Forrás: ÉS

Tézisek

Németország úgy döntött, hogy az idei évet Albert Einsteinnek szenteli, minthogy ez az einsteini „annus mirabilis” századik évfordulója. Einsteinről, az emberről is szól ez az esztendő, aki német volt, ugyanakkor zsidó, és akinek a nácik miatt el kellett hagynia Németországot – csupán a véletlenen múlott, hogy nem lett a holokauszt áldozata. Ám ez az év Einstein tudományos munkásságáról, humanista, politikai és tudománypolitikai örökségéről is szól. Ehhez a bátor és nemes döntéshez egyaránt hozzájárult a tudomány, a kultúra és a gazdaság. Bátornak azért mondható a választás, mert Einstein teljesen független, kritikus szellem volt, nem vallotta magát egyetlen nemzethez vagy kultúrához tartozónak sem, bár zsidóságát tudatosan vállalta. Nagy lehetőségről, ugyanakkor nagy kihívásról is beszélhetünk tehát.

Einstein öröksége megkerülhetetlen sok embernek, aki a tudomány, a technológia, az ipar, a média területén vagy éppen az egyetemek humán tanszékein dolgozik.

Bár számtalan témát választhatnék előadásom tárgyául, és mindegyik új érvekkel támasztaná alá iránta érzett csodálatunkat, a tudomány és kutatás szeretetét, a szabadság, demokrácia, a nemzetközi együttműködés és az előítéletektől mentes, mindenkire kiterjedő egalitarianizmus iránti elkötelezettségünket, az én vezérfonalam mégis a Befreiung, a felszabadítás lesz, és ennek az attitűdnek a következményeit fogom felvázolni több területen, a tudománytól a politikáig.

Einstein Freigeist, szabad szellem volt, és tudatosan vállalta a felszabadító szerepét. Ebben a tekintetben a Kant, Goethe által elindított s az ő korában Ernst Cassirer által folytatott nagy német hagyomány képviselőjének tekinthető.

*

Einstein konvencióktól, kényszerektől, korlátoktól szabadított meg – minden olyan tényezőtől, amely akadályozhatta a fantázia szabad szárnyalását. Öt korszakalkotó tanulmánya, amelyeket 1905-ben, alig néhány hónap alatt írt a berni szabadalmi hivatal munkatársaként – tehát nem akadémiai közegben -, ennek a szabadon szárnyaló fantáziának az első félreérthetetlen megnyilvánulásai. Nem létezett számára kőbe vésett igazság; kiindulásul a sikeres modern tudomány alapjait, nevezetesen a newtoni mechanikát vonta kétségbe. És már akkor is megmutatta, hogy a kreatív gondolkodásnak nincs szüksége kísérleti vagy akár matematikai támaszra: gondolatmenete nem volt más, mint a fantázia tisztán fogalmi szárnyalása.

Néhány évvel később, miután Fritz Haber, Max Planck, Walther Nernst és Max von Laue Berlinbe hívta, kitört az első világháború, és Einstein döbbenten tapasztalta a már-már tömeghisztériává fajuló háborús lelkesedést – a „tébolyt”, ahogy ő jellemezte – és azt, hogy ez alól a tudományos és a kulturális elit sem tudja kivonni magát. Amikor kilencvenhárom vezető tudós aláírta az Aufruf an die Kulturwelt című, háborúpárti nyilatkozatot, Einstein ismét bizonyságát adta mindennemű kényszertől és társadalmi nyomástól való függetlenségének: mindössze negyedmagával aláírt egy felhívást, amelyben mélyen elítélték a háborút (Aufruf an die Europäer).

Einstein a teljes tudományos establishmenttel szembehelyezkedve azt gondolta és tanította, hogy tudományos módszer mint olyan nem létezik, felszabadítván a tudományos munkát egy szigorúan korlátozó pedagógiai elv uralma alól, amely napjainkig oly sok pályakezdő tudósnak szegi szárnyát. Ezt nem úgy kell érteni mint holmi felszólítást a mindenféle módszer nélküli, rendezetlen munkára, de úgy sem, hogy a „vizsgálódó szellemet” ne korlátozhatnák a priori elvek. Inkább arról van szó, hogy Einstein egyfajta metodológiai opportunistaként tekintett önmagára; ha ragaszkodott volna egyetlen, konvencionális „tudományos módszerhez”, munkái java része meg sem születhetett volna.

