Forrás: NOLAbu Ammar három bizonyossága
Gömöri Endre, 2004. november 20. 23:59
Kép: Reuters – Goran Tomasevic
Ramallah városában, amelyet – jobb híján – a Jordán folyó ma izraeli megszállás alatt lévő nyugati partjára álmodott majdani palesztin állam fővárosának tekintenek, van egy régi brit erőd, a Muktada.
Félig romokban hever, töredezett beton mellvédjeiből kiállnak a vasrudak. Itt tartotta három évig házi őrizetben az izraeli kormány Jasszer Arafatot. Azt az embert, akinek a karakteréről egy világ vitatkozott. Mégis rejtély maradt, hogy politizáló terrorista volt-e vagy inkább politikus, aki a terrort „csak” eszköznek tekintette.
Mindössze három dolog vehető biz-tosra. Az első: ő volt az, aki egy soha nem létezett palesztin állam létrehozásának ügyét a világpolitika egyik központi kérdésévé tudta tenni. A második: elképesz-tő érzéke volt a túlélésre. Negyven me-rényletnek volt kiszemelt célpontja. Maga is tudta, hogy néhány (feltételezett) amerikai és izraeli titkosszolgálati kísérleten kívül többnyire testvéri arab or-szág vagy a palesztin mozgalom vala-melyik rivális frakciója rejtőzik az akció mögött. A harmadik: tettei nyomában – bármihez nyúlt is – zűrzavar és káosz járt. Ennek egyik összetevője az volt, hogy minden döntést magához kapart, (beleértve a mozgalmat finanszírozó, fő-képpen a dúsgazdag arab olajországok-ból áramló dollármilliárdok sorsa feletti személyes rendelkezés jogát). Így csapatot nem építhetett, utódlásának racionális rendjét halála pillanatáig nem tudta, de nem is akarta kidolgozni.
Most a Muktada falai között nyugszik egy Jeruzsálemből hozott földdel feltöl-tött sírban Jasszer Arafat.
Mégis rejtély maradt, hogy politizáló terrorista volt-e vagy inkább politikus, aki a terrort „csak” eszköznek tekintette.
És ha (sine ira et studio) megvonjuk e „három biztos dolog” alapján életének mérlegét, és megkeressük az örökséget, amelyet ez a valóban rendkívüli terrorista-politikus ránk hagyott – aligha lesz könnyű álmunk. (Ez a „ránk” nem vélet-len. Az örökösödési adót az egész világ fizetni fogja.)
Az „első biztos dolog” – a palesztinok ügyének a világpolitikai viták fókuszába állítása majdnem zseniális taktikai teljesítmény.
Ám egyben stratégiai kudarc. A magyarázatot az ügy eddigi, tehát nem befejezett története adja meg. Ez egyben Arafat („harci nevén” Abu Ammar) személyes története is, amely persze már befejeződött. Így az ügy stratégiai kudarcán még lehet változtatni. Abu Ammar stratégiai veresége azonban végleges.
A történet érdemi része azzal kezdődött, hogy Arafat 1959-ben egyik megalapítója volt a Fatah (Hódítás ) nevű szervezetnek, amely már nevében is hordozta célját, Izrael állam megsemmisítését. Tíz évvel később már az eredetileg Egyiptom által létrehozott Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetését is magához ragadta. Az arab és regionális politika jellegzetesen abszurd vonása, hogy ez a manőver azért sikerülhetett, mert Arafat ki tudta használni azt a vereséget, amelyet 1967-ben Izrael mért Egyiptom meg a vele szövetséges Szíria és Jordánia csapataira. Izrael akkor szállta meg a Jordán folyó nyugati partját. Az onnan elmenekült 400 ezer, táborokba kényszerített ember radikalizálta a Fatah és a PFSZ tömegbázisát, ami utóbb lehetővé tette a Hamasz és az Iszlám Dzsihád típusú terroristacsoportok létrehozását.
1967 így azonnali hatalomnövekedést hozott a Fatah és a PFSZ szervezetét kéz-ben tartó Abu Ammar számára. A Fatahnál is erőszakosabb és tőle nem függő rivális terrorcsoportok erősödése viszont korlátozta hatalmát és mozgás szabadságát.
Ebben az egyébként is ambivalens helyzetben a kitűnő taktikus elkövette pályafutása egyik végzetes stratégiai hibasorozatát. Arafat a PFSZ vezetésével és a viszonylag komoly erőt jelentő Fatah-osztagokkal együtt az 1967-es háború után Jordánia nyugati határvidékén ütött tanyát, és 1970 kora őszén puccsot szervezett a monarchia ellen. Tizenhárom napig tartott a fegyveres harc, amely a „Fekete Szeptember háborúja” néven szerepel a régió történetében. Husszein király – egyébként még az angolok által kiképzett – hadserege kiverte Jordániából a Fatah osztagait, és átszorította Libanon területére (Arafat szerint Husszein csapatai 24 ezer emberét ölték meg. A nemzetközi politikai irodalom ezt többszörös túlzásnak ítéli, ám így is tény, hogy a Fatah történetében a legnagyobb vérveszteséget nem izraeli, hanem arab ellenféltől szenvedte el.)
Libanonban Arafat és a Fatah 12 év alatt óriási befolyást szerzett. Állam volt az államban. Délen kiépített bázisaiból kiindulva támadta Észak-Izraelt, a Bejrútban működő PFSZ központ irányításával pedig a Fatah aktív részt vett a maronita keresztények és a mohamedánok között kirobbant (kiprovokált?) polgárháborúban, amely nemcsak anyagilag tette tönkre a régió leggazdagabb országát, hanem szétzúzott egy sikeres társadalmi modellt is, amely a keresztény-mohamedán együttélésre, az arab-izraeli konfliktusban pedig a korrekt semlegességre épült.
