Forrás: NOL

Jegyzőkönyvek

(Auschwitz emlékezetéről)

Ormos Mária, 2005. február 19. 00:00

A közelmúltban jelentette meg a Múlt és Jövő Kiadó Auschwitzi jegyzőkönyv című dokumentum- és tanulmánykötetét. 1944 áprilisában az Auschwitz-Birkenauból megszökött két fogoly: Rudolf Vrba és Josef Lanik a legteljesebb részletességgel diktálta tollba, mi zajlik a haláltáborban. Ez az úgynevezett első Auschwitzi jegyzőköny. Még két másik is követte.

Az első már 1944 májusában eljutott Horthy Miklós közvetlen környezetébe is, ebből pontosan lehetett tudni, mi vár a több százezer magyar zsidóra, akiknek deportálása ekkor kezdődött. Az első Jegyzőkönyv most először jelenik meg teljes terjedelmében magyarul, Haraszti György kísérő tanulmányával és Kőbányai János utószavával.

Néhány napja kaptam kézhez Kőbányai János lenyűgöző esszéjét. Meglepve olvastam, hogy első gondolata ugyanaz volt, mint az enyém. Valóban újra ki kell adni eme jegyzőkönyveknek nevezett auschwitzi beszámolókat? Hiszen megjelentek már több nyelven, és úgy rémlett, hogy nemrégiben magyar kiadását is láttam. A szakirodalom pedig gyakran idézi is.

Mindenesetre elolvastam a szöveget, amelyre részletesen már nem emlékeztem, és mire a végéhez értem, az a benyomásom alakult ki, hogy – miként egy történész mondaná – a holokauszt ősgesztáját tartom a kezemben. Ez a szikár, száraz, jelzőktől, érzelmektől és ítéletektől tartózkodó szöveg valóban valahogy úgy viselkedett, mint egy ősgeszta. Kisvártatva a vádlottak és a tanúk százai, más-más szögből, de a lényeget tekintve mégis ugyanazt adták elő Auschwitzról, Treblinkáról és más, addig soha nem hallott helyeken kiépített táborokról, mint ami a jegyzőkönyveknek nevezett beszámolókban állt. Ezt követően a bíróságokon tanúk százait hallgatták meg, majd interjúk, emlékiratok, kivételesen vallomások, még kivételesebben összefoglaló, feldolgozó munkák jelentek meg nyomtatásban, azután jó ideig nem történt semmi érdemleges. Az emberek, az úgynevezett közvélemény Nyugaton és Keleten mással volt elfoglalva, nem jelentéktelen része voltaképpen leginkább felejteni szeretett volna, úgy is, mint vétkes, úgy is, mint áldozat. Egyes országokban, főként Németországban – és néhány más országban is, így Izraelben és az USA-ban – kutatók tucatjai szakosodtak ugyan a táborbirodalom és a benne történtek tanulmányozására, helyenként szobrot, szoborcsoportot vagy emlékhelyet állítottak az áldozatoknak, a szélesebb közvéleményhez azonban mindez alig jutott el.

A második világháborút közvetlenül követő hullám elég hosszan tartó leapadása után azonban, valamikor a kilencvenes években új érdeklődési hullám kezdett felemelkedni. E hullám egyik jelének lehet tekinteni az auschwitzi jegyzőkönyvek részleges magyar kiadását is. A különböző tévécsatornákon dokumentumfilmek tűntek fel, az Auschwitz-tagadók csatasorba állították azokat, akik szenvedő alanyokként, leszármazottakként vagy kutatóként biztosan tudták, amit tudtak, többek között hála éppen az ‘ősgesztának’. A holokauszt közéleti témává vált. Létrehozták és megnyitották Budapesten az emlékmúzeumot, amelyről ki-ki vélekedhet benyomása és felfogása szerint, de a Páva utca mégiscsak áll. 2004-ben impozáns ünnepségeken emlékeztek meg a magyar áldozatokról, a miniszterelnök bocsánatot kért, és nagy hivatalos delegáció látogatott el Auschwitzba, hogy a helyszínen adózzon a sok százezer magyar áldozat emlékének.

