Forrás: NOL

Abu Mazen és a „tágabb Közel-Kelet”

Zalán Eszter, 2004. december 28. 00:00

A világon mindenütt élőben közvetített temetés után Jasszer Arafatot újra el kellett temetni. A gyászában kontrollálhatatlan tömeg miatt a palesztin vezető holttestét koporsóban hamar a földbe helyezték – a vallási előírásokkal ellentétben. Éjjel egy vallási méltóság kíséretében feltörték a sírt, és kivették a Raiszt a koporsóból, hogy a hagyományoknak megfelelően egyszerű fehér lepelben helyezzék vissza. Vége? A palesztinok remélik, lesz még újratemetés – Jeruzsálemben.

Az Arafat által képviselt palesztin ügy addig is vízválasztó marad a Közel-Keleten. Mennyi változást hoz „Abu Ammar” halála? Egyelőre megkönnyebbülést és „helyezkedést” látni. Főleg a palesztin területeken. Washingtonon sok múlik, de George W. Bush pillanatnyilag a „tágabb Közel-Kelet” reformjában és demokratizálásában gondolkodik.

Decemberben békésen és fegyelmezetten zajlott le a hatalomváltás Ramallahban. Helyi riportok szerint Arafat halála után némileg enyhült az állandó háborús készültség. Az Arafat által gyakran figyelmen kívül hagyott alaptörvény értelmében a törvényhozás elnöke lett átmenetileg a palesztin hatóság (PH) elnöke, és a megszabott időn belül, január 9-re kiírták az elnökválasztást. Decemberben megkezdődtek a helyi választások; a törvényhozás tagjaira feltehetően májusban szavaznak.

A PH reformja régóta várat magára – most már elodázhatatlan. A palesztin politikai közösséget azonban hosszú ideje belső ellentétek feszítik, amit az intifáda (felkelés) és Ariel Saron izraeli kormányfő egyoldalú kivonulási terve (Gázából) csak súlyosbított. A PH csekély hatékonysága és a mindenhol megbúvó korrupció miatt elvesztette legitimitását. Ahogy a szélsőségesek, úgy a Fatah fiatal vezetői is arra használták az intifádát, hogy benyomuljanak a PH által hagyott politikai vákuumba. A hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó Fatah „nagy öregjei” és a – tekintélyalapozó – fegyveres harcot feladni képtelen „fiatalok” közötti ellentét miatt az utóbbiak kényszerű (?) politikai szövetséget kötöttek a szélsőségesekkel.

Az Arafat bizalmát élvező reformereknek – köztük az utóbb, január 9-én legnagyobb eséllyel induló Fatah-jelöltnek, Mahmud Abbasznak – jól jött, amikor az „útiterv” (a nagyhatalmak által kidolgozott rendezési terv) keretében annak idején létrejött a miniszterelnöki poszt. Így az akkor még az „öregek és a fiatalok” támogatását is élvező Abbasz több elnöki jogkört megkapott, például a közpénzek felügyeletét is. Csupán négy hónapig volt miniszterelnök: Arafat ellehetetlenítette. Amerikai tisztviselők komoly hibának tartják, hogy akkor Washington nem segítette Abbaszt. Az Abu Mazen néven is ismert politikus kapcsolata a néppel meglehetősen hűvös. Az utca embere attól tart, az Izrael és Amerika által is támogatott politikus túl sok engedményt tesz majd a zsidó állammal folytatott tárgyalásokon. Abbasz ezért már jelöltsége elején hangsúlyozta, hogy ahogyan Arafat, ő sem enged a menekültek visszatérésének jogából, és népszavazásra bocsát minden rendezési megállapodást.

Minderre azért is szüksége van Abbasznak, mert igazi, teljes legitimációt nem nyer a választáson. Fatah-politikusok győzködése folytán nem indul jelöltként Marvan Barguti, a legnépszerűbbnek tartott fiatal vezető, aki éppen ötszörös életfogytiglani börtönbüntetését tölti Izraelben. Abbasznak a palesztin szívekért folytatott kampánya során legalább retorikájában fel kell adnia azt a mérsékelt és pragmatikus hangvételt, amiért a Nyugat kedveli. Palesztin elnökként be kell vonnia az intifáda főszereplőit, hogy megtörje szövetségüket, mert Barguti nélkül nem tud szembeszállni sem a minél nagyobb törvényhozási befolyásra törekvő Hamasszal, sem az Iszlám Dzsiháddal, sem a Fatahhoz kapcsolható – a néhai Arafat és a Hezbollah által támogatott – Al-Aksza Mártírjainak Brigádjaival. A Fatah fiatal vezetőit a kormányzásba, a szélsőséges, fegyveres szervezeteket a Palesztin Felszabadítási Szervezetbe kell integrálni (amiről Abbasz már megkezdte a tárgyalásokat).