A libanoni tragédia egy sor öngerjesztő folyamatot indított el. Évek során ezek végzetesen átformálták a régió arculatát, és máig érvényesülnek.
Izraelben megerősítette azt a jobboldali nyomást, amely az állam alapítóinak „pionír szocializmusát” modern szociáldemokrata nézetrendszerré érlelő Munkapártra nehezedett. A nyomás első terméke volt 1982-ben az Ariel Saron, mai miniszterelnök (akkor tábornok) irányításával végrehajtott izraeli támadás Libanon ellen. Katonai siker volt és egyben máig megbocsáthatatlan politikai hiba.
Az izraeliek már Bejrútig jutottak, amikor Washington megjelent a színen. Saront visszavonulásra kényszerítették. Arafatot és a Fatah törzsét kihajították Libanonból. Nyolc arab városba szórták szét őket. Arafat Tuniszba került, ahonnan 1983-ban Fatah-osztagok élén újra visszatért Libanonba. Ott azonban szembetalálta magát Szíriával, amely közben belépett a légüres térbe és máig de facto megszálló szerepet tölt be az országban. A sokk hatását növelte, hogy a szíreket szakadár Fatah-egységek is támogatták. Háromhetes harc után Abu Ammar elmenekült Libanonból, és hosszú bolyongást követően ismét feltűnt a Jordán nyugati partján.
A „második biztos dolog” haláláig tartó korszaka következett. Bármilyen történelmi súlyú esemény szereplője volt is, Abu Amar az életével játszott. A stratégiai kudarc azt jelentette, hogy „be van kerítve”. A jordániai és libanoni kaland nem csak Szíriával sodorta konfliktusba. A többi arab ország retorikai támogatása mögött is mind érezhetőbbé vált a gyanakvás. Libanon déli határvidékén megjelent az Iránból irányított Hezbollah, megerősítve a terrort abszolutizáló rivális szervezetek frontját. Ehhez Arafatnak haláláig alkalmazkodnia kellett.
Megtanulta, hogy hívei előtt meg kell őriznie a fegyveres harc terroristamódszereit elfogadó gerillavezér arcát – különösen akkor, amikor a Nyugat felé a másikat, az államférfi ábrázatát fordítja. Abu Ammar haláláig rettegett attól, hogy egyetlen gyanús lépése után elvághatják a torkát az arab politikai bazár homályos labirintusában.
Jórészt ez a rettegés sodorta csődbe 2000-ben (tehát Clinton utolsó elnöki évében, amely után már Bush érkezett) azt a sorsdöntő kísérletet, amely módot adott volna az izraeli-palesztin konfliktus megoldására. Camp David, az amerikai elnökök hétvégi tusculanuma idilli hátteret adott, és Barak, az izraeli Munkapárt mindmáig utolsó miniszterelnöke olyan ajánlatot tett az asztalra, amely addig elképzelhetetlen volt, és ma meg a belátható jövőben is az. (A megszállt területek több mint 90 százalékának átadása, beleértve Kelet-Jeruzsálem nagy részét is.) Arafat napokig küzdött tudathasadásos félelmeivel, míg végül azt mondta: „Nem.”
Ez a „nem” láncreakciót indított el. Hatalomra juttatta Saront és az izraeli jobboldalt. Meghozta az „intifáda” immár negyedik esztendejére a palesztin terror és az izraeli megtorlás megállíthatatlan spirálját. Arafat számára pedig háziőrizetet a Muktadában, a falak között, ahol eltemették.
A „harmadik biztos dolog” (az, hogy Arafat tudatosan nem gondoskodott az utódlásról) ezekben a napokban teszi üres illúzióvá azt a feltételezést, hogy halála után új, biztató lehetőség nyílik a megegyezésre.
Erre a jelek szerint különösen Blair brit munkáspárti miniszterelnök számított, aki az iraki háború elszánt támogatása miatt konfliktusba került saját pártjával és a 80 százalékban Kerry győzelmében reménykedő brit közvéleménynyel. Bush győzelmétől helyzetét javító gesztusokat remélt. Arafat halála után sietve Washingtonba utazott, ám Bush – a hű szövetségesnek kijáró tisztelettel ugyan, de – elutasította, hogy az izraeli-palesztin konfliktus ügyében különmegbízottat nevezzenek ki, vagy nemzetközi konferenciát rendezzenek.
Még határozottabban mutatja a Blair- misszió kudarcát, hogy a Fehér Ház a hivataláról lemondott, távozó Powell külügyminisztert küldi a „terepre”. Powell – hivatallal vagy anélkül – Amerika egyik legtekintélyesebb politikusa. Az adott helyzetben azonban küldetésének üzenete az, hogy Bush kivár, a mozdulatlanság politikáját választja.
Arafat a „harmadik biztos dolgával” megtette azt a szívességet Bushnak és Saronnak, hogy ez lett az egyetlen reális politika. Hiszen nem találtak más utódot, mint Abbasz volt miniszterelnököt, akit éppen Arafat intrikái késztettek visszavonulásra. Abbaszra a minap a Fatah emberei lőttek rá az Arafat tiszteletére emelt gyászsátorban. Két testőrét megölték, míg kint a sátor előtt azt skandálta a tömeg: „Abu Ammar, szeretünk. Adj nekünk Kalasnyikovot”.
Ma ennyi látszik Arafat örökségéből.
Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©
