Forrás: NOL

Kiáltás, dobogás és rémület

Bogdan J. Góralczyk, 2005. január 8. 00:00

Bogdan J. GóralczykA kelet-európai rendszerváltások iránti figyelem az idő múlásával nemhogy csökkenne, inkább növekszik, és az elemzői mélységet tekintve egyenesen mélyül. Térségünk két jeles értelmiségi közírója – a lengyel Bogdan J. Góralczyk és a magyar Lengyel László – első ízben 2003 októberében váltott levelet egymással lapunk hasábjain.

Most újra a politikai nyilvános levél régtől ismeretes műfajához folyamodtak, hogy elmondják véleményüket országaik pillanatnyi állapotáról, vélelmezett jövőjéről, de kitekintenek a térség egészére, sőt némiképp a világra is.

Góralczyk politológus, diplomata; 1986-1991 között a Polityka hetilap külpolitikai szerkesztője, 2003 októberétől Lengyelország thaiföldi nagykövete. Jó ismerője hazánknak, évekig dolgozott a budapesti lengyel nagykövetség tanácsosaként. Két éve a Helikon adta ki Magyar törésvonalak című kötetét; a varsói egyetem tanára. Lengyel Lászlót aligha kell bemutatni: közgazdász, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója, az egyik legtöbbet publikáló, irodalmi vénájáról ismert hazai politológusunk.

Kedves Barátom!

Több mint egy esztendő telt el legutóbbi levélváltásunk óta (Népszabadság, 2003. október 4. – A ford.), amikor is megvitattuk nézeteinket. Akkoriban az európai uniós tagság felé meneteltünk, ma már – a csatlakozás után fél évvel – európaiaknak kell éreznünk magunkat. Európaiaknak, bármiféle jelzők és egyéb körítések nélkül; olyan embereknek, akik megszabadultak terheiktől és komplexusaiktól, akik elérték céljukat, beteljesítették vágyaikat. Beteljesedett embernek érzed magad? Elégedett vagy? Örülsz annak, ahogyan a dolgok zajlanak nálatok és a régióban?

Mint tudod, nálam is voltak változások. Azóta, hogy nekikeseredetten beszélgettünk, sőt vitáztunk is egymással, a sors néhány ezer kilométerrel arrébb vetett innen. Azt mondják, hogy a távolság, úgymond, élesíti a rálátást. Nem tudom, miként van ez az én esetemben, mindazonáltal épp kívülről szeretném felmérni közép-európai ügyeinket, s ütköztetni véleményemet Veled, aki „belülről” nézed mindezt.

Egy megtépázott hajón

Első észrevételem meglehetősen brutálisan hangzik: nincsen Közép-Európa! Számos kiváló elme erőfeszítései és törekvései ellenére, a hivatalos deklarációk és bizonygatások dacára régiónk mint szerves egység nem létezik. Nem jelöltük meg különállását kellőképp a térképen úgy, mint teszik azt a skandináv országok vagy a Benelux államok, noha a visegrádi együttműködés már a kezdet kezdetén is jó ötlet volt, és továbbra is nagy, pozitív lehetőségek rejlenek benne. Sajnos térségünk országai jelenleg szétszabdalt egységekre emlékeztetnek, amelyek mindegyike a maga módján lavírozik, tudomást sem véve a szomszédokról. A régió minden egyes állama olyan, mint az a hajó, amely az embert próbáló utazás után, forgószeleket és hatalmas viharokat átvészelve elvergődött végre a kikötőig, de az idők során a különféle elemek annyira megtépázták, hogy a fedélzeten már nem is örülnek. Ráadásul valahol útközben a hajó elvesztette a kapitányát. Mindenki csak magára gondol. Most, amikor pedig erre a legnagyobb szükség lenne, hiszen ennek a csoportnak mint egésznek az elsőrendű érdekeiről van szó, a magasabb értékek a közmondásban szereplő ebek harmincadjára kerülnek. Nehéz és fájdalmas teherrel indultunk a jövőbe, a világ, de legalábbis Európa meghódítására – mely utóbbi (végre!) május elsején megnyílt előttünk -, de kiderült az is, hogy ez az Európa nem olyan bőkezű és nem is olyan gyönyörű, ahogyan őt a magunk képzeletében megjelenítettük.

