Forrás: NOL

Palesztina rögös útja (HÁTTÉR)

Munkatársunktól, 2004. november 11. 18:09

Palesztina névvel a múlt században azt a területet jelölték, amelyet a Népszövetség 1922-ben kelt megbízásából Nagy-Britannia igazgatott (az úgynevezett brit mandátum), és amelyből 1923-ban leválasztották a Transzjordánia nevű hásemita emírséget (fejedelemség).

A népszövetségi mandátum előzményeként Arthur James Balfour brit külügyminiszter 1917-ben deklarációban fejtette ki a londoni kormány Palesztina-politikáját, támogatásáról biztosítva az erősödő cionista mozgalmak óhaját önálló zsidó állam létrehozására a Biblia földjén. A nyilatkozat azt is leszögezte: a majdani zsidó állam nem veszélyeztetheti az ott élő többi népcsoport (vagyis az évszázadok óta a Szentföldön lakó palesztinok) vallási és polgári jogait.

A II. világháború utáni zsidó bevándorlás nyomán fokozódtak az ellentétek az új jövevények és az arab nyelvű őslakosok között. Az ENSZ Közgyűlése 1947 novemberében határozatot fogadott el arról, hogy Palesztina területén egy arab és egy zsidó állam jöjjön létre, Jeruzsálem városa pedig semleges terület legyen. E határozat nyomán kiáltották ki 1948 májusában Izrael államot, amelyet nyomban megtámadtak arab szomszédjai. A harci cselekményekből a fiatal zsidó állam területnyereséggel került ki: olyan térségeket is elfoglalt, amelyeket az ENSZ határozata a majdani palesztin államnak ítélt.

Ezeket a hódításokat Izrael az 1967-es “hatnapos” háborúban tovább növelte: megszállta a Jordán folyó és saját keleti határa közötti Ciszjordániát (a bibliai Szamáriát), a Gázai övezetet és a Golan-fennsíkot. Egyúttal izraeli fennhatóság alá került Jeruzsálem keleti szektora, amely 1950 óta a Jordániai Királyság része volt.

A palesztin nép “független államhoz fűződő törvényes jogának elismeréseként” Husszein jordániai király 1988 júliusában lemondott Ciszjordániáról és Kelet-Jeruzsálemről mint királysága részeiről. Ezzel Husszein a hét hónappal korábban kirobbant első palesztin intifádára (felkelés) reagált.

A palesztin parlament 1988 novemberében Algírban tartott ülésén kikiáltotta “Palesztina államot”, amelynek területe Ciszjordániát és a Gázai övezetet foglalja magába. Az állam elnöke Jasszer Arafat lett.

1993-ban az oslói megállapodás aláírásával Izrael és a palesztinok képviselői kölcsönösen elismerték egymást, és megegyezésre jutottak a megszállt területeken tevékenykedő palesztin közigazgatás feladatairól. Az oslói megállapodás lehetővé tette egy palesztin kormány létrehozását és egy 88 tagú törvényhozó tanács megalakítását.

A megállapodás értelmében 1999 májusában tisztázni kellett volna a palesztin hatóságok végleges státusát, ám a tárgyalások folyamata – az 1996-os izraeli kormányváltás és az azt követően új lendületet kapott zsidó településpolitika miatt – megrekedt.

Ehud Barak izraeli kormányfő és Arafat – Bill Clinton amerikai elnök közvetítésével – 2000 augusztusában karnyújtásnyira volt már a megegyezéstől, ám a palesztin elnök Jeruzsálem kérdésében megmakacsolta magát, így az egyezség kútba esett. Rá egy hónapra Ariel Saron mint ellenzéki vezető provokatív látogatást tett a jeruzsálemi Templom-hegyen, aminek következményeként kirobbant a második intifádát. Ezzel ismét szertefoszlottak az önálló palesztin állam megalakításához fűzött remények.

(MTI)

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.