A konvencionális tudományos módszer uralmától való megszabadulásnak volt a része, hogy Einstein és követői egyforma fontosságot tulajdonítottak elméletnek és kísérletnek. Einstein 1919-ben szinte egyik napról a másikra vált korának ikonjává, amikor egy brit tudományos expedíció látványosan igazolta az általános relativitáselmélet azon előrejelzését, hogy a nap gravitációs tere elhajlítja a fényt. Einstein – a kötöttségektől szabadon – úgy tette közzé szóban forgó elméletét, hogy nem támaszkodott semmiféle empirikus bizonyítékra, sem olyan, kellőképpen meggyőző matematikai konstrukcióra, melyet gyakran hajlamosak vagyunk az elmélettel magával azonosítani. Ahogy ő fogalmazott (Max Planckról szólván): „igazából nem értett a fizikához, [hiszen] az 1919-es napfogyatkozás idején egész éjjel fennmaradt, hogy kiderítse, valóban elhajlik-e a fény gravitációs tér hatására. Ha csakugyan megértette volna az általános relativitáselméletet, akkor lefeküdt volna, akárcsak én”.

Einstein nem volt anarchista, és nem gondolta, hogy a tudományban vagy a politikában „minden mehet”. A képzeletet szabadjára kell ugyan engedni, de amikor eljön az ideje, a létrejövő elméleti konstrukciót az észlelés, valamint a kísérletek próbájának kell kitenni. Ez elválaszthatatlan része volt realizmusának, annak a meggyőződésének, hogy a valóság független az emberi beavatkozástól vagy akár a tudástól. A valóság determinisztikus a szó teljes és klasszikus értelmében. Soha nem tudta elfogadni a természet statisztikai értelmezését, s emiatt egy életen át tartó vitába keveredett a kvantummechanikát kidolgozó nagyszerű tudósokkal, holott ez a tudományterület éppen Einstein egyik híres 1905-ös dolgozatának gondolatain alapult.

*

Einstein megszabadította a tudományt és a filozófiát a XIX. században és a XX. század elején uralkodó pozitivizmustól. A pozitivizmus nem volt más, mint a tények iránti szilárd kulturális elkötelezettség, a tények elsőbbségét hangsúlyozta az elméletekkel szemben, és azt a meggyőződést tükrözte, hogy tények nem szorulnak értelmezésre, illetve hogy függetlenek minden kontextustól. Dickens Thomas Gradgrindjával szólva, „a tény az tény, ez tény”. Mint már említettem, Einstein szerint a képzeletet utólag alá kell vetni a kísérletek és a megfigyelés kontrolljának, bár egyszersmind úgy vélte, semmiféle kísérletnek nincs közvetlen vétójoga a fantáziával és a születőben lévő elmélettel szemben. Ez ma is releváns kérdés mindannyiunk számára: olyan világban élünk, amelyben a tényeket, különösen a politikai tényeket nem szokás figyelembe venni. Gondoljuk csak meg, mit jelent ez az attitűd, amikor háborúról és békéről, emberek millióinak az életéről döntünk.

