Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Szélmalomharc az épített örökségért

Magyarországon a védett épületek száma reálisan tizenöt-tizenhat ezer lehetne · A támogatások EU-s normái segíthetnének

2004. december 29. (5. oldal)

Csontos János

A műemlék – újabb szóhasználatban az épített kulturális örökség – minden ország és nemzet számára büszkélkedésre ad okot. Magyarország területén található négymillió épületből mintegy 11 ezer címszó szerepel a műemléki jegyzékben. Csakhogy a dicsőség nyűggel is jár: a védetté nyilvánítás az adott épületek tulajdonosainak, bérlőinek, fenntartóinak gondot is jelent. De vajon törvényszerű-e, hogy így legyen?

Semmit nem építenek eleve műemléknek; csupán később derül ki, hogy mely épületek kerülnek e kategóriába – szögezi le érdeklődésünkre Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökhelyettese. Nem véletlen, hogy a műemlék és az emlékmű között különbséget tesz a magyar nyelv. Ráadásul az idő múlásával mind több épületet tekintünk megőrzendő értéknek, s ezek között fokozatokat is érzékelünk.

Nem minden kor volt olyan enciklopédikus hajlandóságú, mint a miénk. Korántsem természetes, hogy az épületvagyonra úgy tekintsünk, hogy ha valami funkcionálisan fölöslegessé vált, akkor vagy lebontjuk vagy – felismerve kultúrértékeit – konzerváljuk. Eleink például rendszerint nem bontottak, hanem átépítettek. A gótikus vagy reneszánsz épületeket eltakarták, barokk vagy historizáló köntösbe öltöztették, de használták. Ez a mi szerencsénk: némi vetkőztetéssel így jutunk „felülírt” korok építészeti emlékeihez.

A kulturális örökségbe nemcsak az önmagában értéket képviselő épület sorolható, hanem az is, amely az adott település karakteréhez tartozik, noha nem műemlék. A helyi védelem az épületek és homlokzatok együttesének megóvásával segít megtartani ezt a karaktert, de nem valamiféle országos mérce szerint. El is különül az országos műemlékvédelemtől: más – az épített környezetről szóló – törvény hatálya alá esik, s az önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Mintegy ötven-hatvan településen született ilyen helyi védelemmel kapcsolatos önkormányzati szabályozás. Budapest az egyetlen település az országban, ahol a főváros, s nem a helyi (kerületi) önkormányzatok gyakorolják ezt a hatáskört.

A műemlékvédelem gondolata egyébként 1846 óta jelen van a hazai közgondolkodásban. (Az „Orvosok és Természetvizsgálók” Kassa és Eperjes helyszínnel megtartott vándorgyűlése szolgáltatta az első példákat.) Mint intézmény, 1872-től először Ideiglenes Műemlékvédelmi Bizottság működött, amely az első, 1881-ből való műemlékvédelmi törvény megalkotásával vált a Műemlékek Országos Bizottságává. A sokak által még ma is emlegetett Országos Műemléki Felügyelőség 1957-ben jött létre, s 1992-ben alakult át Országos Műemlékvédelmi Hivatallá, amely aztán a 2001-ben létrehozott Kulturális Örökségvédelmi Hivatal egyik alkotórésze lett.

A védetté nyilvánítási „politikában” sokáig „a krémek krémje” szemlélet érvényesült: a kiválasztást történeti, esztétikai és etikai szempontok indokolták. Később a védelemre érdemesnek tartott épületek köre egyre bővült: a mai Magyarország területén található négymillió épületből mintegy 11 ezer címszó szerepel a műemléki jegyzékben, s ehhez járul még harminc műemléki jelentőségű terület. A hiedelmek ellenére Magyarország nincs „túlvédve”. Fejérdy Tamás szerint európai viszonylatban az átlagnál lejjebb helyezkedünk el – a védett épületek száma reálisan 15-16 ezer között lehetne.

