ma már, hogy mi volt az „eredeti”), az SZDSZ rosszul kommunikált (tehát nem tisztázott) elképzeléseiből és a Fidesz által benyújtott törvényjavaslatból elméletileg felvázolható a kibontakozás (közös) lehetősége. Megoldás tehát az lehet(ne), ha a négy parlamenti párt magáévá tenné a múlt megismerésének fenti alapelveit, politikusai megegyeznének a valódi politikai kérdésekben, s nem válnának akarva-akaratlan a velünk élő állambiztonság játszmáinak áldozatává.

A politikai szándék kellő alap lehetne, hogy a legszélesebb nyilvánosság előtt egyezzenek meg a valóban szakmai kérdésekben. Hiszen tényleg léteznek „rendkívül indokolt” kivételek, ezt normális ember nem vitatja. Az ország házának, határainak védelme, vagy akár a Ferihegyre vezető műúté lehet továbbra is titok, akár a rejtjelezés rejtelmeibe sem kell feltétlenül a nagyérdeműt beavatni. Meg kell egyezniük, hogy miként tudják e titkok fenntartásához a „szigorú társadalmi ellenőrzést” garantálni, hogy mi, állampolgárok is magunkénak érezzük az állam titkait.

A sokat emlegetett németeknél éppen az volt a nagyszerű, a felemelő, hogy valamennyi párt, beleértve még a valóban posztkommunisták (a PDS) többségét is, egyezségre jutott. A múltat, magyarázta nekünk (is) Gauck tiszteletes, nem lehet lezárni, nincs Schlußstrich, valamiféle záróvonal, szembe kell nézni vele, „aufarbeiten”, feldolgozni, mert amíg nem tesszük, addig itt kísért közöttünk.

Mindez azonban álom. A szép szavak mögül mindig újra felsejlenek a mindenkori államhatalom sötét machinációi, mint amilyen most éppen a kaposvári polgármester iratainak ügye. (Nem arról van szó, hogy ezek hitelesek vagy sem, ennek eldöntése már valóban pusztán technikai kérdés.) A politikai adok-kapok közepette államtitkárok, miniszterek nyíltan elismerik, hogy visszaéltek a köziratokkal, magyarán bűncselekményt követtek el, vagy felügyeletük alatt (az ő tudtukkal) követtek el bűncselekményeket. Ennek megemlítését (kölcsönösen) mellébeszélésnek nevezik.

Mert egyáltalán nem az a lényeg, nem az a fontos demokráciánk jelene és jövője számára, hogy „ügynök” volt-e Szita Károly. Sokkal alapvetőbb az a kérdés, hogy hol voltak 1989 és 2004 között ezek az iratok, ki mire használta őket, s mire használja most.

Tóth államtitkár úr elmebajnak minősíti a manipuláció lehetőségének felvetését, főleg, ha éppen az érintett „ügynök” firtatja ezt, de vagyunk még néhányan „elmebetegek” széles e hazában.

Demeter exminiszter úr érvelése semmivel sem kevésbé megnyugtató, szerinte ezek az iratok nem is léteztek, az ő minisztersége alatt bizonyára nem. S ha mégis léteztek volna, s ő tudott volna róluk, akkor ma már valóban nem léteznének? Szegény János atyánk, ilyen korlátlan lehetőségekkel még ő sem rendelkezett.

Való világ

Ki tudja, nem is tudhatjuk, a jövő generációkat felnevelő tankönyvekben, vagy akár csak az emlékezetünkben nagyobb terjedelem jut-e az úgymond „puha” diktatúrának, vagy inkább annak, ahogy képtelenek vagyunk tisztességesen szembenézni vele? Az utóbbi másfél évtized sunyi elhallgatása lesz-e a történelem igazi eseménye, vagy annak tárgya, az, ami nekünk a történelem, a közelmúlt. Hiszen ez az eltékozolt másfél évtized is már történelmi lépték, történelmet tetszettünk írni.

A múlt nem lineáris, van, hogy megáll az idő, s évtizedek telnek el szinte nyomtalanul, holott az életünk megy rá, s van, amikor 7 vagy 12 nap rengeti meg a világot, a nemzet történelmében viszonyítási ponttá válik, korszakhatárrá, amikor van élet ante és post. A forradalom vagy a rendszerváltás előtt és után.