Einstein önértelmezésének fontos része volt a „pusztán személyestől” való megszabadulás. Erre törekedett egész életében. A fizikai és a társadalmi világot is tökéletes, rettenthetetlen bátorsággal, higgadtan, egészként szemlélte, nem hagyta, hogy a korábbi elméletek, dogmák vagy az önérdek befolyásolják. Így írt 1946-os szellemi önéletrajzában: „A világról való elmélkedés a felszabadulás ígéretével kecsegtetett, és hamar észrevettem, hogy sok ember, akit megtanultam becsülni és csodálni, az ilyen irányú elmélyült foglalatosságban találja meg belső szabadságát és békéjét.” Berlinben Einstein a tudományos világ központi személyisége lett – már azelőtt is, hogy 1919-ben legendás hírnévre tett szert -, és hacsak nem családi, baráti köréről volt szó, olümposzi magasságból tekintett le a „pusztán személyesre”. A háború kitört, és Einstein erkölcsi kötelességének érezte, hogy politikai és társadalmi ügyeknek szentelje magát. E helytállása iránymutatás mindannyiunknak: hogyan kell a demokrácia és a társadalmi igazságosság védelmére kelni. Petíciókat írt alá, nem rejtette véka alá véleményét, egyesületekhez és aktivista csoportokhoz csatlakozott; tette mindezt a háború ellenében, a nemzetközi együttműködés érdekében, s azért, hogy az emberi tudást békés célokra használják föl. Mégis valamiféle tartózkodó nyugalom jellemezte. Einstein, szokásához híven, most is reflektált saját viselkedésére, feljegyzéseket készített róla. 1914. augusztus 19-én ezt írta Leidenbe Paul Ehrenfestnek: „A megtébolyodott Európa olyasmibe kezdett, ami felfoghatatlan. Ilyen időkben látjuk igazán, micsoda egy nyomorult állatfajhoz tartozunk. Jómagam csendesen és álmosan folytatom békés elmélkedéseimet; s nem érzek mást, csak szánalommal keveredő undort.” Talán soha nem hitt abban, hogy erőfeszítései eredményre vezethetnek, és ennél is valószínűbb, hogy képtelen lett volna tudományos-elméleti sikereket elérni, ha nem ezt a hozzáállást választja. Marad azonban egy erkölcsi dilemma. Einstein azt hagyta ránk örökül, hogy éppannyit törődjünk humanitárius célokkal, mint ő. De a mai világban ez talán már nem elég. A távolságtartó attitűd, a „pusztán személyestől” való megszabadulás elve sok kívánnivalót hagy maga után, s nem tekinthetjük az einsteini örökség részének. Bár megengedte magának, hogy képzeletét használva végiggondoljon (nem pedig átérezzen) minden tudományos és erkölcsi kérdést, és szabadon – bár valójában elkötelezetten – szóljon róluk, megpróbálva meggyőzni kollégáit, a közvéleményt, sőt kormányokat is, a személyes következtetések levonása mégis elmaradt. Nemcsak a személyes és családi élet szférájára gondolok, hanem a politikára is. Például miután határozottan síkra szállt a háború ellen, és a nyilvánosság előtt bírálta Fritz Habert, Einstein továbbra is annak a Habernek a szomszédságában dolgozott, aki éppen akkor fedezte fel, hogyan lehet mérges gázt nagyipari méretekben előállítani, és ezt a tudását a német hadigépezet szolgálatába állította. Úgy tartotta fenn Haberrel a baráti viszonyt és a munkakapcsolatot, mintha mindennek semmi köze nem lenne személyes kapcsolatukhoz.

Majdnem száz évvel később, a két világháború, Hitler, Coventry, Drezda, Hirosima és a Gulag után nem engedhetjük meg magunknak ezt az olümposzi távolságtartást, függetlenül attól, hogy hiszünk-e cselekedeteink azonnali sorsformáló hatásában. Kepler-életrajzában Max Brod, aki Prágában ismerkedett meg Einsteinnel, róla mintázta a csillagászt, már-már karikaturisztikusan: olyan hideg tudósnak ábrázolta, aki elméleteinek – és csakis az elméleteinek – megszállottja. Ha meghaladjuk Einsteint e tekintetben, és szigorúbb követelményeket támasztunk magunkkal és korunkkal szemben, az nem jelenti, hogy hűtlenek vagyunk az örökségéhez. Ellenkezőleg: ha bátran tekintünk a történelem tükrébe és konvencióktól mentes normatív kijelentéseket teszünk, továbbra is az ő nyomdokain járunk.