Változtatni a mentalitáson

Azt vártuk, hogy korunk két varázsszava, a demokrácia és a piac gyógyír lesz minden sebre. Kiderült, hogy nem az. Most, másfél évtizeddel a változások és a reformok után jobban látszik, mint bármikor korábban, hogy műtétet kellett volna végrehajtani az értelmünkön, a mentalitásunkon. Rendszerint azonban ezek az operációk jelentik a legnehezebb és legkényesebb feladatot. Hogy milyen súlyosan rontott meg szinte kivétel nélkül mindannyiunkat (dicsőség a kiválasztottaknak!) az előző rendszer, arra csak évekkel annak bukása után döbbentünk rá.

Túlságosan gyorsann cserélődtek ki a prioritások: a piac felváltotta a tervgazdálkodást, az individualizmus a kollektív tevékenységet és kezdeményezőkészséget. Együtt és szolidárisan vonultunk, hogy elutasítsuk a kompromittálódott és csődöt mondott rendszert, a szabadságban viszont szertefoszlott a szolidaritás, és kezdtük elvágni a bennünket egymással összekötő szálakat. Az évek múlásával ez a folyamat tovább mélyül. A szolidaritás érzése helyett a gyűlöleté növekszik. Az emberek közötti kapcsolatok szétszakadtak, fagypontra süllyedtek, már a családokban is. A mammon utáni hajsza, ami szemmel láthatólag a végbemenő változások legfontosabb mozgatórugója, életünk mind nagyobb atomizálásához, sőt anarchizálásához vezet.

Ha manapság távolról tekintünk Közép-Európára, a hajdani, később lejáratott klasszikusok jelszavának parafrázisa jut az ember eszébe: „Kísértet járja be Közép-Európát, a populizmus kísértete.” Sok minden történt az elmúlt hónapokban legutóbbi levélváltásunk óta: előbb Lengyelországban, majd Csehországban, végül pedig Magyarországon is megbukott a kormány. Új miniszterelnökeink vannak, mindazonáltal rögtönzött koalíciók állnak mögöttük, gyakorlatilag kisebbségi hátországgal bírnak. A politikai színtér ingataggá vált, remeg az egész. Bárcsak ne lépnénk mi mindanynyian a szlovák szomszédaink által már kitaposott útra, ahol a köztársaságielnök-választás második fordulójában az egyik populista mérte össze erejét a másikkal: a nyugati szalonok réme, Vladimír Meciar ütközött meg egykori helyettesével, Ivan Gasparoviccsal. Ismét a „kisebbik rossz”, nem pedig a Nagyobbik Jó elve szerint kell választanunk?