2004-ben azonban mással, a protokolláris elégtételi akcióknál többel is találkoztam. Két pécsi hallgatóm azzal a javaslattal állt elő, hogy amennyiben támogatom az elgondolásukat, megszerveznek egy utat Mauthausenbe. A jelentkezők tódultak a két hallgató felhívására. Minden bizonnyal voltak közöttük olyanok is, akik nem jóhiszeműen jelentkeztek és vettek részt az úton. Mindenesetre megérkeztünk három autóbusszal Mauthausenbe, ahol nem hangzottak el nagy beszédek, és nem zajlott le semmilyen ünnepség. A hallgatók csak ténferegtek, többnyire egyedül vagy kettesben, legfeljebb suttogva kérdeztek, és ha volt közöttük antiszemita – vélhetően volt -, az hallgatott.

Ami Budapestet illette, ott nem kellett a jegyző- könyvekre várni, hogy megtudják, milyen sorsot szántak a nemzetiszocialisták a zsidóknak.

Rajtunk kívül szinte kizárólag olasz autóbuszokat láttunk a parkolóban. Érdekes, gondoltam, az olaszok vesztesége a miénkhez képest úgyszólván minimális volt, hogyhogy ennyien megjelennek e helyen? Kiderült, hogy mindegyik busz valamilyen ismeretlen kis lakóhelyről érkezett, kizárt volt tehát, hogy leszármazottakról és túlélőkről lett volna szó. Barangolásom közepette rátaláltam az egyik olasz csoportra. Egy kőtábla előtt álldogáltak karéjban, amely táblán csupán néhány név állt. Azoknak a nevei, akiket a kis helységből elhurcoltak, és akik Mauthausenben lelték halálukat. A sokszoros többségben lévő zarándokok, falulakók magukkal hozták a plébánosukat, és a katolikus pap most ott állt a karéj közepén, és misét vagy imát mondott a temetetlen holtakért.

Mauthausen számomra azt jelentette, hogy a valamikor a kilencvenes években elindult hullám talán többet jelent, mint az imént említett hivatalos aktusok. Az utóbbiak természetesen fontosak. Fontos, hogy a franciáknak sikerült egy csapat történész mintegy tízéves munkája eredményeként összeállítani a 70 ezer franciaországi áldozat listáját, és talán egyszer elkészül a mintegy kilencszer hosszabb magyar lista is, ami szintén fontos lesz. De ennél is jelentősebbnek éreztem az olasz katolikus pap jelenlétét hívei társaságában a néhány olasz áldozat emléktáblája előtt, valamint a mintegy 150 pécsi egyetemista többségének döbbenetét és fátyolos szemét.

Valami – talán – történt. Az ősgeszta és mindaz, ami egykor hozzátapadt, ami részben alátámasztotta a híradást, részben pedig kiegészítette a beszámolókat, hosszú hallgatás után, íme, működni kezd. Ha így van, akkor viszont nagyon is érdemes újra kiadni, mert az első magyar kiadás idején még alig érintett meg valakit, aki nem volt a történetben közvetlenül érdekelt, most azonban láthatóan vagy legalább érezhetően mintha változni kezdenének a dolgok. Ráadásul éppen úgy érdemes kiadni e szöveget, ahogyan az történt, vagyis Haraszti György ugyancsak száraz, ismeretekre, az összefüggések felmutatására, a megértéshez szükséges információk biztosítására szolgáló kiváló bevezetője társaságában.

A történész számára természetesen a fő kérdés abban fogalmazódik meg, hogy vajon milyen ok vagy okok állnak a közvéleményben érzékelhető változás mögött? Több okot is fel lehet tételezni. Felemlíthetünk formális okokat is, amelyekhez a különböző megkerülhetetlen évfordulók adtak kiindulást. Az ennél lényegesebbek körében viszont az első ok talán a generációváltás, amiről Kőbányai János – sokkal szebben – úgy szól, hogy egyre kevesebben állnak a mítoszteremtés útjában, mivel mindegyre fogy azok száma, akik egyéni, konkrét élményeikhez tapadnak. A történész ehhez hozzáteheti, hogy azok száma is apad, akik saját tetteik miatt érzett szégyenükben nem akarnak vagy nem is tudnak szólni a történtekről, és akik azokat leginkább elfelejteni szeretnék. Más dolog egy kollektíva nevében fejet hajtani vagy akár szégyenkezni is, mint szembenézni a saját szerepemmel, még akkor is, ha e szerep a semmittevésben összegződött.

