Forrás: NOL

Etnosz vagy demosz?

„A rendszerváltás után megszűnt a közös ellenség kohéziós ereje”

Inotai Edit, 2004. július 24. 00:00

„Olykor a nyelvet, a retorikát is demokratizálni kell”

Magyarországon a nemzeti egységet sokan valakikkel szemben fogalmazzák meg. A nép etnikai értelmezése azonban kirekesztéshez és antiszemitizmushoz vezethet. Németországban senki sem beszél „németségről”, sőt a német kultúra helyett is egyre inkább németországi kultúrákról esik szó, ebbe pedig mindenki belefér – mondja Marsovszky Magdolna. A Münchenben élő kultúra- és médiakutatóval a magyar és a német politikai közbeszédről, a politikai kultúráról és a múlt szerepéről beszélgettünk.

– Németország nagy utat járt be a második világháború vége óta, valóban szembenézett a múltjával. Talán részben ennek eredményeképp létrejött a pártok között egy alapvető értékközösség, ami meghatározza a politikai kultúrát. Magyarországon viszont sem a múlt feldolgozásáról, sem politikai kultúráról nem nagyon beszélhetünk.

– Németországban a hatvanas évek elején, az Eichmann-per és az azt követő Auschwitz-perek nyomán kezdődött a szembenézés, majd 68-ban az új generáció elkezdett aktívabban kérdezősködni. Az alakuló politikai vitakultúra alapvető jellemzője volt, hogy elsőként mindenki a saját családja felelősségét kezdte firtatni. Mit csinált saját apám, nagybátyám a háborúban? – kérdezték, és nem azt, hogy hol volt a szomszéd vagy a másik politikai párthoz tartozó ellenfél. Én úgy látom, hogy a múlt feldolgozása Magyarországon is megkezdődött, de a magyarok ahelyett, hogy kritikusan néznék az elmúlt évtizedeket, inkább mítoszokat építenek. Van ennek hagyománya, hiszen már a Kádár-korszak sem kedvelte a kritikus történelemszemléletet, a magyar fasizmust például sokáig úgy tekintették, mintha azt kívülről kényszerítették volna a magyarokra a németek. A mítosz része volt az is, hogy a magyarok inkább rejtegették a zsidókat, mintsem közrejátszottak volna a deportálásukban. Ezt a tévhitet éppen egy német szerzőpáros, Christian Gerlach és Götz Aly döntötte meg. Az utolsó fejezet című könyvükben arra a következtetésre jutottak, hogy a félmillió zsidó deportálása a magyar hivatalnokok aktív és következetes részvétele nélkül nem valósulhatott volna meg. A múlt alapos feltárása Magyarországon senkinek sem állt érdekében. Az elhallgatásnak kedvezett az a kohéziós erő is, ami abból fakadt, hogy a közös ellenség a szovjetrendszer lett. Ezzel nőtt ugyan az összetartás, de bizonyos problémákat be is „fagyasztott”. További kohéziós erőt és egyszersmind az ellenállás egyik formáját jelentette a magyarság nemzeti mítoszának növekedése. A rendszerváltás után megszűnt a közös ellenség kohéziós ereje, de megmaradt a nemzeti mítosz, az ellenálló magyarság víziója. Erre a magyarságvízióra játszott rá az Antall-kormány, és ez segített hozzá az antiszemitizmus feléledéséhez, amely a harmincas években már meghatározó volt a konzervatív jobboldalon.

– Sok szó esik az utóbbi időben a magyarországi (vagy: kelet-európai) antiszemitizmusról. Németországban a közéletben ma már elképzelhetetlen a zsidózás, de vajon ez mennyire hatja át valóban a társadalmat?

– A közvélemény-kutatások szerint a németek 30 százaléka hajlik az antiszemitizmusra, számos szélsőjobboldali csoportot tart számon a rendőrség, és vannak erőszakos bűncselekmények is. A helyzet tehát távolról sem rózsás. Rendkívül fontos különbség azonban, hogy a közbeszédben ennek semmi nyoma. Egyetlen politikus sem engedheti meg magának, hogy antiszemita kijelentéseket tegyen, mert azonnal vége a karrierjének. Emlékezzünk a tavalyi Hohmann-ügyre (a CDU parlamenti képviselője egy vidéki rendezvényen arról beszélt, hogy az 1917-es nagy októberi szocialista forradalom vezérei és a Cseka-titkosrendőrség tagjai között feltűnően sok volt a zsidó származású – A tud. megj.). Itt éppen a legjobboldalibb pártnak tartott bajor CSU követelte leghangosabban a CDU-s képviselő kizárását. A szélsőjobboldali NPD betiltása ügyében Otto Schily szociáldemokrata szövetségi belügyminiszter és Günther Beckstein CSU-s belügyminiszter teljesen egy platformon volt. Van más példa is: amikor Michel Friedmannt, a zsidók németországi tanácsának alelnökét ukrán prostituáltakkal kokainfogyasztáson kapták, természetesen távoznia kellett a posztjáról, bíróság elé állították, de ezt senki, a média sem hozta öszszefüggésbe azzal, hogy ő zsidó. Arra természetesen nincsenek adatok, hogy a négy fal között mi hangzik el, de nyilvános helyeken még a kódolt zsidózás is elképzelhetetlen. Csak utalnék a Magyarországon gyakorta emlegetett „bizonyos körök” kifejezésre. Németországban ezt senki sem engedné el a füle mellett, hanem azonnal megkérdezné: milyen körökről is van szó?