A kör bővülése több szemponttal is magyarázható. Egyrészt a művészeti emlékek mellé beléptek új kategóriák, például az ipari és mezőgazdasági emlékek, a városi lakóházak vagy – valamivel korábban – a népi építészet produktumai. Másrészt újabb korok kerültek látókörbe: száz éve még nagyjából a szatmári békénél volt az a határ, aminél régebbi építményeket megőrzésre érdemesnek tartottak. Pár évtizede a szecesszió még szitokszónak számított, sőt bősz dísztelenítési törekvések jellemezték az átépíttetőket és felújítókat. Mára a hozzánk korban közel álló szocreál kultúrtörténeti értékeit is kezdjük felismerni (függetlenül attól, mit gondolunk a mögötte rejlő politikáról): néhány ilyen épületegyüttes máris elővédelmi listán van.

Magyarországon bárki kezdeményezhet védetté nyilvánítást. A folyamatnak koránt sincs vége a listára kerüléssel: folyamatos együttműködési készséget kíván meg a hatóságtól, a tulajdonostól, a működtetőtől és az érintett önkormányzatoktól. Az egészet pedig megelőzi egy dokumentációs folyamat: azonosító adatok, leírás, történet, tudományos szakvélemények, összehasonlító tanulmányok. A védetté nyilvánításnál nem a pillanatnyi műszaki állapot, hanem az érték számít. Mivel pedig az érték megőrzése az egész közösség számára fontos, a védetté nyilvánításnak nem feltétele, hogy a tulajdonos azzal egyetértsen. Az azonban, hogy a tulajdonos elkeseredetten tiltakozik a védetté nyilvánítás ellen (hiszen elsősorban azt látja, hogy kötelezettségek, átalakítási korlátozások és engedélyeztetési nyűgök járnak vele), korántsem általános jelenség Európában. A francia és brit ingatlanoknál például a műemléki védettség nemcsak presztízsnövelő tényező, de emiatt az ingatlan piaci értékét is egynél nagyobb szorzóval befolyásolja. Holott műemléket tulajdonolni ott is korlátozásokkal jár – csak épp kiforrottabb a kedvezmények, kompenzációk rendszere. Ilyen szabályozás nálunk is készül, az örökségvédelmi hivatal elnöke – úgy is, mint a területért felelős helyettes államtitkári rangban lévő személy – irányításával.

A védetté nyilvánítás azonban a gyakorlatban temérdek konkrét problémát vethet föl. Nem ritka, hogy a védetté nyilvánítás pillanatában egészen más funkcióra használnak egy épületet, mint amire megalkották. Elég csak arra gondolni, hogy egy polgári lakást több bérleményre darabolhattak „társbérletesítés” címén& A hivatal ilyenkor is igyekszik visszaállítani az eredeti térkapcsolatot – ez tehát az egyik oka annak, hogy nem automatikus a műemléki védelem alatt álló épületben lévő lakások megvásárolhatósága a lakóik által. A műemlékvédelem ilyen okok miatt bizony nem ritkán keresztezhet rövid távú érdekeket, s ez a legkevésbé sem magyar specialitás. Nem mindegy azonban, hogyan érkezünk el a megoldáshoz. Az egyik klaszszikus jó példa a párizsi Place des Vosges tetőablakainak a helyreállítása. Ezeket nagy többségükben korábban stílusidegen módon építették át, a francia hivatal azonban elkészítette a terveket a visszaalakításra, a régi „ökörszemnyílások” visszahelyezésére. Mindenki tudja, hogy az lesz az elérendő állapot, de csakis emiatt még nem kell hozzányúlni az épülethez. Ugyanakkor bármilyen változtatás, felújítás esetén már csak az előírt állapotot eredményező munkákra adnak engedélyt, azaz tulajdonosváltás vagy felújítás esetén köteles a tulajdonos a hivatal terveit használni.

Magyarországon az effajta tervezett-előírt helyreállítást, történeti belváros-rehabilitációt (amelyért Sopron 1975-ben, Győr 1987-ben Európa-díjat kapott) paradox módon a diktatúra viszonyai között sokkal gördülékenyebb volt végrehajtani. Könnyebben lehetett parancsuralmi alapon megoldani a váltólakások, viszszakerülések és csereingatlanok problémáját. De ugyancsak francia példát lehet hozni arra, hogy ez demokráciában is lehetséges – igaz, teljesen más módszerekkel: széles körű kormányzati, önkormányzati, tulajdonosi, illetve magánbefektetői és banki együttműködéssel. Így zajlott a párizsi Marais negyed rehabilitációja – közmegelégedésre.