Ám azt gondolom, hogy megragadható egy másik lényeges ok is, amely a holokauszt emlékezetét kezdi kiragadni a homályból, és hogy ez éppen valamikor a kilencvenes években vette kezdetét. A zsidók kiirtása zömmel Kelet-Európában zajlott le. Pontosan ott tehát, ahol a hatalom az egész kérdéscsoportot évtizedekre mintegy zár alá helyezte. Az orosz történészekre vár elsősorban annak kiderítése, hogy a birodalom területén, beleértve ebbe az egész befolyási zónát is, vajon miért nem lehetett beszélni a megszállt területen meggyilkolt, illetve elhurcolt és ezt követően megölt zsidókról? Csakúgy egyébként, ahogyan a nem zsidó vallású áldozatokról, a halálra kínzott hadifoglyokról, a lakóhelyükről elűzött falusiakról, a partizántámogatással vádolt falvak felperzseléséről sem lehetett. És ha a Szovjetunióban nem lehetett, miért lehetett volna Lengyelországban vagy éppen Magyarországon?

Jól emlékszem rá, hogy milyen állandó félelmek közepette született meg az 50-es évek végén a munkaszolgálatról a Karsai Elek szerkesztésében végül minden ellenkezés ellenére megjelent három kötet. Sosem lehetett tudni, hogy az illetékesek mikor és milyen ürüggyel állítják le. Holott e kötetekben ‘csak’ munkaszolgálatról és nem tömegmészárlásról esett szó. Arra is emlékszem, hogy hasonló gátakkal találkoztak azok az emberek is, akik a kilencvenes évek első felében vették maguknak a bátorságot, hogy a holokausztról tudományos konferenciát szervezzenek, vagy arról kiadványt próbáljanak kiadni. Európának e nagy kiterjedésű részén, éppen ott, ahol a holokausztot elkövették, gyakorlatilag mintegy ötven éven át csaknem síri csend övezte a történetet. Mi több, a holokauszt kontextusa sem alakulhatott ki. A nemzetiszocializmus valódi történetét szlogenek pótolták. Már jóval túl voltunk a rendszerváltáson, midőn egy bátor kiadó érintett munkatársai a körmüket rágták attól való féltükben, hogy óriási botrány követheti Goebbels naplóválogatásának kiadását. Más neves kiadók nem mertek rá vállalkozni, hogy például Hitler asztali beszélgetéseit kritikai kiadásban megjelentessék, mert ugyancsak az esetleges támadásoktól féltek. Mindez együttesen azt jelentette, hogy a szovjet övezet polgárának sem a nemzetiszocializmus természetéről, sem az e természetnek megfelelő, belőle következő holokausztról nem lehetett a leghalványabb sejtelme sem, hacsak nem volt közvetlen érintettje, és legfeljebb abban a mértékben, amelyben az volt. Hangsúlyozni kell, hogy e nagy táborba beletartoztak az egykori NDK polgárai is.

Az utóbbi körülmény azt hozta magával, hogy miközben Nyugat-Németországban már több alkalommal heves viták zajlottak le több német történelmi kérdésről, amelyek így vagy úgy érintették a holokausztot is, az államhatárokon átívelő úgynevezett német-német vita kimerült abban, hogy az egyik fél állításait a másik kereken tagadta, érdemi megbeszélés, valódi vita azonban nemigen alakult ki.

Mindent összevéve, Közép-Európa közvéleménye a közelmúltat illetően mind saját, mind Európa és benne Németország történetét, mind pedig a különösen tilalmas kérdéseket, mint amilyen a holokauszt volt, csak valamikor a kilencvenes években kezdte igazán megismerni. Amikor tehát az auschwitzi jegyzőkönyvek először megjelentek magyar nyelven, e folyamat még csak a kezdeteknél tartott, és ebből következően nem is váltott ki nagy visszhangot. A megismerési folyamat mára már túljutott a kezdeteken, ezért valószínűsíthető, hogy a befogadása is valamivel tágasabb körökre terjed ki.