*

Nem hangsúlyoztam volna, hogy tanulnunk kell Einsteintől, egyszersmind meg is kell haladnunk, ha mindez nem lenne korunkban fölöttébb releváns. Olyan időket élünk, amikor a határozottan jobboldali politikai és társadalmi nézeteket vallók tele vannak energiával, miközben a centrista-liberális akadémiai és értelmiségi körök mintha kifulladóban lennének. Ez a trend Amerikában érvényesül a legerősebben, de már érezteti a hatását Európában is: az egyetemi értelmiség nagy része, legyen jobb- vagy baloldali, lényegében lemondott pozícióinak védelméről. Ha le akarjuk győzni ezt az apátiát, a tehetetlenség érzését, nem elég racionálisan végiggondolnunk, minek kell történnie, s közben a napi rutin szerint folytatnunk saját személyes életünket: hanem mindezt át is kell éreznünk, és ennek alapján levonni a cselekvő következtetést. Az értékektől független tudós át kell hogy adja helyét az aktívan „gondoskodó” tudósnak. E váltás sorsdöntően fontos mind társadalmi, mind politikai szempontból.

Németország szövetségi kormánya nemrég az innováció kultúráját és az eddiginél jóval kreatívabb, eredményesebb felsőoktatás megteremtését szorgalmazta, sőt egy új társadalmi szerződés megkötésére szólított fel a „tudomány, a gazdaság, és a szakszervezetek” részvételével. Ez a felhívás már megfogalmazásában is aktivista, és nem elégszik meg békésen azzal a feltételezéssel, hogy a piac erői majd elvégzik a munkát. Olyan felhívás ez, amellyel Einstein összességében és részleteiben is egyetértett volna: a felsőoktatás – nagyon kritikus volt korának egyetemeivel szemben, főleg Németországban és Svájcban -, az innovatív tudomány és technológia, valamint a merészen új humán tudományosság egyformán közel állt hozzá. Nem véletlen, hogy sok technikai újítás, az elektronikától a lézerig az ő elméleti munkásságára vezethető vissza. Az einsteini örökség szellemében azonban itt is túl kell lépnünk azon, amit ő maga végiggondolt vagy végig akart gondolni.

Az innovációra törekvésnek nem szabad a puszta aktualitásba ágyazódnia: olyan tervezésre van szükség, amelynek időskálája messze meghaladja az ipar és/vagy a politika szokásos időhorizontját. A globalizáció, a szegénység, a társadalmi okokból terjedő betegségek, mint a HIV/AIDS, a multirezisztens tuberkulózis, a malária akut problémáit hosszú távra kell újragondolnunk, s ehhez korántsem elég az a szellemi eszköztár, amelyet a felvilágosodás kétszázéves hagyománya nyújt nekünk. Einstein intuíciói helyesek voltak, de nem voltak birtokában azok a fogalmi eszközök, amelyeknek alapján újragondolhatnánk örökségünket. Ennek a gondolkodási folyamatnak olyan világban kell lezajlania, ahol megszokott és kényelmes dichotómiáink egyike sem használható – ilyen volt az állam és az egyház precíz szétválasztása; a természet és kultúra közötti éles különbségtétel; az egyetemes elszánt keresése a lokális elhanyagolása árán; a helyi, azaz nyugati univerzáliák globálisként való téves olvasata – ez mind odavan, és problémáinkkal aközben kell megküzdenünk, hogy fogalmi eszközeink hajóját a nyílt tengeren kényszerülünk megjavítani. Ez csak úgy sikerülhet, ha – mint annak Einstein is mélységesen tudatában volt – a világról való tudásunkat a reflexióra alapozzuk és kontextusba helyezzük. Tételesen ez a következőket jelenti:

Az innovációra törekvést meg kell szabadítanunk az alapkutatás és alkalmazott kutatás korlátozó – és végső soron rövidlátó – elválasztásától. Einstein egész munkája és a kutatás természetéről töprengő írásai éppúgy bizonyítják az alap- és alkalmazott kutatás egymástól függését, mint számtalan újabb keletű, elmélyült tudományfilozófiai és tudománytörténeti mű. Amikor a gazdasági feltételek kedvezőbbek voltak, az ipar is tisztában volt ezzel. Manapság, a kényszerítő gazdasági körülmények közepett az ipar elfelejti, mennyi kiemelkedő eredménye származott az alap- és alkalmazott kutatások szét nem választásából. Az effajta történelmi fejleményeket és következményeiket érzékenyen regisztráló tudományterületet a „kutatás politikai episztemológiájának” is nevezhetnénk. Úgy is fogalmazhatnám, az alapkutatást jelképező Max Planck Intézet vezetőinek és az ipar kapitányainak közös székházba kellene költözniük.

Ennek szellemében fontos volna a magánalapítványokat arra ösztönözni, hogy serkentsék az innovációt, és olyan kontextusokat teremtsenek, amelyek alkalmasak a tehetségek felismerésére és támogatására; sőt, talán külön e célra is lehetne új alapítványt létrehozni?

Nem a bőkezűbb finanszírozás helyett, hanem azt kiegészítve az egyetemeknek át kell gondolniuk doktori programjaik értelmét és folyamatát, nemcsak a társadalomtudományi, hanem még a természettudományos képzésben is. Einstein arra tanít minket, hogy a tudomány művelése nem választható el a tudományról való gondolkodástól. Nem elég, ha csak a tudományfilozófusok foglalkoznak ismeretelmélettel, maguk a tudósok pedig nem, vagy legföljebb csak viszszavonulásuk után, amikor reflexióik már nincsenek hatással az új tudás létrehozására. Szögezzük le, hogy új tudás megteremtése és folytonos kontextualizálása az európai és ezen belül a nácizmus előtti német hagyomány elválaszthatatlan része volt. Minden tudományág minden nagy gondolkodója a nyilvánosság előtt reflektált saját munkájára. Ez teljességgel mellőzhetetlen volt Einstein számára is: „Ha legtehetségesebb diákjaimra gondolok – úgy értem, azokra, akik nemcsak képességeikkel emelkedtek ki, hanem gondolkodásuk önállóságával is -, akkor meg kell vallanom, hogy mindannyiukat módfelett érdekelte az ismeretelmélet.” De nemcsak Einstein gondolkodott így, hanem Bohr, Born, Heisenberg, Poincaré, Pauli, Max Weber, Durkheim, Schrödinger, Delbrück, Kafka, Musil, Hadamard, Piaget, Picasso, Braque, Matisse, Klee is, hogy csak néhányukat említsem. Nem mindannyian voltak zsidók, a náci rezsim mégsem tűrte meg az általuk képviselt hagyományt. Néhányan Amerikába költöztek, és tovább alkottak. A háború utáni Európa és elsősorban Németország tudatos újjáépítésbe fogott mindenekelőtt a pozitív tudományok, a fizika, biológia, történelem, szociológia területén. Ugyanakkor a doktori programokban nem sok figyelmet szenteltek a reflexiónak/episztemológiának, és keveset a par excellence reflexív tudományoknak is, mint a tudománytörténet vagy az összehasonlító, kognitív antropológia. Sőt, a tudománytörténet és tudományfilozófia késve érkezett meg Németországba, egészen a Max Planck Intézet tíz évvel ezelőtti megalapításáig, és a német egyetemek még ma is tudománytörténeti tanszékeket szüntetnek meg, s ez veszélyes lehet mind nekik, mind Németországnak. A globalizált világban ez elmegy egy darabig, hiszen Amerika szállítja az utánpótlást a „szellem köztársasága” számára, de mindez előbb-utóbb visszaüt, és ha Európa és Németország nem ismeri fel az einsteini örökség e fontos részét, akkor ezt a tudomány, az egyetemek világa és végül az innováció fogja megsínyleni.