Az újabb és újabb politikai földrengéseket túlélő Ariel Saron izraeli miniszterelnöknek kétes győzelem Arafat halála. Egyrészt megérhette ellensége végső bukását. Másrészt viszont megingott „elszakadási” tervének logikája. Az erőszakról lemondani képtelen Arafat elfogadhatatlan békepartner volt. A katonai, politikai, emberi akadályt nem ismerő „buldózer” Saron úgy döntött, maga húzza meg a határokat. Az „elszakadás” keretében Izrael kivonul Gázából és kiépít egy kerítést Ciszjordánia határán, amelyet az öngyilkos merénylők megállítása mellett egyes zsidó telepek annektálására is felhasznál. Ha a palesztin elnökválasztáson elfogadható partner nyer, az késleltetheti és módosíthatja Saron terveit.

A nemzetközi közösség azt figyeli, vajon Arafat halálával életre kelhet-e a békefolyamat. Az eleinte hangos optimizmusból visszafogott háttérmunka lett. Bár mindketten hangsúlyozták a rendezés sürgősségét, Bush ellenezte Tony Blair brit miniszterelnök Közel-Kelet konferencia ötletét. Érdeklődés hiányában egynapos tanácskozástervvé zsugorodott a rendezvény, melyen Izrael nem kíván részt venni. Colin Powell távozó külügyminiszter térségbe küldése igen felemás, szinte cinikus üzenet Bushtól. Bár 18 hónapja nem járt ilyen magas rangú amerikai diplomata a feleknél, a „béna kacsa” Powellt épp ez idő tájt golyózták ki a kormányzatból.

Bush újabban azt hangoztatja, hogy az izraeli-palesztin békefolyamat feltétele a palesztin demokrácia kiépítése. Ez a merész követelés figyelmen kívül hagyja, hogy a zsidó állam Egyiptommal és Jordániával sem politikai berendezkedésük alapján írt alá békeszerződést.

Az amerikai elnök egyelőre a „szélesebb Közel-Kelet és Észak-Afrika” doktrínája keretében közelíti meg a térséget. Ezt a reformokra buzdító elvet december közepén Marokkóban rendezett Fórum a jövőért című rendezvényen fejthette ki az amerikai külpolitikai vezetés, az arab vezetők gyanakvó ellenkezésétől kísérve. Kifogásaik között előkelő helyen szerepelt az a követelés, hogy addig nem lehet szó reformokról, amíg az izraeli-palesztin kérdés nem rendeződik.

Nemcsak Abbasz damaszkuszi látogatása teheti érdekessé Szíria szerepét a térségben, hanem Washington immár majdnem napi fenyegetései is. Abbasz, mint palesztin vezető csaknem egy évtized után újította fel a hivatalos kapcsolatot a szíriai vezetéssel, és arra kérte a damaszkuszi politikusokat (később a teherániakat is): érjék el a velük kapcsolatban álló terrorszervezeteknél, hogy a választások idejére szüntessék be az erőszakot Izrael ellen. Washington eközben iraki felkelők támogatásával vádolja Bassár el-Aszad szíriai elnök rezsimjét, ahogy Teheránt is. El-Aszad elnök kötéltáncost megszégyenítő módon egyensúlyozott az Irakot megszálló amerikai erők és a szomszédban állomásozó (sőt, néha Damaszkuszban is felbukkanó) izraeliek szorításában. Bassár el-Aszad többször utalt rá, hogy újraindítaná a béketárgyalásokat Izraellel, együttműködött az amerikai erőkkel az iraki határ őrzésében, és kivonta csapatainak egy kis részét Libanonból. Az ENSZ határozata azonban Libanon teljes szuverenitásának visszaállítását követeli, ami elegendő retorikai muníciót ad a Bush-féle Fehér Háznak a következő évre.

A palesztin mozgalom és a közel-keleti rendezés történetében Arafat után mindenképpen új korszak kezdődik. Bár itt már annyi „mindenképpenből” lett „semmiképpen”, hogy elkél az égiek segítsége is. Négy év után először Abbasz személyében először vett részt palesztin vezető a betlehemi karácsonyi misén.

Az új palesztin vezetés iránti gesztus jeleként Izrael tegnap megkezdte 159 palesztin szabadon bocsátását, akik közül többen büntetésük utolsó hónapjait töltötték. Saron izraeli kormányfő azt követően tett ígéretet a palesztin foglyok kiengedésére Mubarak egyiptomi elnöknek, hogy decemberben kiszabadult Azzam Azzam, akit 1997-ben Egyiptomban mint izraeli kémet elítéltek.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©