Forrás: NOL

Maga mit akar?

Törzskávéházamból zenés kávéházba – séta a régi Kiskörúton

Saly Noémi, 2004. november 8. 00:00

Az Orczy-ház a mai Madách-házak helyén, 1935-benKép: Magyar Kávéház Alapítvány archívuma

Pest a török hódoltság alól felszabadulva annak köszönhette fölvirágzását, hogy I. Lipót császár évi négy országos vásár megtartását engedélyezte. 1696-ban kétezer lélek él a városban – annál megdöbbentőbb adat, hogy két emberöltő se kell, s a vásárokra mintegy harmincezer (!) vevő és eladó tódul ide az ország, sőt a birodalom minden tájáról, de még a Balkánról is.

Az idény március közepén a József-napi vásárral kezdődik, június elején a Medárd-napival folytatódik, majd jön augusztus közepén a Szent János fejevételének napjához kötődő, végül november közepén a Lipót-napi vásár. A sokadalmak hosszú hetekig eltartottak, úgyhogy a kereskedők – az utazáshoz, a bekvártélyozódáshoz, illetve a hazatéréshez szükséges időt is figyelembe véve – otthon épp csak feltöltötték az árukészletet, már fordulhattak is vissza.

Akinek szerencséje volt, az az Ángliai királynál kapott szobát. Itt nemcsak lovait kötötték tágas istállóba, de portékáját is elhelyezték a fogadóhoz tartozó raktárakban. E híres fogadóról, a Király utca névadójáról korábban már szót ejtettünk: az Orczy család birtokába kerülve összeépült a mellette lévő bárói palotával. A hatalmas épületkomplexum lebontásáig, 1935-ig Pest legnépesebb lakóháza, a zsidónegyed szíve volt.

Itt működött a város egyetlen glatt-kóser, tehát minden rituális előírásnak megfelelő kávéháza, az Orczy. Kereken 140 évig szolgálta a pesti kereskedőket, mégpedig az első nyolcvan évben keresztények vezetése alatt. (1864-ig a kávés-ipartestület zsidót nem iktatott tagjai, sőt elvileg még a bérlők sorába sem.) A régi kávésok közül ki kell emelnünk Dörschung János Jakabot, aki nemcsak kávéval és jó szóval, hanem adományokkal is támogatta a hitközséget. Halála után (1867) emléktáblát állítottak neki a házban lévő zsinagógában…

Bodó Béla 1935-ben, a bontás előtt mutatja be a kávéház hangulatát: “hüvösség és kapuciner-zamatba fojtott öreg dohányszag… Öt boltív hajol a kis helyiség fölé, olyanok a boltívek, mint agg ember háta. Fent a boltívek tájékán füstfelhők méláznak, lent poros hajódeszkapadló s a padlón a füstfelhők kimúlt szülei: cigaretta- és szivarvég, s a szivarvégek mellett cugos cipő. A cugos cipő társaságában gyürött kályhacső-nadrág, azon túl, folytatólagosan, kabát és mindebben: Spitzmann úr, úgyis, mint ősvendég, úgyis, mint halhatatlan. – Mit – kérdezte a pincér, amikor beléptem. (Nem kell meglepődni a megszólításon, volt idő, amikor pláne magázták a vendégeket, így, szépen: maga mit akar, kávét?) […] – Fek. – szól egy vicces vendég – nem kerestek? – Mint otthon, mikor az ember hazamegy. A kasszából intenek nemet. A kassza itt a régi kávéházbéli helyén trónol, nem úgy, mint az újakban, eldugva, hátul. Nagy barna kassza, fél helyiséget elfoglalja, rokona a nagymamák almaszagú, emeletmagas, öregségében ropogó kredencének. Kockacukrok elosztva várnak sorsukra régi márványán, s mögöttük hófehér hajú, szemüveges (bádogkeret, sok dioptria), finomarcú tündér ül, kedves öreg-öreg tündérnéni, itt öregedett meg a kasszában. […] Este kilenc után még sohasem volt nyitva az Orczy. A kispolgárnak este otthon a helye. Negyven évvel ezelőtt volt egy bankett, félhétkor kezdődött és kilencre az is véget ért…”

Nem volt itt mindig ekkora csönd. Egy törzsvendég Móricz Zsigmondnak meséli az Orczy századvégi életéről: “…milliárdok cseréltek itt gazdát. Ez volt a bőrbörze. Ebben a kis helyiségben a Balkán és a Nyugat, Bécs fogott kezet… A külföld csak Bécsig jött: a francia, az angol kereskedő a világért be nem tette volna a lábát Magyarországra, mert a bécsi kereskedők megijesztették őket… hogy itt fokossal és karikással járnak a magyarok, és lasszóval szedik le a lóról a kereskedőt… Hát mi Bécsnek szállítottunk, s Bécs tovább adta… volt nap, hogy egy nap alatt több árut vettem meg, mint amennyi ma az egész Magyarország bőrprodukciója. Megvettem egész Kis-Ázsia birkabőrét például… [Mára] itt mindenki tönkrement, mint a Löbl bácsi. Mit mondjak, 1920-ban még volt neki hárommillió dollár értéke. Ma ügynök… Örül, ha egy pár pengőt megkeres. Az volt a jó világ… amikor mindennap harminc-negyven falusi szekér állott be az udvarra…”

S a teljesség kedvéért a régi vendégkör másik végletéről is egy adalék, ugyanettől az elegáns, idős úrtól: “Tizenhét éves korom óta járok ide. Emlékszem, mikor legelőször leültem, annál az asztalnál, kávézni, bejön egy kis öreg nyúlbőrös ügynök s megáll mellettem. ťKérem, uram – azt mondja -, maradt nekem egy darab kifli a zsebemben, reggeltül. Nincs fogam, nem tudom elrágcsálni: engedje meg fiatal úr, hogy megmártsam a csészéjében. […] így kínáltatta meg magát naponta reggeli kávéval… Mert persze mindenki neki adta az egész csésze kávét…”

Bőr? Igen, meg minden, ami a feldolgozásához kell, s minden, ami “rokon ágazatnak” tekinthető. Bevilaqua Borsody Béla sorolja: gubacs, timsó, sziksó, hamuzsír, csontszén, enyv, nyersprém, toll, szaru – vagontételekben.

Tegyük hozzá, hogy megfordult itt Európa minden dohány- és gabonatőzsérje, de itt működött a zsidó kántor- és házitanító-, vagyis a melámedbörze is. Olykor még a mellékhelyiségben is zsoltár zengett, de micsoda zajháttérrel, hallgassunk csak bele! “Ebben a piszkos, a legkülönbözőbb dohánynemek füstjétől illatos helyiségben… tarka sokaságban tolongott egymás hátán a városi és falusi zsidóság, mely feketekávéját szürcsölte, vagy fülsiketítő lármát csapott, ádáz taglejtésekkel beszélve és kiabálva. (…) Délután egy és négy óra között a legpokolibb volt a tolongás és a lárma a pedagogusoknak ezen a börzéjén; ez volt az általános találkozás legfőbb ideje. Egy félreeső padon ültek a facér tanítók, és szorongva lesték az ügynökök szemejárását, amikor kivált a tömegből, és a vevővel, jobban mondva a jövendőbeli principálissal, megállt a pad előtt, szemlét tartott a jelölteken… Szorongó szívvel, mély megszégyenüléssel, órák hosszat üldögéltem én e padokon, több, egymásra következő délutánon át…” Hogy ki ez a szeppent, morcos legényke? A leendő nagy orientalista profeszszor: Vámbéry Ármin.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.