Ehhez még valamit szükséges hozzátennünk. Ezek a gondokkal küszködő kormányok térségünkben túlnyomórészt szociáldemokrata irányultságúak. Vajon ez a szociáldemokrácia vége, vagy csak egy meghatározott csapat, egy nemzedék távozása magán a politikai irányzaton belül? Ezek lényegbevágó kérdések, mivel megszabhatják a jövőnket. Kétség sem férhet ahhoz, hogy régiónk jelenlegi szociáldemokrata vagy szocialista pártjainak alapvető problémája – az Európai Unióba történt belépésből fakadó nehézségek és kihívások mellett, amire nemrégiben például Jirí Pehe hívta fel a figyelmet, bár megtették ezt mások is – az, hogy becsapják a választóikat. A választási kampány időszakában fűt-fát ígérnek nekik (Leszek Millernek jogosan hánytorgatják ezt fel az ellenfelei), aztán pedig rálépnek a liberális ösvényre, ahol kizárólag a piac mindenhatóságában hisznek. Mivel ebben a politikai táborban sokan olyannyira bíztak a piacban, hogy minden másról megfeledkeztek, sorra követik egymást az ügyek, a gyanús üzelmek, a botrányok. A svéd típusú jólét helyett az olasz – ha éppenséggel nem a szicíliai – korrupció köszönt ránk. A szavahihetőség megrendült. S ne örüljön előre a Ti új miniszterelnökötök, Gyurcsány Ferenc, mivel – lévén milliomos, sőt milliárdos, forintban számolva – egészen a politikai karrierje végéig gyanús személy lehet, ha elővigyázatlanul szórni fogja ígéreteit és dobálózik majd a társadalmi vagy szociális igazságosság jelszavaival. Mert bár ő maga valóban a sikeres ember megtestesítője, de – ismerjük el őszintén – a szocialista célok hangoztatása nem igazán illik az ő arcéléhez.

Erisztikai gyakorlatok

A probléma mélyebben gyökeredzik. Hol van manapság minálunk a szocializmus és a szociáldemokrácia? Mit jelent a baloldal és a jobboldal? Igaz, megszokásból használjuk ezeket a szakkifejezéseket, de a választóvonalak mindinkább keresztben futnak, a politika világa és a társadalom pedig az eddigiektől eltérő kritériumok szerint oszlik meg. Cáfolhatatlan tény ugyanis, hogy a fájdalmas, ízig-vérig liberális Bokros-csomagot egy „baloldali” kormány, a Magyar Szocialista Párt által dominált kabinet vezette be 1995-ben, az osztogatást pedig Orbán Viktor „jobboldali” kormánya indította el.par pard plainfs16 b0 Ebből ered az első választóvonal: a liberalizmushoz való viszony. Mindazonáltal igen széles skála tárul fel előttünk ezen a ponton: az atlantisták (értsd: az Egyesült Államokkal való szoros együttműködést szorgalmazók) az „európásokkal” hadakoznak; a nemzetiek és a szuverenitás sáncvédőinek szószólói a „föderalistákkal” és az Európai Unió híveivel csapnak össze; feltűnik az Amerika-ellenesség, a németellenesség, az unióellenesség, visszatér az oroszellenesség; a szomszédokkal való együttműködés helyett újramelegítik a nemzeti pecsenyéket, területi követeléseket támasztanak és jóvátételt követelnek. Így aztán a Benes-dekrétumok, Jalta és Potsdam csak most – hány évvel a rendszerváltás után! – kerülnek napirendre. Nálunk a szejm a németeket célba vevő határozatot hozott, nálatok a kettős állampolgárságról szóló népszavazás lett aktuális, amely a szomszédos államokra van kihegyezve. Elegendő egyetlen pillantást vetni arra, hogy ki helyesli az ilyen ötleteket, és azonmód levonhatjuk a következtetést: ennek nem sok köze van a „baloldalhoz” vagy a „jobboldalhoz”, a törésvonalak keresztülszelik a politikai csoportosulásokat.

Nincsenek bátrak, már nem is szólva azokról, akiknek határozott s nagy ívű elképzeléseik lennének. Az összes politikus a választók kegyeit keresi.

A mi politikai osztályunkat jelenleg mindenekelőtt egy dolog jellemzi: a rémület a választópolgárral szemben. Igaza van a ti ismert közgazdász-politikusotoknak, a liberális Bauer Tamásnak, amikor azt állítja, hogy az 1998 utáni kormányok – Orbánnal, Medgyessyvel és Gyurcsánnyal az élen, noha Orbánra ez talán a többinél jóval kevésbé igaz – „jövőfelélő politikát” folytatnak.

