Forrás: NOL

A nyilasokról

Ungváry Rudolf, 2004. szeptember 21. 00:00

A konfrontáció elkerülhetetlen eleme a demokratikus közéletnek. A nemzetiszocializmus magyar változatát, a ‘hungarizmust’ képviselő nyilaskeresztesek leplezetlen megjelenésében nincs semmi váratlan és megmagyarázhatatlan. A velük való összecsapás is hozzá tartozik a demokráciához. Éppen a demokráciában konfrontálódunk elkerülhetetlenül és nyíltan mindazzal, ami politikai gyalázat az emberben lakozik.

Nem feltétlenül azért válik valaki nyilassá, mert szegény, és nincsen kenyere. Akikben a sárkányfogvetemény nyilas fajtája kikel, azok egy része a társadalomtudományi értelmiséget gyarapítja, más része jól táplált fogyasztó és televíziónéző. Az igazán szegények nem szélsőségesek, mert az elesettségben nem keletkezik politika, csak nyomorúság.

A bolsevista terrorra még lehetett mondani, hogy létrejöttéért a társadalmi elnyomás és az általa okozott szegénység a felelős. A szegény elnyomottak gyűlölete fordult át – kellő értelmiségi irányítással persze – terrorba. A mai nyilasságnak vagy a Magyar Fórumban és a Vasárnapi Újságban honos gyűlöletbeszédnek azonban aligha lehet ez a magyarázata.

Inkább az eltorzult lelki alkat. Kétségtelen, hogy ez is társadalmi hatásra alakul ki, de eredete nem az ‘osztályhelyzetben’, hanem valahol a családi környezetben kereshető. A neveltetés során alakulhat ki az a lelki feldolgozási technika, melyben a sérelmek bűnbakképzéssel kompenzálódnak, így igazolva az agressziót. Az agresszív késztetések közvetlenül politikai erővé formálódhatnak találkozva a ‘korszellemnek’ megfelelő gyűlöletbeszéddel. Ez a beszédmód az első fokozat; tárgya nem gondolatmenet, nem felfogás (mely megváltoztatható), hanem mások megváltoztathatatlan lénye, kultúrája vagy származása. Magyarországon e tárgy egyike hosszabb ideje már ‘a zsidó’. A második fokozat a terror. Demokráciában (majd) erre is számítani kell.

A nyilasból (egyelőre) túl kevés van, és (még) túlságosan féltik magukat ahhoz, hogy terrorhoz is forduljanak. Megelégszenek a nyílt nyilassággal. De aki eddig is figyelt, tudja, hogy a nyilasok régóta velünk vannak.

Demokráciában a demokratának a szélsőségesekkel is vállalnia kell az állandó összeütközést, mert a demokrácia ellenségei ezt a demokráciában eleve mindig vállalják. A politikai jogegyenlőségért, a személyiség tiszteletéért és a méltányos közéletért azonban – nem utolsósorban azért, hogy bátrak tudjunk lenni – nemcsak velük, hanem önmagunkkal is mindig újra meg kell küzdenünk, jobb- és baloldalon egyaránt. Aki a demokráciát a béke világának képzeli, valójában nem demokráciára vágyik, hanem tekintélyuralomra, vagy még ennél is ostobább.

Az amúgy ma teljesen jelentéktelen nyilaskeresztes mozgalom (1989 óta várható) teljesen nyílt megjelenése Magyarországon jobb- és baloldalon egyaránt kiváltja azt a követelést, hogy törvényekre támaszkodva lehessen szembeszállni vele.

Ez a követelés önmagában nem indokolatlan. Németországban törvény tiltja a nemzetiszocialista gondolatok hirdetését. E törvényeknek ott értelmük van, mert mögöttük áll a német társadalom túlnyomó többsége, amely megértette: nem kellett tudniuk a kortársaknak a gázkamrákról ahhoz, hogy valaki ma felelősséget érezzen azért, ami Németországban 1945 előtt lejátszódott.

A ‘zsidónak’ nyilvánított németek meggyilkolását csak nagyon kevesek láthatták. Azt azonban, hogy zsidóztak, hogy törvényeket hoztak ellenük, minden németországi német tapasztalhatta. A németek idővel rájöttek arra, hogy a felelősség vállalásához ennyi is elég. Ez a nemzetivé vált belső vállalás mintegy hordozza a törvényt, és értelmet ad neki.

