Népszava Napilap 2005. február 9. szerda
Egy esély története
Több mint négy évvel a Camp David-i békeerőfeszítések összeomlása után – pontosabban azután, hogy Jasszer Arafat rácsapta az ajtót izraeli tárgyalópartnerére, Ehud Barakra – most újra esély mutatkozik a vég nélküli közel-keleti háborúság befejezésére. De vajon miért éppen most? Mi változott az elmúlt csaknem fél évtizedben?
Az alaphelyzet bizonyosan nem: Izrael továbbra is megszállva tartja a palesztinok területeit. Ám a fejekben változások mentek végbe. A palesztinok láthatólag belefáradtak a vérontásba és belátták, hogy nem tudják véghezvinni azt, amit az intifáda első, mámoros napjaiban céljukként kitűztek. Azt tudniilik, hogy erőszakkal űzzék ki az izraelieket Palesztinából – és ahogy vérmesebbjeik remélték – magából Izraelből is. Hatalmas hibát ejtettek: azzal, hogy az erőszakot átvitték a zsidó állam területére és tucatjával gyilkolták a békés polgárokat, végletesen meggyengítették az izraeli békeerőket és elősegítették annak a férfinak – Ariel Saronnak – a hatalora jutását, akit minden izraeli közül a legjobban gyűlöltek, és aki annak idején – a jeruzsálemi Templomhegyen tett látogatásával – ürügyet teremtett az intifáda kirobbantásához.
Saron méltónak bizonyult hírnevéhez: vaskézzel csapott le a palesztin fegyveresekre, egymás után likvidálva vezetőiket, nem törődve az esetleges vétlen áldozatokkal sem. Megkezdte a Védőfal felépítését, amely már most, félkész állapotában is akadályozza a terroristák Izraelbe jutását, s egyben – gyakorlatilag – az illegális földfoglalások újabb eszközéül szolgál.
De az új esélyhez nem csak az intifáda kudarca, a palesztinok kifáradása és – nem utolsósorban – Arafat halála kellett. Hanem az a már-már csodaszerű átváltozás is, melyen éppen Ariel Saron, az izraeli keményvonalasok vezére átment. Ő, akit azelőtt teljes joggal neveztek a ‘telepesek atyjának’, a militáns Izrael megtestesítőjének, most olyan terveket dédelget, sőt visz (ismét csak vaskézzel) keresztül, amilyenekért néhány éve még legszívesebben bármely izraeli politikusnak a fejét vette volna: teljes egészében ki akarja üríteni a Gázai-övezetet s településeket akar felszámolni Ciszjordániában is. S hogy mi kellett Saron színeváltozásához? Talán csak annyi, hogy miniszterelnöki felelősség háruljon rá, hogy e minőségében végre ő is rádöbbenjen arra, hogy a közel-keleti gordiuszi csomó karddal nem vágható ketté. És miniszterelnöknek kellett lennie ahhoz is, hogy érzékelje a világ és különösen a legfőbb szövetséges, az Egyesült Államok elvárásait.
Sok mindennek az eredője ez az új békeesély. Amely azonban csak esély. A Közel-Keletre különösen érvényes az az elv, amely szerint a békét minden szereplőnek akarnia kell, a háborúhoz viszont elég egyikük akarata is.
Kepecs Ferenc
CopyRight Népszava