Hozzáteszem ehhez, hogy ma e jegyzőkönyveknek nemcsak a közvetlen üzenetét értjük, érthetjük meg jobban, mint tíz évvel ezelőtt, de végrehajthatjuk a szöveg kiterjesztését is néhány irányba, olyan irányokba, amelyeket ma már szintén ismerhetünk. Kétségtelen, hogy a szöveg tartalma önmagában véve maga a botrány. A botrány azonban – ma már jól tudjuk – nem Auschwitzban kezdődött. A botrány az Eckart-Hitler interjúkötettel kezdődött, az 1925- 1927-ben kiadott Mein Kampffal folytatódott, majd sorra jöttek a láncszemek a német zsidótörvénnyel, a rendeletek sokaságával, a szlovákiai és romániai gyilkosságokkal, a magyar törvényekkel, a szovjet területen elköve-tett tömeggyilkosságok-kal, hogy végül eljussunk Auschwitzhoz és a többi haláltáborhoz.

A botrány lényeges eleme, hogy e sorozatra gyakorlatilag nem volt válasz sem a nagypolitiká-ban, sem a politikai esz-mék vonatkozásában. És ez ugyancsak botrányos. Olyan botrányos némaság és szellemi tehetetlenség, amely egyrészt az európai zsidók nagy részének a kiirtását eredményezte, de eredményezte egyúttal Európa lerombolását is, valamint a zsidókkal együtt összesen mintegy 20 millió polgári személy halálát. A fegyverek már javában ropogtak, a szövetséges hatalmak minden potenciáljukat és emberi energiájukat bevetették, hogy legyőzzék a világveszedelmet, ám a csend egy vonatkozásban, éppen az áldozatnak kiszemelt és már de facto áldozattá vált zsidók ügyében tovább tartott. A magam részéről azt hiszem, hogy a jegyzőkönyvet lediktáló két menekült igenis meg akarta törni e csendet. Valószínű, hogy el akartak jutni magukhoz a zsidókhoz, de egyszersmind el akartak jutni a szövetséges tábor vezető csoportjaihoz is. Nos, legkevésbé a zsidókhoz jutottak el, Budapestre, a Vatikánba, Londonba, Washingtonba viszont hiába jutottak el. Ez is a botrány része.

Ami Budapestet illette, ott nem kellett a jegyzőkönyvekre várni, hogy megtudják, milyen sorsot szántak a nemzetiszocialisták a zsidóknak. Teleki Pál már tudott a dachaui koncentrációs táborról, Dachauról, 1941-ben a katonai és a polgári vezetés minden bizonnyal értesült a Kamenyec-Podolszk térségében végrehajtott mészárlásról, magyar ‘hontalan’ zsidók ezreinek legyilkolásáról, amikor pedig elhangzott Horthy ismert védekező mondata Hitler vádjaival szemben, amely szerint ‘nem csaphatja agyon’ a zsidókat, óhatatlanul kifejezésre juttatta, hogy ismeri a német alternatívát. A pápa, az amerikai elnök és a brit miniszterelnök pedig először csak akkor szólalt meg, amikor a magyar zsidók halálmenetei már úton voltak, hogy figyelmeztesse kötelességére a megszállás alatt álló magyar kormányt. Jól tette, hogy ezt tette, mert ezzel hozzájárult a budapesti zsidó lakosság mintegy felének a túléléséhez, mindazonáltal olyan emberi kötelezettségről beszélt, amelynek a maga részéről a legkevésbé sem tett eleget. Nem tudom, hogy mit érhetett volna el Washington, London vagy bárki más, ha egyáltalán megpróbál valamit tenni, de annyi biztos, hogy ilyesmivel nem is próbálkozott.

Az auschwitzi jegyzőkönyvekbe foglalt botránynak magából a szövegből következően van egy másik kiterjesztése is. A beszámolóban szereplő lengyel vonatkozású szövegrészek, a szovjet hadifoglyok kezelését említő részletek is támpontok arra a következtetésre, hogy Hitler és a nemzetiszocialista rendszer nem elégedett meg azzal, hogy elkülönítse a zsidókat és a nem zsidókat. Nem. Hitler és környezete egy faji hierarchiarendszert dolgozott ki. E rendszerben teljes értékűnek csak a kontinens uralására méltó németség számított, amely mint uralkodó nép viszonylag tág teret enged a többi germán fajú népnek, már erősen fegyelmezi, de még mindig elég barátságos a többi árjával, gyakorlatilag a latin népekkel szemben. E blokk alatt állnak a szlávok, akiknek egy részére, de már csak egy részére kiszolgáló személyzetként még szükség van, és alattuk, a bugyor mélyén helyezkednek el az úgynevezett ázsiaiak, a feketék, a cigányok és a zsidók. Egy percig sem volt vitás, hogy az utóbbiaknak el kell tűnniük a kontinensről, de ha lehet, egyáltalán az életből.

