Forrás: NOL

Egy jelkép halála

Aczél Endre, 2004. november 12. 00:00

Válság van, káosz van. Ezekkel a szavakkal köszönt le az idén (ideiglenesen) miniszterelnöki tisztéről Ahmed Korei palesztin miniszterelnök, ám a mondanivalót csak az értette igazán, aki ismeri az iszlám mondást: ‘Jobb ezernapnyi önkényuralom, mint egynapnyi anarchia’. E jobblét nem adatott meg a palesztin hatóság ellenőrzése alatt élőknek. Pontosabb fogalmazásban: e jobblét nem adatott meg Arafat alattvalóinak. Élete utolsó négy évében a palesztin elnök arcrándulás nélkül szemlélte, amint a majdani palesztin állam felségterületén a törvénytelenség, az elemi biztonság hiánya, a korrupció, a bandaharc, a gazdasági züllés uralkodik el. Egyvalamire figyelt csak: nehogy valaki megfossza őt hatalmának egyetlen jelvényétől is; hogy folyamatosan ő ossza a pénzt és a hivatalokat. Miniszterelnököt nevezett ki ugyan, de egyfolytában féltékenykedett rá, és bábot próbált csinálni belőle; szuverén embert, mint amilyen Mahmud Abbasz volt, nem tűrt meg maga mellett. Mindezzel elérte, hogy palesztin értelmiségiek és politikusok immár ne Izraelre mutogassanak, mint minden palesztin baj okozójára, hanem feszegetni kezdjék a vezér felelősségét is.

Jasszer Arafat élete végén tévúton járt. De ennek az útnak a legmarkánsabb tünete nem arab Palesztina romlása, hanem az Izrael ellen indított negyedik ‘intifáda’ (lázadás) volt. Amit – a mából visszanézve – lehet, hogy Ariel Saron jeruzsálemi provokációja váltott ki, de a kiváltó ok nem fedhette el a mélyebb okot: Arafatnak azt a szándékát, hogy a háborút ‘más eszközökkel’, nevezetesen a terrorral folytassa. Igaz, mindig tagadta, hogy bátorítaná az izraeliekkel szembeni egyéni terrort, az öngyilkos merényleteket, sőt azt is, hogy köze van hozzájuk, de tőlük remélte azt a kényszert, amelynek hatása alatt a Saron-kormány megroppan. Ennek épp az ellenkezője történt, és az izraeli megtorlások könyörtelensége folytán a palesztinok nyomora, ha lehet, az elviselhetetlenségig fokozódott.

A terméketlen és minden értelmes palesztin szemében eleve elhibázottnak vélt intifádával Arafat valójában elpalástolni remélte pályafutásának legnagyobb, történelmi tévedését. Ez akkor következett be, amikor 2000 végén Ehud Barak akkori izraeli miniszterelnök – Bill Clinton közvetítésével – átfogó megegyezés keretében felkínálta neki Ciszjordánia területének 95 százalékát, egész Gázát és még Jeruzsálem egy darabját is. Ő ezt a páratlan gesztust a gyöngeség jelének fogta fel, és többet akart: talán a fél izraeli fővárost, talán az egészet, plusz még a hazatérés jogát sok millió palesztin menekültnek. Tehát nemet mondott. ‘Cserébe’ csakhamar megkapta nemezisét, Ariel Saront új partnernek. A többi ismert. Saron engedmények helyett – ‘terroristákkal nem tárgyalunk!’ felkiáltással – hidegre tette, kiközösítette, elszigetelte Arafatot.

Aki azonban nem a ‘terror atyjaként’ fog bevonulni a történelembe; ez a minősítés igaztalan és hamis volna. Jasszer Arafat a palesztin nemzeti mozgalom és az önálló palesztin állam gondolatának atyja és letéteményese volt fél évszázadon át. Harcát Izraellel szemben legalább annyira meg kellett vívnia, mint arab testvéreivel, kik leginkább bebörtönözgetni szerették őt. Az ő érdeme, hogy a PFSZ-t idővel az arab világ emancipálta; az ő érdeme, hogy a palesztin mozgalom eljutott Izrael állam elismeréséig és a palesztin autonómiát megalapozó oslói szerződés aláírásáig. Neki köszönhető, hogy a palesztin állam fogalmát az izraeli vezetők kivették az idézőjelek közül. Tragédiája, hogy az önálló palesztin állam kikiáltását, élete igazi álmát nem valósíthatta meg. Olyan tragédia azonban, ahol a hős bukásában maga a hős játszotta a kulcsszerepet.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©