Nincsenek bátrak, már nem is szólva azokról, akiknek határozott s nagy ívű elképzeléseik lennének. Az összes politikus (vagy csaknem az összes) a választók kegyeit keresi, a népszerűséget hajszolják. Tekintetüket kizárólag a közvélemény-kutatások népszerűségi indexeinek oszlopaira függesztve, politikai argumentációjukban mind alacsonyabbra ereszkednek. Hogyan másképpen magyarázzuk a tényt, hogy az egyik legolvasottabb lengyel hetilap főszerkesztője az egyik lapszámhoz írott vezércikkében a lehető legkomolyabban kijelenti, hogy az Európai Alkotmányt egy bizonyos& Rosa Luxemburg fogalmazta meg. Meg kell kérdeznünk, hogy hol húzódnak a demagógia határai, s jogosan kezdhetünk aggódni a szavakért viselt felelősség állapota iránt. A finom demagógia a brutális demagógiával vívja harcát. A szó elértéktelenedett, az érvelés tudományát lejáratták. Úgy látszik, minden fogás (vagy csak a retorikai?) megengedett. Ebből következően az új, egyenesen tökélyre fejlesztett formává a már az ókorban is ismert erisztika vált. Nem a lényegi mondanivaló számít, nem a cél, nem a tartalom, hanem a forma. Mindig úgy kell irányítani a vitát, hogy az én közlendőm legyen felül. Az ennek érdekében alkalmazott módszerek és érvek másodlagosak.

A probléma abban rejlik, hogy a bántó megnyilvánulások, a rossz minták felülről érkeznek, és bőségesen áradnak a médiumokból a nap huszonnégy órájában. Odahagytuk a tekintélyeket, kétségbe vontuk az igazi mintákat. Nálatok a Nobel-díjas Kertész Imrének magyarázkodnia kell (zsidó) származása miatt, nálunk pedig a XX. század legnagyobb lengyel költőjének, a szintén Nobel-díjas Czeslaw Milosznak a temetésébe kapaszkodtak bele a gonosz szellemek Krakkóban, merthogy Milosz állítólag „megtévedt”, s ráadásul – litván származású lévén – nem bizonyult eléggé „lengyelnek”. A helyzet súlyos, ha egy olyan intellektuális egyéniség, mint a szintén krakkói Stanislaw Lem a következő keserű szavakat veti papírra Milosz temetése kapcsán: „Ha csak akár néhány évvel is fiatalabb lennék, komolyan fontolóra venném, hogy nem kellene s nem illene-e elhagynom Lengyelországot, és ott letelepednem, ahol társadalmilag lehetetlen, hogy a legjobbakat ilyen brutális és szemérmetlen módon meggyalázzák haláluk után. Ez volt a rendkívül ritka pillanatok egyike, amikor szégyelltem, hogy lengyel vagyok.

Ne adjuk át a terepet a radikálisoknak!

Még Kelet-Németországban – ahová 1250 milliárd eurót pumpáltak (mi legfeljebb csak álmodozhatunk ilyen összegekről) – sincs hiány frusztráltakból, becsapottakból és csalódottakból. Mint azt a keleti tartományokban tartott legutóbbi választások is megmutatták, a szélsőségek – lett légyen az baloldali vagy jobboldali – virágkorukat élik. Egyszerre jelentkezik az összes démon: a rasszizmusé, a kommunizmusé és a nácizmusé. A deklarált német egység törékenynek látszik, csaknem minden ötödik német sajnálja a berlini fal lebontását, sőt az Ossik tizenkét és a Wessik egyenesen huszonnégy százaléka annak visszaállítását szeretné! Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy a folyamat nem zárult le, még hosszú út áll előttünk.