Budapesten az utóbbi hónapokban az erzsébetvárosi rehabilitáció keltett indulatokat. Normális esetben ez sem elsősorban a főváros ügye volna, hanem nagy valószínűséggel a kerület helyi védelmi terepének számítana. A történelmi zsidónegyed kérdése éppúgy a műemlékvédelem „táguló köreihez” tartozik, mint például az ipari emlékek védelme – véli Fejérdy Tamás. Nálunk viszont a helyi védelem kevéssé működik – s nagyrészt ennek tulajdoníthatók az erzsébetvárosi polémiák is. Más kérdés, hogy az Andrássy út világörökséggé válásával ez a terület is a „védőzóna” részévé vált, s mint ilyen, műemléki jelentőségű területi védelem alá kerül. Azonkívül mintegy hatvan épület országos műemléki védelemre is méltó.

Általánosságban is érdemes megjegyezni, hogy a mai szakértői vélemények szerint az 1875 előtt emelt épületek már „műemlékgyanúsak” – a középületeknél azonban ez az időhatár már 1956-1968-ra tolódik. Ez a fejlemény egyébként egybevág az európai tendenciákkal: Stockholmban például már egy 1980-as lakótelep is elővédettséget élvez.

A védett épületvagyonban rejlő gazdasági és társadalmi lehetőségek valóra váltása (mellékesen a műemlékfenntartás finanszírozásának közös érdekeken nyugvó megoldása) külföldön is élénken foglalkoztatja a szakembereket. Olyannyira, hogy szeptemberben, az angliai Norwichban rendezett szimpóziumnak kifejezetten ez volt a témája. A zárónyilatkozat többek között megállapította, hogy az örökség területén végrehajtott befektetés jelentős gazdasági eredménnyel is járhat, a munkahelyteremtéstől a helyi közösség gazdasági pezsgésének beindításáig. Társadalmi szempontból pedig a közösség identitáserősítésének, életminőség-javításának mással nem pótolható eszköze. Az európai tapasztalatokat figyelembe véve elmondható: a hazai kulturális örökségvédelem nagyrészt szélmalomharcot folytat mindaddig, amíg a műemlékügy szereplőit nem tudja anyagilag és kulturálisan érdekeltté tenni a védelemben. A kulcsot alighanem a kompenzációk tervezett rendszere jelenti: úgy tűnik, csakis a támogatásoknak és kedvezményeknek az Európai Unió által is pártolt megoldásai segítenének a legfőbb gondnak – a folyamatos fenntartás hiányának – az orvoslásában.

Műemléki jelentőségű területek:

Budapest – világörökségi területek

Budapest – Svábhegy-Széchenyi-hegy

Csongrád – belváros

Eger – belváros

Esztergom – történeti városrészek

Fertőrákos – településmag

Győr – a XVI. sz. hétbástyás várfallal övezett terület

Hollókő – ófalu, vár és környéke, világörökségi területek

Jósvafő – kijelölt bel- és külterületek

Kalocsa – városközpont

Keszthely – városközpont, Festetich-kastély, Georgikon, iparosnegyed

Kőszeg – a Várköztársaság tér övezte belváros

Kecskemét – középkori eredetű városmag

Mosonmagyaróvár – történeti belváros

Ócsa – öreg-hegyi pincesor

Pápa – történeti városmag

Pécs – történeti városmag

Ráckeve – városközpont

Sárospatak – történeti városmag

Sopron – belváros, várárok területe

Szalafő – belterület, a szereket körülvevő irtványok

Szentedre – városközpont

Székesfehérvár – történeti városmag

Szigliget – öregfalu, Ady Endre út, Tapolca-patak

Szombathely – történeti városmag

Tata – vár, középkori eredetű városrészek, Esterházy-kastély

Tihany – településmag, Árpád utca, Kossuth utca, Csokonai utca

Vác – történeti városmag

Veszprém – vár és környéke, történeti városmag

Vöröstó – belterület, kálvária, temető

Előkészületben:

Balatonfüred – fürdőtelep

Csongrád – belsőváros (bővítés)

Fonyód-Bélatelep – villasor

Győr – újváros

Miskolc – belváros

Pannonhalma – világörökségi terület

Ideiglenes védelem alatt állnak:

Tarpa – történeti belterület

Balatonfüred – történeti fürdőtelep

Visegrád – történeti városrész

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001