Mi valósult meg a tervből? Tudjuk, hogy a legnagyobb mértékben a zsidóüldözés valósult meg. Többek között azért, mert erre irányult a legelszántabb akarat. De azért is, mert feketékkel a nácik alig találkoztak, az üldözendő ázsiaiak, akiken elsősorban a Szovjetunió ázsiai területén élőket kellett érteni, részben bekerültek a hadifogolytömegbe, részben nem voltak elérhetők, a cigányok pedig valójában nem nagyon voltak érdekesek sem Hitler, sem más számára. A szláv lakosság gyökeres szelektálása azonban elkezdődött. Egyelőre e téren a legismertebb adat Lengyelországra vonatkozik. A lengyelek mintegy 5 milliós demográfiai veszteségének közel a felét nem zsidó lengyelek tették ki. Nos igen, ma már erről is lehet tudni, a dolgokat ebben a kiterjesztésben is tovább lehet gondolni.

Van a jegyzőkönyveknek még egy összefüggésük, ami már nem nevezhető kiterjesztésnek, mert magából a szövegből nem következik. A Hitler által meghatározott zsidókérdésnek azonban szerves része, és egyúttal a magyarázatnak legalább egyik része arra nézve, hogy miért a zsidóüldözés került a több lehetséges közül az első helyre, mint a lehető legfontosabb ‘ügy’ a nemzetiszocializmus szempontjából. Hitler több ízben is beszélt arról, hogy a zsidó fajiságnál, amelynek tiszta léte amúgy is kérdéses, fontosabb a zsidó szellemiség leküzdése, ami ugyanis az egész emberiség rákfenéje. Az ártalom elterjedésének kezdetét Pál apostol személyében és a gyengék, elesettek általa hirdetett felkarolásában találta meg. Szerinte ő rontotta meg a könyörületesség eszméjével a kereszténységet, amely e betegségből soha többé nem tudott kilábalni. A következő nagy bűnös a humanizmus és a felvilágosodás lett, elsősorban azzal a képtelen ötletével, hogy egyenlőséget tételezett fel az emberek világában, ahol a valóságban kizárólag az erőnek és az erőszaknak van létjogosultsága. Magától értetődik, hogy a következő megtámadott zsidó Marx volt, beleértve ebbe természetesen minden követőjét, a másik oldalon pedig az a zsidó nagytőke, amely Hitler szerint markában tartotta és madzagon rángatta Rooseveltet és Churchillt. A nagytőke révén bekerült a körbe a liberalizmus és a demokrácia, amely ugyancsak a jogok egyenlő osztogatásában találtatott bűnösnek. Az 1920-as években – tehát a Mein Kampfban és a Zweites Buchban – még gyerekjáték volt Sztálint is besorolni ugyanebbe a körbe, mondván, hogy az orosz állam német oszlopait kidöntötte, és zsidókkal vette körül magát, ami fatálisan előidézi majd, hogy ezt a gólemszerű államot a német erő egy ujjal kipöccintse a hatalomból. Mire azonban a Wehrmacht elindította a keleti hadjáratot, Sztálin már felszámolta a zsidó eredetű, ámde hitehagyott zsidó bolsevik alapítók egész körét, és ettől kezdve Hitler nem nagyon tudta eldönteni, hogy Sztálint megvesse-e vagy irigyelje.

Összefoglalva: az auschwitzi jegyzőkönyvek önmagukban, kiterjesztésükben és összefüggésrendszerükben mintegy magukban foglalják a huszadik század, sőt az egész addigi európai történet megkerülhetetlen mélypontját, amely kis híján az európai civilizáció teljes elsüllyedését eredményezte. Kikeveredik-e az európai szellemiség a gödörből; ez elsősorban attól függ, hogy megérti-e végre az üzenetet, amelyet – többek között – ez az éppen ezért mindenképpen új kiadásra méltó szöveg is tartalmaz.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©