Izrael akkor lesz hajlandó lemondani atomfegyverprogramjáról, ha ellenségei véglegesen beletörődnek állami létébe – körülbelül ez volt az értelme annak, amit Ariel Saron, a zsidó állam miniszterelnöke Mohamed el-Baradeijel, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatójával közölt, amikor az – a hónap első felében – Jeruzsálemben járt. Saron persze nem ezeket a szavakat használta. Úgy fogalmazott, hogy ne térjen el attól, a már évtizedek óta érvényesülő alapelvtől, mely szerint Izrael nem ismeri el atomfegyverei létét, de nem is cáfolja azt.
Izrael Állam még meg sem alakult, de jövendőbeli vezetőinek képzeletét már megragadta az atomfegyver birtoklásának gondolata. Nagy hatással volt rájuk, hogy az a fanatikus japán tisztikar, amely 1945 nyarán még mindhalálig való harcot hirdetett a fenyegető amerikai megszállás ellen, a hirosimai és nagaszaki atomtámadás után különösebb ellenállás nélkül beleegyezett a kapitulációba. Ilyen fegyverre, gondolták a zsidó vezetők, nekik is szükségük lehet, hiszen megalapítandó államukat annak elpusztítására törő, hatalmas túlerőben lévő ellenség veszi körül. Amellett azzal is tisztában voltak, hogy Izrael energiahordozókban szegény ország lesz, melynek szüksége lehet e pótlólagos erőforrásra.
Az előkészületek már 1948-ban, a függetlenség kikiáltásának évében megkezdődtek. A nácik elől sok zsidó mérnök és fizikus menekült Palesztinába, és a világ ekkor alakuló atomfizikai tanszékein is akadt elég olyan zsidó szakember, aki kész volt Izraelben folytatni tevékenységét. A technológiai segítséget az ugyancsak ekkor induló és egészen a hatvanas évek első feléig tartó francia-izraeli együttműködés biztosította.
Ez az együttműködés rendkívül szoros volt. Az izraeli atomipar szívében, a Negev sivatagban fekvő Dimonában francia szakemberek építették meg Izrael első atomreaktorát, izraeli kollégáik pedig csaknem valamennyi francia atomipari üzemben és az összes francia atomkísérletnél jelen lehettek. Az első izraeli atombomba valamikor a hatvanas években készült el. A programot nagy mértékben gyorsította, hogy 1956-ban, amikor Izrael Franciaországgal és Nagy-Britanniával szövetségben megszállta a Sinai-félszigetet, a szovjet vezetők burkoltan, de azért nagyon is érthetően atomcsapással fenyegették meg a zsidó államot, ha záros határidőn belül nem vonul ki onnan.
Izrael az 1967-es hatnapos háborút fölényesen megnyerte, de az 1973-as Jom Kipur-i rosszul indult számára. Oly annyira, hogy Mose Dajan védelmi miniszter azt találta mondani Golda Meir miniszterelnök-asszonynak: „A harmadik szentély pusztulása fenyeget!” Bár Dajannak nem volt kedve tréfálkozni, a kifejezés egyfajta szójáték volt: harmadik szentélynek akkoriban Izrael államát nevezték (az első két ókori jeruzsálemi szentélyre utalva, melyeket a zsidó állam meghódítói elpusztítottak), ugyanakkor a „szentély” szó a dimonai atomtelep, illetve az egész atomprogram titkos kódszava is volt.
A Jom Kipur-i háború október hatodikán váratlan arab támadással kezdődött. Két nap sem telt el és Izrael összeszerelt 13, egyenként húsz kilotonnás atombombát, s ennek hírét – a lélektani hadviselés azóta is sokat emlegetett példájaként – nyomban ki is szivárogtatták, mintegy miheztartás végett az arab országok számára. Meg nem erősített hírek szerint a Szovjetunió válaszul nukleáris fegyverrel fölszerelt hadihajót küldött Alexandria kikötőjébe és a térségbe irányított egy atom-tengeralattjárót is. (Ugyancsak miheztartás végett.) A nukleáris erőegyensúly ily módon helyreállván, a háborút a felek hagyományos fegyverekkel vívták meg. A végén, mint emlékezetes, ezt a menetet is Izrael nyerte.
