Vae victis?
Konok Péter, 2005. február 24. 00:00
Felszabadulás és megszállás csupán szavak. Aktuálpolitikai állásfoglalásokká tupírozott szóháború folyik a két hatalmi szekértábor között, és a mérleg két serpenyőjébe olyan nagyvonalúan dobálják a legyilkoltak, meggyalázottak és elhurcoltak számait, mintha nem is emberi sorsokról, csupán szimbólumokról lenne szó.
És ezek a szimbólumok nem az érvek illusztrálását szolgálják: önmaguk változnak érvekké. Mégis: az érvek és pszeudoérvek súlya különböző.
A politikai huzavonától függetlenül vannak olyan tények, amelyeket nem ártana figyelembe venni. Magyarország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, így a háborúban egyértelműen a magyar állam volt az agresszor. A magyar áldozatokért nem a szovjet hadvezetést, még kevésbé általában a szovjet rendszert terheli a felelősség, hanem azt a politikai „elitet”, amely a területi revízió és a magyar felsőbbrendűség lázában égve már az 1920-as évek elejétől erre a szörnyű útra terelte az országot. A német megszállás, a nyilas rémdráma, a „végsőkig tartó harc”, következésképpen a főváros és az ország lerombolása mindennek logikus következménye volt. A Vörös Hadsereg célja kétségkívül nem Magyarország „felszabadítása”, hanem legyőzése volt: Berlin felé erre vezetett az út. „Mellékesen” azonban mégiscsak felszabadult az ország: a szovjet megszállás véget vetett az ungarische Endlösungnak, az emberek feljöhettek a pincékből, és remélhették, hogy végleg összeomlott az a poshadt, magát büszkén „ellenforradalminak” nevező rendszer, amely Trianon óta objektíve egy újabb háborúra készülődött. Logikus persze, hogy azok, akik mostanság e keresztény-nemzeti kurzus örököseiként tekintenek magukra, nem a felszabadulás tényére, a fasizmus bukására koncentrálnak, hanem a megszállás óhatatlan (és minden megszállásra jellemző) szörnyűségeire. Akarva-akaratlan a nyilasokat mosdatva ki ezzel: Kupper András úgy véli, „egyesek” felszabadulásként élhették meg az eseményeket. Én úgy látom, „egyesek” – mindenekelőtt a nyilasok és szimpatizánsaik – éppenséggel nem úgy élték meg, de az ország lakosságának túlnyomó része igen. Nem csupán a zsidók, nem csak a kommunisták. A német megszállás és a nyilasterror az ország történetének legsötétebb lapja volt szinte minden társadalmi réteg és politikai irányzat számára. Ha pedig Szájer József úgy dönt, hogy éppen az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulóján akar egy igazi ideológiai hungaricummal, a vörös csillag tiltásával az európai piacra betörni, az már több mint szimbolikus: ízléstelen. Köztudott (?), hogy a lágert felszabadító (vagy netán itt is hezitálni kellene a szóhasználattal?!) katonák ezt a vörös csillagot viselték sapkájukon.
A „megszállást” túldimenzionáló politikai erők tulajdonképpen saját demokratikus hiányosságaikat hangsúlyozzák: bár a szovjet hadsereg (1947-ig de jure is megszállóként) az országban maradt, ám az 1945-ös év nem egy újabb diktatúra, hanem egy tétova demokratikus átalakulás kezdete volt. Jóllehet ez csupán 1948-ig tartott, de hát nem is voltak nagy hagyományai Magyarországon a demokráciának: az 1918 őszétől kezdődő néhány hónapos intermezzót leszámítva tulajdonképpen semmilyenek. Bibó István – akit a nevét viselő egykori szakkollégium egykori jelesei sem tekintenek talán a diktatúrák prókátorának – azt szerette volna sírkövére vésetni: „Élt 1945-től 1948-ig.” A nácik leverése és a rettenetes harcok elcsitulta után ezek az évek következtek. Ha a mai jobboldal – amely persze az 1918-as Népköztársaságot is elutasítja – erről megfeledkezik, akkor nem sok demokratikus előképet találhat magának. Nem véletlen az igyekezet a kakastollas, zsidótörvényes keresztény-nemzeti kurzus demokratikus áthangszerelésére.
A régi rendszer – akkor véglegesnek tűnő – bukása lehetővé tette, hogy Magyarország végre belépjen a huszadik századba: a népbíróságok több-kevesebb következetességgel elítélték a háborús bűnösöket, megindult a földosztás és az államosítás, az egyházakat kiebrudalták az államhatalomból és óriási birtokaikról… mindez nemigen történhetett volna meg a szovjet hadsereg jelenléte nélkül. És bár 1948-tól újabb diktatúra született, azt mégsem lehet összemérni a felszabadulás előtti szörnyűségekkel: a politikai perek a társadalomnak csak egy viszonylag szűk rétegét érintették, a deportálások nem azonosak a haláltáborokkal vagy a Dunába lövetéssel. Az átlagemberek (a későbbi „panelprolik”) még a Rákosi-korszak fojtogató légkörében is jobban éltek, mint a két világháború között. Ezt az is mutatja, hogy 1956-ban csupán néhány mellőzött értelmiséginek és reinkarnálódott nyilastestvérnek jutott eszébe a régi rendszer visszaállítása: az aktív résztvevők többsége (a lakosság túlnyomó része nem tartozott ide) afféle emberarcú szocializmusban hitt. A visszásságokat és bűnöket elítélték, de nem kívánták felszámolni azt a társadalmi berendezkedést, mely 1945-ben kezdett formálódni, még pluralista keretek között.
Ha ma az MSZP politikusai – tőlük szokatlan határozottsággal – nem hajlandóak megszállásként tekinteni az ország felszabadítására, akkor nem a diktatúra mellett tesznek hitet, hanem a demokratikus átalakulásra mondanak igent. Az MSZP pillanatnyilag, úgy tűnik, lemondott a hősök fabrikálásáról, és ebben a kérdésben legalábbis igyekszik objektív lenni. A Fidesz és szélsőjobbos szatellitái ugyanakkor kétségbeesetten próbálják átideologizálni a problémát, és – táboruk számára – elfogadható hősöket találni.
A hőskultusz mindig a mának szól. A háborúban a besorozott katonák és a lakosság csupán áldozatok. A világháborúban azonban sokkal inkább a fasiszta rendszer áldozatai voltak mindkét oldalon, mintsem ellenfeleié: a fasizmust leverő áldozatok így objektíve hősökké válnak, míg annak kényszerű védelmezői megmaradnak áldozatnak. Persze ha minden hősnek és áldozatnak emlékműveket állítunk, akkor lépni sem tudunk majd az obeliszkek és márványtáblák rengetegében. Mozgásunkat mindenképpen megkönnyítené, ha legalább a hóhérok emlékének ápolását megspórolnánk.
Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©