Forrás: Magyar HírlapKét október tizenötödike
Egy tekintetben hálás vagyok az eszement ifjú újnyilasoknak: hat évtized múltán ismét reflektorfénybe helyezték távozóban lévő nemzedékünk életének egyik legemlékezetesebb napját, amelyre mostanság a sok egyéb történelmi évforduló közepette csekély figyelem irányult. S ha beszéltek vagy írtak róla, csak mint a történelmi mélypont: a félig elmebeteg Szálasi és nyilas söpredéke – Hitler utolsó magyar tartaléka – hatalomra kerülésének napját, a végső szégyen kezdetét emlegették.
Pedig ez a nap sokkal több volt ennél. Amit még a miénkhez hasonlóan „gazdag” tapasztalatokkal rendelkező, hideget és meleget bőven megismerő nemzedékek sem nagyon élhettek át: október tizenötödike a végletek napja volt: előbb az eksztatikus örömé, s csak azután a csalódásé, kétségbeesésé és a halálfélelemé. Az évfordulóra készülve előkotortam hatvan év előtti „naplómat” (pár oldalas feljegyzés, amilyent egyébként csakis akkor, két napig írtam), s nagyon jellemző módon két címet találtam benne. Az egyik „A felszabadulás napja!!!” kezdetű örömkitörés, amely Horthy Miklós fegyverszünetet bejelentő rádióbeszédét követte, a másik egy „Búcsúlevél”, amely viszont az esti hírek és éjszakai lövöldözések hatására, a lehető legrosszabb fordulat előérzetében keletkezett. (Maga Szálasi egyébként csak másnap reggel jelent meg a színen mint nemzetvezető, így mai híveinek inkább október 16-án kellene ünnepelniük.)
Horthy rádiószózata számunkra nem csupán a fegyverszünetkérés bejelentését és – a román király sikeres augusztus 23-ai akciójához hasonlóan – a háborúból való kimenekülés reményét jelentette, hanem egy bizonyosságot és nagy lelki elégtételt is: a negyedszázados rendszer önbeismerését és bukását. Emlékezetes mondatával – immár minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette – a kormányzó a német-magyar szövetség és a német fegyverek évtizedes dicsőítésének ürességét, a végső győzelemről szóló harsány hazugságok és egész politikája kudarcát ismerte be. (Akárcsak Tisza István az első világháború végén, vagy Rákosi Mátyás, illetve Kádár János a maguk diktatúrájának végén.) S hogy Horthy esetében mekkora ez a kudarc és bukás, néhány óra múltán derült ki igazán az ő számára is. A tisztikar és a hadsereg zöme nem a Legfőbb Hadurat követte, akire felesküdött, hanem a németeknek engedelmeskedett, és nyilas karszalagot öltött. Horthy dilettáns kiugrási kísérlete mögött – 25 évi kormányzás után! – nem állt erő, még jellemerő sem, hiszen szégyenletes módon aláírásával hitelesítette a hatalomváltást. Október 15-e tehát mindenekelőtt Horthyról, az ő szánalmas és felelőtlen szerepéről szól, s vele a Horthy-rendszerben felnevelt szélsőjobboldali, németbarát tisztikarról és az ilyen politikai mozgalmakról, köztük a nyilasokról, akik azután betetőzték a negyedszázados eszmei pusztítást, és fizikailag is romba döntötték az országot.
Azt hiszem, éppen ebben rejlik a hatvan év előtti események legfőbb mai tanulsága is. 1944 nyilasai és hungaristái, jóllehet az 1939-es országos választáson aggasztóan sikeresen szerepeltek, október 15-e előtt az uralkodó elit által komolyan nem vett, sőt megvetett, kormányképtelen söpredéknek számítottak (függetlenül attól, hogy a németek második vagy harmadik vasként őket is ott tartották a tűzben). De a Horthy-rendszer konzervatív-liberális úriemberei is, miközben az angolokkal szerettek barátkozni, és lengyel menekülteket segítettek, nem tettek a fiatalság félnáci militarista nevelése ellen. „Jobbra csitít – balra üt” volt az 1944 előtti háborús kormányzatokat jellemző alapelv. Október 16-án azután – német segítséggel – megkapták Szálasit, akinek rémuralma fél évszázadra kompromittálta a magyar jobboldaliságot. A közép- és szélsőjobb között ugyanis – minden jelentős különbség ellenére – jelentős összekötő kapcsok is léteztek: a nacionalizmus (a revízió mint fő célkitűzés), az antiliberalizmus és az antiszemitizmus. Ezek a kapcsok, részben latens formában, a mai jobb- és szélsőjobb között is léteznek, s mint az elmúlt napokban már sokan megírták, éppen ebben és nem az újnyilas ágálásokban van a komoly veszély – az egész ország, de külön a mérsékelt jobboldal számára is.
Számukra ez lehetne az egykori és a mostani október 15-e közös tanulsága. Nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy az erre a napra való méltó megemlékezés kizárólag vagy elsősorban a baloldal, netán a zsidók ügye. Szó sincs róla! Most hatvan éve természetesen a budapesti zsidók sorsa is vészesebbre fordult (a vidékieket már kora nyáron deportálták), megépült a gettó, és elindultak a szörnyű gyalogmenetek a nyugati határ felé, de nyomban letartóztatták például Bibó Istvánt is; Bajcsy-Zsilinszky Endrét számos katonatiszttel és más hazafival együtt kivégezték, Budapestet romhalmazzá tették, számtalan lakójának is halálát okozva. Miképpen a mai szélsőjobboldal is nem csupán a zsidókat, hanem magának a demokráciának a létét is fenyegeti. Október tizenötödike alapjában véve a háborúból, a megszállásból és a diktatúrából való kiemelkedés vagy a mélybe zuhanás közti döntés napja volt a nemzet számára. Ez akkor, sok tényező hatására, tragikusan rosszul sikerült, de ennek a napnak – éppen ezért – örök mementóvá kellene válnia az egész nemzet számára. A mai demonstrációnak erről kellene szólnia.
A szerző történész
Litván György
©