Mindezek fényében nem szabad lebecsülnünk a fenyegető jelenségeket, melyeket az utóbbi időben tömegével lehet látni és tapasztalni minálunk. Ne feledkezzünk meg arról, miként tűntek elő ezek a különféle színezetű fundamentalizmusok – kontinensünk legszörnyűbb monstrumai és legnagyobb szerencsétlenségei -, amelyek az elmúlt időszakban újra erőre kaptak; ne tévesszük szem elől azt sem, hogy mi váltja ki az emberi boldogtalanság, a sérelem, a szegénység, a túlzott különbségek, a kizártság és a magára hagyatottság érzését. Vakoknak kell lennünk ahhoz, hogy ne vegyük észre: ebben a mi precedens nélküli, egyedülálló kísérletünkben, amit tudományosan posztkommunista átmenetnek nevezünk, a megkérdezettek többsége vesztesnek, nem pedig nyertesnek tartja magát. Nálatok még mindig Kádár János, a sokak szemében kommunista szatrapa a XX. század legnépszerűbb politikusa, nálunk pedig az 1970-es években hatalmon volt Edward Giereket szintén igen magasan jegyzik.

Mindazonáltal ne csak a múltra és az örökségre gondoljunk. A jövő igazi kihívás a számunkra. S ezen a ponton szüntelenül hangsúlyozni kell, mit hajtottunk végre – és milyen áron! – az elmúlt tizenöt évben. Amikor néhány hónap elteltével ismét Varsóban vagyok, világosan látom, mennyi minden történik, milyen sok pozitív változás megy végbe. Ha nem hiszed, látogass el Varsóba vagy Krakkóba, meglátod, hogy anyagi vonatkozásban már egy másik Lengyelország kezd kibontakozni. A gond az, hogy a fizikailag nyomon követhető előrelépést egyfajta, szintén általánosan tapasztalható mentális hanyatlás kíséri – nálatok és nálunk is egyaránt.

Úgy tűnik, nincsen jó recept mindarra, ami minálunk és körülöttünk zajlik. Túl sok populizmus támadott meg minket egyszerre. Felütötte fejét a politikai radikalizmus (a „baloldali” vagy „jobboldali” eredetű), a gazdasági populizmus (emeljük az adókat, mit számít a növekedés!), az etnikai és nemzeti populizmus, mely időnként sovinizmusba csap át (le az „idegenekkel”, a cigányokkal és zsidókkal, az oroszokkal vagy németekkel, a „kozmopolita” unióval vagy a „brüsszeli bürokráciával”, ami, úgymond, a moszkvait váltotta fel&). Végtelenül gazdagnak látszik ez a skála.

Hogyan lehet feltartóztatni ezt a hullámot? Vagy tán nem ez az elsődleges feladatunk? Nem tudom, hogy az ilyen típusú összpontosított kihívások esetén elégséges-e csupán a logika és a kitartó érvelés. Az a gyanúm, hogy mind a kettő szükséges dolog, de nem sine qua non feltétel. Lehet, hogy gyorsan alapítanunk kéne egy nagy Antipopulista Népfrontot, egy tömegszervezetet Józan Ész Mozgalom néven? Kétségtelen, hogy ezzel azokhoz a harci eszközökhöz nyúlnánk, melyeket azok alkalmaznak, akik ellen a mi szerveződésünk irányul. De vajon a valódi populizmus képes-e másból, mint a populista eszközökből, azaz alapjában véve a tömegmódszerekből érteni? Nem tudom.

Csak egyet tudok: ennek a populizmusnak, amely mindenüvé belopódzik és benyomul, mihamarabb gátat kell szabni. A tömeges elutasítás egyfajta mozgalmát kell létrehozni, „Mondjunk nemet a populizmusra!” jelszóval. Hérakleitosz ismert szavait parafrazálva így is mondhatnánk: „A szem és a fül rossz tanú azon emberek számára, akiknek a lelke& populista.” A populizmus ugyanis hamis tükör, eltorzított és megcsúfolt valóság, ahol a leegyszerűsítés, az elcsépelt frázis vagy a rossz szándék az úr. Ideje mindent a talpára állítani. Legfőbb ideje visszatérni a normalitáshoz. Ki segít nekünk ebben?

(Fordította: Tischler János)

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©