– Az, hogy a németek idáig eljutottak, tudatos nevelés eredménye, amelyben a politikusok mellett nagy szerepet játszott az értelmiség, a sajtó, az elektronikus média.

– Németországban ezt kultúrpolitikának nevezzük, és ez korántsem azonos azzal, amit Magyarországon értenek rajta. A kultúrpolitika nem azt a monopolisztikus erőszakot jelenti, amivel belénk akarnák sulykolni, mi az, amit szépnek kell találnunk. Ez tudatos stratégia, hogy a kultúra segítségével miként lehet az emberekből tudatos, felelős állampolgárt „nevelni”. Kultúrának ebben az értelemben az emberi cselekedetek, megnyilvánulások öszszességét, a társadalom nyelvét, viselkedésformáit, morális meggyőződéseit, kapcsolatrendszereit nevezzük. Idetartozik az oktatás és a közszolgálati média is. A kultúrpolitika felhasználja számos társadalmi-szociológiai ág, például az identitás- vagy nacionalizmuskutatás, a szociálpszichológia eredményeit, mindazt, ami erősíti a társadalom önreflexiós készségét, és így hozzájárul a demokrácia erősítéséhez. Az a lényege, hogy gondolkodó polgárokat neveljen, akik nem dőlnek be a politikai félrevezetéseknek.

– De a pártok között csak van harc a közszolgálati média befolyásolásáért.

– A német közszolgálati média, például az ARD/ZDF televíziók nem szövetségi szintű állami intézmények, működésüket nem a központi költségvetés, hanem a tartományok finanszírozzák. Ennek ellenére nagyrészt az adófizetők tartják el, és ezért általános elvárás, hogy gazdaságosan, de magas színvonalon működjenek. Cserébe viszont alapvetően nem teszik ki őket a piaci versenynek. A németországi pártok között konszenzus van arról, hogy a magas színvonalú közszolgálati média erősíti a demokráciát. Az állam egyébként magába a kultúrába sem avatkozhat be, hiszen ez a terület az alkotmány értelmében – a mindenre kiterjedő náci kultúrpropaganda árnyékát elkerülendő – tartományi hatáskörben van. 1998-ig nem volt szövetségi kulturális és médiaminiszter sem. Ez garancia volt arra, hogy az állam nem nyúl bele a kultúrpolitikába, tehát a társadalom „nevelése” is alulról jövő, demokratikus folyamat.

– Ez olyan jól sikerült, hogy néha az embernek az az érzése, hogy a németeknek nincs is nemzeti identitásuk. Focimeccsek kivételével sehol sem látni zászlókat. Jó, ha egy népnek ennyire nincs nemzettudata?

– Először azt kellene megfogalmaznunk, hogy mi a nemzet. Amit Magyarországon látok, az egy kulturális fikció: olyan homogén kulturális egységet feltételez, ami valójában nem létezik. A nemzet meghatározása Magyarországon legtöbbször nemzeti mítoszokon keresztül, valakivel szemben történik, hiszen mindig vannak olyan csoportok, amelyek nem illenek bele a kulturális homogenitásba. A homogén nemzetfelfogás pedig mindig kirekesztő. Ha tehát egy ország a kultúrpolitikai stratégiáját a (vélten) homogén nemzeti kultúrára építi fel, akkor az kirekesztő és nem integratív kultúrpolitika. Felmerül a kérdés, hogy hova vezet Magyarországon ez az etnikai népértelmezés. Görögül az etnosz olyan közösséget jelent, amelynek kohéziós ereje a származásában, a kulturális hovatartozásában rejlik. Ezzel szemben áll a demosz, amely a társadalom szabad és egyenrangú polgáraiból áll. Az etnikai népfelfogásból előbb-utóbb kifejlődhetnek a népnemzeti nacionalizmusok. Ez a szemlélet kedvez az úgynevezett nagybirodalmi mítoszoknak is, hiszen a határokon kívül is konstruálhatók az etnikai nemzethez tartozó csoportok (a szociológia ezeket „ingroup”-nak, vagyis beavatottaknak nevezi), amelyeket úgymond „integrálni” kell. Gondoljunk csak a Nagy-Magyarország-mítoszra, amely a Fidesz kultúrpolitikájának alapját képezi. Másrészt az országhatárokon belül is vannak a homogén kultúrába nem beleillő csoportok (ők az „outgroup”, a kirekesztettek vagy idegenek). Ez az antiszemitizmus alapja, mivel a társadalom leggyakrabban a zsidókból vagy annak véltekből kreál „idegeneket”. Az antiszemitizmus azonban egy idő után már nem is a zsidók vagy annak véltek, hanem mindenki ellen irányul, aki a „haza” és a „vérrel áztatott szülőföld” mítoszával szemben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesíti meg. Érdemes megfigyelni, hogy bizonyos tipikus antiszemita sztereotípiák hogyan kezdenek önálló életet élni: ilyen például a „bankármentalitás”, amit Orbán Viktor használt a Medgyessy-kormányra. Talán nem is tudja, hogy ezzel kódolt antiszemita üzenetet küld.