Magyarországon a pártállami időket a magánélet sáncai mögött túlélték azok, akik a ‘zsidókat’ a származásuk alapján megkülönböztették a magyarságtól. Többségük tétlen nézője volt a ‘zsidónak’ nyilvánított magyarok kálváriájának, de lélekben részben vagy egészben egyetértettek azzal a gyalázattal, ami a zsidótörvények alapján történt. Mentalitásukat tovább tudták adni. Akik átvették, talán nem alkotnak többséget, de elegen vannak ahhoz, hogy vevők legyenek újra arra, hogy a ‘zsidók’ problémát okoznak, jelenlétük fölveti a ‘zsidókérdést’.

Miért is lenne ez másképp? Hiszen a nemzet tagjainak egy részét áthatja az a gondolkodás, hogy az 1938 és 1945 között történtekért lényegében nincs magyar felelősség. Hiába hozták meg a zsidótörvényeket az uralkodó magyar elit többségének hangos (és a nemzet jelentős részének csendes) egyetértésével, hiába látták a kortársak a saját szemükkel, hogy mindenütt a magyar erőszakszervezetek bonyolították le a deportálásokat, hiába, hogy a munkaszolgálatot a magyar hivatalosság szervezte, hogy a nyilasok 1944-ben viszonylag simán vehették át a magyar adminisztrációt – mindez hatástalan.

A magyar jobboldal egy része ma érzelmileg, kisebb része tettel támogatta, hogy a nyíltan antiszemita Teleki Pálnak, a zsidótörvények egyik alkotójának szobrot állítsanak.

Ebben az ügyben nem a ‘zsidók’ a fontosak, hanem a magyarok felelősségvállalása saját történelmük egészéért.

Ennek állapotát ma is jól jellemzi az a lelki érzéketlenség, mely Erdei Ferencnek 1938-ban az első zsidótörvénnyel kapcsolatban írt soraiból olvasható ki. ‘Nem vagyok kapható a zsidóság védelmében keresztes lovaggá lenni, azonban mindenre, amit tehetek, kész vagyok azokért a zsidókért, akik már nem azok…’

Azokért tehát nem, akik ‘még zsidók’. Azokkal szemben lehet törvényeket hozni.

Akik ma a közéletben a ‘zsidókérdést’ pertraktálják, ugyanígy szükségesnek tartják eldönteni, ki az, aki ‘már nem zsidó’. Az identitás megválasztását nem tartják alapvető jognak, nem tartják teljes értékű magyarnak azt, aki zsidónak is meg magyarnak is érzi magát. Magyar csak az lehet, aki csak magyar.

A demokrácia védelmében hozott törvény annyit ér, ahányan demokraták: hányan követik szívvel-lélekkel azt a gondolkodásmódot, mely az ilyen törvény lényegéhez tartozik, és hányan merik személyesen is vállalni a nyílt konfrontációt a meghozott törvény betartatásáért.

A nyilasok ellen hozható lehetséges törvény erkölcsi lényege, hogy magyar az, aki magyarnak vallja magát. Hogy a ‘zsidónak’ nyilvánított magyarok meggyilkolásáért ugyanolyan magyar nemzeti felelősséggel tartozunk, mint amilyen német nemzeti felelősség fűződik a ‘zsidónak’ nyilvánított németek meggyilkolásához.

Ha azok, akik törvény után kiáltanak (legyenek bal- vagy jobboldaliak), a (bal- vagy jobboldali fogantatású) magyar történelmi bűnbeeséseket mindig csak politikai ellenfeleik esetében tartják olyannak, amiért felelősséget kellene érezni ma is, akkor csak a hivatásos jobb- és baloldali felelősségelhárítók szövetsége jön létre. Ez nem elég a nyilasság, és nem (lesz) elég a terror elleni küzdelemhez. Legfeljebb ahhoz, hogy kényelmükhöz ragaszkodva tűrjenek és szörnyülködjenek.

A fanatizmussal szemben humanizmus sem létezik harc nélkül. Semmit sem ér annak a demokratizmusa, aki azt hiszi, elég, ha van egy törvény, mely dolgozik helyette, ő maga megúszhatja a személyes felelősségvállalást és vele a konfrontációt, a nyílt küzdelem rettegését és kockázatát – ma éppen – a raszszisták (s éppen nem valamilyen baloldali inspirációból született szélsőség) ellen.

Akkor csak olyan lesz ő, mint azok a nyomorult lányok évtizedekkel ezelőtt egy bostoni szálloda szobájában, akik a rettegéstől bénán hagyták, hogy a fojtogató sorra megölje őket. Még csak sikoltani sem tudtak. Szabadságukban állt volna a védekezés, de nem érezték már kötelességüknek. Képtelenné váltak annak felismerésére, hogy adott esetben meg is lehet halni valamiért. Ők már csak meghalni tudtak anélkül, hogy ez ellen tenni mertek volna – vállalva a halál kockázatát.

A szerző író

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©