1973 után az izraeli atompotenciál ugrásszerű fejlődésen ment át. Miniatűr, bőröndben is elférő atombombákat fejlesztettek ki, melyeket könnyűszerrel bármely ellenséges országban be lehet csempészni, továbbá atomtöltetű tüzérségi gránátokat, nukleáris aknákat (az esetleges ellenséges harckocsi-támadások megakasztására) és néhány hidrogénbombát is. Hordozóeszközként az izraeli fejlesztésű Jerikó-1. és Jerikó-2. közép-hatótávolságú rakéták szolgáltak, továbbá F-4-es amerikai Phantom vadászbombázók. Ezekkel Izrael nem csak az arab fővárosokat volt képes elérni, de a Szovjetunió déli területeit is.
Ami a fejlesztéshez és a harckészültségben tartáshoz szükséges atomkísérleteket illeti, ezeket Izrael elsősorban Dél-Afrikával együttműködve végezte. Többségüket sikerült eltitkolni a világ elől, ám 1979-ben egy amerikai kémhold hatalmas villanást észlelt az Indiai óceán déli vizei fölött. Közös izraeli-dél-afrikai robbantás volt, állítólag már a harmadik. (Az első kettőt úgy sikerült ideig-óráig titokban tartani, hogy egy-egy hatalmas felhő belsejében végezték el őket.) Izrael amellett – ugyancsak meg nem erősített hírek szerint – a Negev sivatagban is folytatott kísérleteket.
Nem a zsidó állam volt azonban az egyetlen a Közel-Keleten, amely atomfegyverek birtoklására törekedett. Ilyen szándékai voltak Líbiának, Iránnak és Iraknak is. Mivel ezek Izrael legádázabb ellenfelei voltak – a zsidó állam megsemmisítése kinyilvánított céljaik közé tartozott – Jeruzsálemben első számú külpolitikai célnak tekintették atomfegyverkezésük megakadályozását. Elsősorban is Irakét, amely legközelebb jutott a bomba birtoklásához.
Irakban a szövetségesek az elmúlt egy évben hiába kerestek tömegpusztító fegyvereket. Az 1991-es öbölháború előtt azonban Szaddám Huszein bizonyítottan rendelkezett ilyenekkel – vegyi és bakterológiai fegyverekkel – és szakemberei a legjobb úton voltak afelé, hogy a diktátort atombomba birtokába juttassák. Ez nem csak Izrael számára jelentett volna halálos veszedelmet, de Irak szomszédai számára is. Végül is a zsidó állam szánta rá magát a cselekvésre.
1981. június hetedikén 14 izraeli vadászbombázó emelkedett a levegőbe. Amerikai légi felderítési adatokat alapul véve elrepültek egészen az iraki Oszirak helységig, ahol a Tammuz-1 kódnevű rektor szinte már kulcsrakészen, átadásra várt. Ez a létesítmény szolgált volna az iraki atomfegyvergyártás bázisául. Az izraeli bombák átütötték a reaktor betonfalát, teljesen megsemmisítve a fontosabb berendezéseket. Ez volt a világon az első – és mindmáig egyetlen – atomlétesítmény elleni támadás. Szaddám Huszein még soká nem adta fel nukleáris törekvéseit, de célját már sohasem érte el.