A megálló idő maga a „nyugalom”, minden viszonylagos, hiszen amúgy egy kissé összetorlódott a történelmünk: vesztes (világ)háború, a (magyar) birodalom szétesése, két bukott forradalom, mindezek után Trianon, a kisállamiság nyomorúsága, a „kurzus”, a német szövetség, a zsidótörvények, a megszállás, a deportálás, az elvetélt kiugrás, a nyilas hatalom féktelen tobzódása, Radnóti, Szerb Antal, Sárközi György, a semmi és senki nem segít, az ostrom, a demokrácia (szabadság) reménye és bukása, a totális diktatúra, újabb elvetélt forradalom, a megtorlás, Nagy Imre, Gimes, Maléter, Szilágyi, Mansfeld Péter, névtelen és nevesített hullák tömkelege, hegyei, a jogos vagy aljas kiegyezés, az élni kell logikája: mindez történelem. Nem mi voltunk, ez csak az örökségünk, amibe beleszülettünk.

Mi – egykor és most – a lapítás voltunk és vagyunk; az elhallgatás, a felejtés benne van az anyatejben, a globalizált tápszerben, évtizedekre mentális sivataggá változtatja környezetünket, amit „hazának”, momentán Magyar Köztársaságnak nevezzünk. Nem mi öltük meg Istent, de imádkozunk hozzá, úgy teszünk, mintha változatlanul létezne, mintha lehetne olyan, amilyen nagyapáinknak volt. Az emberi civilizáció vívmányairól beszélünk, holott már apáink idejében az ember úgy elaljasult, hogy a szavaknak sincs értelmük, nincs jelentésük, de mi úgy teszünk, mintha lenne, mintha semmi sem történt volna.

Legfeljebb valami üzemzavar az emberiség dicső és – eme működési hibáktól eltekintve – töretlen fejlődésében.

Végtelenül gyalázatosak sunyi ügynökvitáink attól lesznek, hogy velük igazoljuk hétköznapi megalkuvásainkat, hogy nem tehettünk másként, így volt elrendelve, kussolni kellett az első zsidótörvénynél (aki nem tette, az a hazát árulta gyékényen), leeresztettük a redőnyt (vagy éljeneztünk), amikor vitték városunkból a zsidókat, ennél már csak az volt kellemetlenebb, amikor egy-kettő közülük visszatért, nem haza, mert haza már nem létezett. Kárörvendve hallgattuk a rádióban Rajk és társai perét, hiszen „az elvtársak egymást irtják”, megkönynyebbültünk, ha éjszaka a csengő nem nálunk, hanem a szomszédunknál szólt (csengőfrász), valami oka biztos van, hogy jön a nagy fekete autó, de hál” istennek nem értünk, majd Kádárban a forradalom beteljesítőjét ünnepeltük, szerényen, amilyen ő maga is volt.

Minket valójában nem is az ügynök háborított fel, hanem azok, akik élő (majd halott) cáfolatai lettek gyáva túlélési stratégiáinknak, Bajcsy-Zsilinszky, Rajk, Nagy Imre és társai. (A nyolcvanas évek egyik szociológiai felmérése szerint a megkérdezettek ugyanolyan magas aránya ítélte károsnak Rákosi Mátyás és Nagy Imre tevékenységét.) Nem a spionokat gyűlöltük, hanem igaz szívünkből az ellenzéket, amely beleköp a mindennapi levesünkbe, érvet szolgáltat a „keményvonalasoknak”, hátráltatja kisded „reformjainkat”.

Pártjaink, politikai „elitünk” nagyon is elvan ezzel a világgal, adok-kapokra veszi a játszmát, ha te nekem, akkor én neked. Az urak (és hölgyek) számára ez csak egy kártyaparti, ultiznak (bridzseznek) egymással, azt firtatják, hogy egy (?) miniszterelnök csereszabatos-e egy polgármesterrel, vagy (plusz) rádió-elnökkel.

Mi meg azt figyeljük izgatottan, hogy ma éppen már hány név van a Political Capital honlapján a 170 ezerből. Sunyiságunk álcája az ügynök, ezért kell démonizálnunk.

Még mindig a Bad-schandau-i kispárnát keressük, az állam s szinte valamennyi intézménye (Alkotmánybíróság, vagy a már említett adatvédelmi biztos) egyre mélyebbre csúszik a lejtőn, s lázasan kutatja, hogy miként lehet megtagadni az egyik, talán legfontosabb szabadságjogot, az információ szabadságát. Felelős döntéseink alappillérét. A tudás jogát.

S megint az „ügynökökről” vitázunk.