Az innováció nem boldogulhat természet- és humán tudomány nélkül; e területek egymástól függenek, és megtermékenyítik egymást. Az ismeretelméletben, a történeti tudatban, a kontextusba helyezés képességében – röviden a reflexió folyamatában – a humanista gondolkodás nyilvánul meg. Einstein jellegzetesen humanista megjegyzése: „Az iskoláknak arra kell törekedniük, hogy a padjaikat elhagyó fiatalok harmonikus személyiségként, és ne specialistaként búcsúzzanak tőlük.”

A nemzetközi, interdiszciplináris együttműködés a sikeres innováció előfeltétele, és itt nem elsősorban a díszvacsorákon elhangzó beszédekre, hanem sokkal inkább arra gondolok, hogyan jönnek létre ténylegesen az ipar és az egyetemek kutatócsoportjai – nemcsak az európai-amerikai együttműködésre gondolok, hanem Kína, India, Japán, Afrika és Latin-Amerika bevonására is.

*

Végül Einstein örökségének fontos része, hogy komolyan kell vennünk a tudománynépszerűsítést, és ösztönöznünk kell, hogy az ilyen műveket kitűnő, a tudományt jól ismerő és a tudományra reflektáló szerzők írják. Közismert tény, hogy Einstein például Aaron Bernstein ismeretterjesztő sorozatának tulajdonította korán ébredő problémaérzékenységét. Ezek a könyvek mélyebb nyomot hagytak benne, semmint azt általában elismernék.

Sokat beszélünk manapság arról, hogy „a tudományt érthetővé kell tenni a nagyközönség számára”. Az aktív tudósok nagy része, néha még a legjobbak is, azt feltételezik, hogy ennek a lényege a bonyolult technikai részletek közérthető magyarázata – például hogyan működik az atomreaktor, vagy mik is a klónozás technikai részletei. Nos, tévednek. A szélesebb közönségnek arra van szüksége, hogy megismerje a problémaválasztás érveit, azt, hogy a kiválasztott problémáknak mi a szerepük és fontosságuk nem csupán a társadalmi szükségletek kontextusában, hanem a tudomány birodalmának pillanatnyi térképén is, az esélyek és a kockázatok összefüggésében. Mindez feltételezi a kontextusba helyezésre, a reflexióra való képességet – és éppen erre nem tanítjuk meg a tudósainkat. Ez tipikusan humán feladat, és a leginkább tudománytörténészek, -filozófusok, -szociológusok alkalmasak az oktatására. Párhuzamosan azzal, hogy ennek az új partnerségnek újra kell gondolnia a tudomány publikus megértését, folytonosan azon kell dolgoznunk, hogy bővítsük a tudományhoz való szabad hozzáférés lehetőségét, mert ez a globális cselekvésnek, a szegénység visszaszorításának szükséges feltétele. A szegénységben élőket használható tudással kell felruháznunk, és meg kell adnunk nekik azokat a tudásalapú eszközöket a „feltörekvéshez” (Arjun Appadurai szavával) és saját „hangjuk” megtalálásához (Albert Hirschmann megfogalmazása). Amikor a jelen kihívásaival számolva követeljük mindezt, nyilvánvalóan extrapoláljuk az einsteini örökséget, mégis egyértelműen az ő szellemében cselekszünk.

Sok szó esik mostanában – de gyakran téves hangsúllyal – az elitképzésről. Az „elit” szó rosszul csengése az örökletes elit történelmi koncepciójára vezethető vissza, pedig ha Einstein szellemében gondolkozunk, az elit olyan embereket jelöl, akik egyre magasabb minőségi mércét állítanak maguk elé, s többet teljesítenek annál, mint amire a társadalmi hátterük predesztinálná őket. A jelenlegi társadalmi rendszer, mivel a transzparencia nevében túlhangsúlyozza a demokratikus elszámoltathatóságot, akadályozza az ilyen elit létrejöttét. Nem mintha nem volna szükség transzparenciára és elszámoltathatóságra, de az elitet nem lehet korlátozni ítélőképessége gyakorlásában – hiszen az ítéletalkotás az elit lényegi feladata, s mint ilyen, definíció szerint nem demokratikus feladat. Ezért mondják sokszor, hogy az egyetemek, az elitegyetemek szükségképpen meritokratikus intézmények. Einsteint idézem: „A gondolat mindent feltáró képességébe vetett hit ezen arisztokratikus illúziójának plebejus ellenpárja a naiv realizmus, amely szerint a dolgok pontosan olyanok a valóságban, mint ahogyan azt érzékeink közvetítik”. Einstein valójában mindkét illúziót meg akarta haladni, mégpedig úgy, hogy szabadjára engedi a képzeletet, de a gondolkodás eredményeit az empíriában gyökerezteti meg.