– De tud egy ország kulturális identitás nélkül élni?

– Ez nem azt jelenti, hogy fel kell adni az identitásunkat. A kutatások azt mutatják, hogy a kirekesztésre hajlamos nemzeti vagy regionális identitások erősítése helyett inkább a lokális (város, falu stb.), kisközösségi identitást kellene támogatni. Ilyen a kapolcsi völgyfesztivál, ahol pártokon felül együtt tudnak működni az emberek. Egyébként Németországban egyre kevesebbet beszélnek német kultúráról, ehelyett inkább németországi kultúrákat említenek. Miért ne lehetne ez Magyarországon is így? Ebbe beleférnének még a kínai bevándorlók is. Olykor a nyelvet, a retorikát is demokratizálni kell. Meg vagyok győződve róla, hogy a kultúrával nagyon sokat kell foglalkozni, ellenkező esetben a kultúrharc egy idő után a verbális szintről átfordulhat nyilvános erőszakba. Az indulatokat még a kultúra szintjén kellene megfékezni. Ezért is nagyon fontosnak tartom a közszolgálati média szerepét: miközben Magyarországon a jobboldal a „magyarság” védelmét állítja középpontba (ami kirekesztő koncepció), a baloldal sok helyen átengedi a kultúrát és a médiát a piacnak, tehát alig van valaki, aki a demokratikus működést próbálná erősíteni. Így a mérleg általában az etnosz javára billen, ez a folyamat pedig a jobboldal, annak is a széle felé hajtja az egész országot.

– Az EU-csatlakozással pedig még tovább nőnek a félelmek, mert egyre többen látják úgy, hogy a Nyugat veszélyezteti a nyelvünket és a kultúránkat, amit csak még erősebb nemzeti összefogással tudunk megvédeni.

– A félelem érthető. Az EU ugyanis, bár nem ez volt a szándéka, mintha átengedte volna az európai integrációt a piacnak. A tőkeerős nyugati vállalatok úgy vásároltak fel egész gazdasági ágazatokat a volt szocialista országokban, hogy ezt nem követte a megfelelő szociális háló, amely megvédte volna a munkavállalókat. Érthető módon nő az ellenállás, de mi ellen? Egy vélt Nyugat, egy vélt EU ellen. Ez a helyzet kedvez az összeesküvés-elméleteknek. A németországi vállalati filozófiák szerint a cégeknek nemcsak üzleti, hanem társadalmi feladataik is vannak. Például nem alkalmaznak gyerekeket, nem használnak környezetszennyező anyagokat: ezeket a dolgokat a német társadalom megköveteli. Az EU tagjává vált Magyarországon ugyanezt az elvárást kellene teljesíteniük. A továbbiakban tehát nem tartható, hogy ugyanezek a cégek, amikor Magyarországon fektetnek be, s jelentős nyereséget vágnak zsebre, tudomást se vegyenek olyan problémákról, mint az ország kettészakadása vagy az antiszemitizmus. Ami a másik oldalt illeti: az utóbbi években az EU-ban is érzékelik, hogy a posztkommunista országokban növekszik a nacionalizmus, jelen van az antiszemitizmus, csak az okokat nem vizsgálják. Pedig mindenki tudja, hogy ezek a jelenségek a félelem termékei: ott ütik fel a fejüket, ahol az emberek úgy érzik, nem tudják megvédeni magukat. Az első jeleket már 1990-1992 körül lehetett észlelni, csakhogy a nyugatiak nem figyeltek rá, pedig akkor lehetett volna korrigálni. Most kezdenek ezzel foglalkozni, tizenkét év késéssel, s így lesz e belső problémákból összeurópai.

Berlin, 2004. július

Marsovszky Magdolna

1954-ben született Budapesten.

1979 óta él Németországban. Végzettsége szerint művészettörténész és kulturális menedzser. Kutatásainak középpontjában a magyarországi kultúr- és médiapolitika, a kulturális globalizáció és az európai integráció, valamint az antiszemitizmus mint kulturális magatartásforma állnak. Legfőbb kérdés számára az, hogy mi a kultúrpolitika mint társadalompolitika feladata, milyen strukturális változtatásokkal lehetne az esetleges kultúrharcoknak és kirekesztési tendenciáknak elejét venni, és ezzel együtt a civil társadalmat és a demokráciát erősíteni.

1996 óta a Németországi Kultúrpolitikai Társaság bajor szekciójának a vezetőségi tagja.

1999-ben a Magyar Tudományos Akadémia különdíját kapta a Magyarország kultúrpolitikai integrációja az Európai Unióba című tanulmányáért.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©