Mindezek Einstein „felszabadító” szerepének aspektusai. Egytől egyig jól példázzák, hogy a felszabadulás a tekintély – a tekintély minden formája – alól mennyire fontos része Einstein örökségének. Már 1901-ben azt írta egy levelében, hogy „a németek mámoros tekintélytisztelete [Authoritätsdusel] … az igazság legfőbb ellensége.”

A tekintéllyel szembeni szkepticizmus az elitegyetemek létének előfeltétele. A gondolatok világában „az számít, amit mondanak, és nem az, hogy ki mondja”. Ebben a tekintetben sokat tanulhatunk az Egyesült Államok és Nagy-Britannia legjobb egyetemeitől, amelyek valóban a világ legjobb egyetemei. Amikor Európa politikai kritikát fogalmaz meg az Egyesült Államokkal szemben, akkor ezt a bírálatot gondosan el kell különítenünk attól az indokolt tisztelettől, amelyet Amerika megérdemel az innováció, a K+F területén elért eredményei, a bürokráciától mentes, hierarchiaellenes kutatási légkör révén.

Végül: besorolhatjuk-e Einsteint bármelyik elismert filozófiai irányzatba? Einstein, noha filozófiai reflexióval is foglalkozott, minden filozófiai iskola szabályai alól felszabadította magát. Filozófiai opportunista volt, ahogy ő mondta magáról. Gerald Holton idézi kritikusainak adott válaszát: „az ilyen tudós a módszeres episztemológus szemében gátlástalan opportunistának tűnik: realista, amennyiben úgy tekint világra, hogy az független az érzékelés aktusaitól; idealista, amennyiben úgy tekint a fogalmakra és elméletekre, hogy azok az emberi szellem szabad invenciójából születnek […]; pozitivista, amenynyiben ugyanezeket a fogalmak és elméleteket csak akkor tekinti igazoltnak, ha azok ez érzéki tapasztalat viszonyainak logikai reprezentációit nyújtják. Az ilyen tudós akár platonistának is tűnhet…” Peter Bergmann a személyes visszaemlékezéseiben egyértelműen fogalmaz: „Harmadszor, és azt gondolom, hogy ez igen ritka manapság, Einsteinnek bámulatos képessége volt rá, hogy egy lépést hátrálva, mondhatnám, a hajnal hideg fényében tekintsen munkájának eredményére.”

Ez az attitűd fontos szerepet játszott nemcsak a módszertani korlátok áttörésében, hanem politikai nézeteiben is, bár sokan inkább naivitásnak vélték – pedig nem volt az. Dialektikus pragmatizmusnak nevezném ezt a szemléletet.

*

Einstein 1939-ben levelet írt Roosevelt elnöknek, figyelmeztette, hogy Németország az atombomba kifejlesztésén dolgozik, s ezért Amerikának is bele kellene vetnie magát a kutatásba. Később, már Hirosima után, felemelte szavát a nukleáris leszerelés érdekében – és ez nem volt sem naiv, sem ésszerűtlen felhívás; mindkét esetben az adott pillanat lényegét ragadta meg. Ugyanez igaz akkor is, amikor egyszerre támogatta a cionista állam megszületését és óvott a cionizmus erősen nacionalista tendenciáival szemben. Mindkét esetben az abszolút lényegre tapintott rá.

Ha megengednek egy személyes megjegyzést: amikor én akár mint a Wissenschaftskolleg állandó tagja, akár mint holokauszt-túlélő állok önök előtt, s örülök annak a szívélyes fogadtatásnak, amelyben a mai német demokrácia részesít, magam is Einstein örökségét követem. Szeretem Izraelt, mély hűséget érzek iránta, és remélem, hogy nem fog eltűnni a történelem viharaiban. Ugyanakkor óvom is azoktól az erősen nacionalista vonásoktól, amelyek veszélyeztetik az ország demokratikus karakterét (soha nem fogadtam el azt az állítást, hogy lehetséges egy valóban demokratikus zsidó állam, vagy hogy bármilyen vallási alapokon szerveződő állam teljesen demokratikus lehet). És miközben nyilvánosan kiálltam a „felejtés szükségessége” mellett, a holokauszt politikai manipulációjával szemben – ami egyaránt érvényes Izrael jobb- és baloldali kormányaira -, nem értek egyet azzal a Németországban néha felbukkanó gondolattal, mely szerint a holokauszt-fejezetet le kellene zárni. Nem gondolom, hogy következetlen volnék. Inkább arról van szó, hogy a valóban fontosra összpontosítok mindkét esetben. Izraelnek az egyes emberre kell hagynia, hogy milyen emlékeket kíván megőrizni vagy akár ápolni, míg Németországnak nyilvánosan és folyamatosan kell emlékeztetnie önmagát arra, hogy ezt a fejezetet nem lehet, és nem is szabad lezárni.

Egy utolsó megjegyzés arról, hogy Einstein mennyire biztos távlatból látta saját korát:

Az első világháború alatt és után Einsteint mélyen aggasztotta, hogy a legnagyobb tisztelettel övezett értelmiségiek közül többen is a német különutat [Sonderweg] tartották az egyedül járható útnak – azaz lényegében a háborúval azonosították a német kultúrát. Ez a szemlélet, mint később kiderült, Németország és a világ egyik legsúlyosabb tragédiájába torkollott. Felfoghatjuk ezt úgy is, mint a mi korunknak szóló figyelmeztetést, amely ezúttal Amerika és ily módon az egész világ – egyelőre még elkerülhető – katasztrófáját vetíti előre: ugyanez a rossz emlékű Sonderweg visszhangzik a jelenleg uralkodó amerikai ideológia néhány képviselőjének szavaiban. „Nem kell tekintettel lennünk a tényekre, hiszen mi hozzuk létre a valóságot” – hangzott el többször is azzal kapcsolatban, hogy nem találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban.

Végezetül, miután Einstein életéből és gondolataiból merítve megpróbáltam útmutatót találni a tudomány és tudás, a demokratikus internacionalizmus, a hosszú távú innovációt serkentő tudománypolitika felé, s az olyan társadalmi és politikai elkötelezettség irányában, amely a társadalom fő pilléreinek felvilágosult partnerségén nyugszik, emlékeztetőként néhány tömör összefoglaló tétellel zárnám előadásomat:

1. Az egyetemekre és kutatóintézetekre a mainál több forrást kell szánni, de közben saját igazgatásukban le kell építeniük a bürokráciát, és a tekintélytisztelettel szembenálló szellemi klímát kell teremteniük;

2. Tegyük lehetővé és bátorítsuk a képzelet szabadságát az élet minden területén, de az eredményeket rendeljük alá a tapasztalat szigorú kontrolljának.

3. Az értékektől független tudós anakronisztikus fogalmát helyettesítsük a „gondoskodó” tudós fogalmával.

4. Innováció és kreatív gondolkodás nem lehetséges a tudás kontextusba helyezése nélkül. A tudomány művelése és az arra való reflektálás: egy és ugyanaz a tevékenység.

5. Az, hogy ezt az évet Einsteinnek szenteltük, azt jelenti, hogy bátorítjuk a tudománnyal, a társdalommal, a kultúrával és főként a háborúval szembeni kritikus attitűdöt. A szabadon járó képzelet – amelyet a reflexió kísér, s amely a mindent átható kritikai szellemre bízza magát – erősíteni fogja a tudomány, a technológia és az innováció szeretetét a népek között.

Fordította Musza István