Az izraeli atomfegyverkezésre vonatkozó adatok jó darabig teljességgel spekulatívak voltak. A zsidó állam ugyanis – érthető módon – titkolódzott. Erre egyebek közt azért volt szükség, hogy ne hozza zavarba fő szövetségesét, az Egyesült Államokat. (Franciaország időközben, miután lemondott észak-afrikai gyarmatairól, kibékült az arab világgal és elhidegült Izraeltől.) Washington az atomfegyverek elterjedése elleni harc egyik fő szószólójá vált, és azóta is rendkívül energikusan lép fel azon államok ellen, amelyek ilyenek birtoklására törekszenek. Izraeli szövetségesének atomfegyverkezése ezért roppant kínos számára – folyamatosan annak a szemrehányásnak teszi ki, hogy kettős mércével mér: Izraelnek mindent elnéz, az arab és más muzulmán országoknak semmit. A zsidó állam e helyzethez a „tudatos kétértelműség” politikájával alkalmazkodott. Ez azt jelenti, hogy rendületlenül továbbfejleszti atomfegyverzetét és ezt nem is cáfolja, de nem is vallja be. Így a szemrehányásokat bezsebelő amerikai politikusok faarccal kérdezhettek vissza: mi bizonyítja azt, hogy Izraelnek atomfegyvere van?
1985 óta ezt a kérdést már nehezebb feltenni. Mert hogy immár van bizonyíték. Ezzel egy Mordechaj Vanunu nevű izraeli technikus szolgált, miután elbocsátották munkahelyéről, a dimonai atomipari központból. Vanunu emigrált és a London Sunday Times című brit lapban részletes műszaki leírást és fényképeket tett közzé, melyek nem csak azt mutatják, hogy Izraelnek vannak nukleáris fegyverei és azok célba juttatásához szükséges eszközei, hanem azt is, hogy ezek mennyisége és fejlettsége messze túlhaladja azt a mértéket, melyről a világnak mindaddig tudomása volt. Vanunut, aki időközben keresztény hitre tért, izraeli ügynökök elrabolták, odahaza bíróság elé állították és hazaárulásért 18 év börtönre ítélték. Idén áprilisban szabadult, de Izrael területét nem hagyhatja el.
Az izraeli atomfegyverekkel kapcsolatos „tudatos kétértelműségnek” egyébként – a politikaiakon túl – lélektani okai is vannak. Hiszen e fegyvert alapvetően nem bevetésre, hanem elrettentésre szánják. A puszta tény, hogy nincsenek róla megbízható adatok, hogy mélységes titokzatosság veszi körül, nagyobb félelmet vált ki Izrael ellenségeiből, mintha egy lényegen nagyobb, de a ismert potenciálról lenne szó.
1991-ben, az első öbölháború idején atomriadó volt Izraelben. A zsidó állam felé iraki rakéták irányultak, és joggal lehetett tartani attól, hogy ezeket tömegpusztító töltettel látják el. Néhány tucat rakéta végül is becsapódott Izraelben, de – mivel csak hagyományos töltettel voltak ellátva – alig tettek kárt. Hogy így alakult, az nyilvánvalóan az izraeli atomfegyvernek is köszönhető volt: Szaddám Huszein ugyanis tudta: Izrael azzal válaszolna, ha tömegpusztító fegyverrel támadnának rá. A háború mindenesetre elég nagy riadalmat keltett a zsidó államban. Felvetődött a gondolat, hogy a hagyományos eszközökkel végrehajtott támadásokat is atomfegyverrel torolják meg. Egy politikai kommentátor például azt írta: a kormány Szaddám értésére adhatná, hogy ha folytatja Izrael elleni rakétaháborúját, akkor „Irak könnyen Bagdad nélkül maradhat”.
Mint az iraki atomreaktor elleni támadás is mutatta, Izraelnek rendelkezésére álltak bizonyos amerikai felderítési adatok, főként műholdfelvételek. Ez utóbbiak közül Washington azokat bocsátotta a zsidó állam rendelkezésére, amelyek a határaitól számított 160 kilométeres távolságig mutattak földi objektumokat. De ezek már az iraki reaktor elleni támadáshoz sem voltak elegendőek, ezért új források után kellett nézni. Egy Jonathan Jay Pollard nevű amerikai állampolgárságú, de az izraeli titkosszolgálatnak, a Moszadnak dolgozó férfi 1986-ig illegális úton mintegy kétezer olyan műholdfelvételt juttatott el Izraelnek, melyek a világ távoli célterületeit ábrázolták. Miután Pollardot letartóztatták és elítélték, a zsidó állam kénytelen volt e téren is saját lábára állni. 1988-ban felbocsátotta az Ofek-1, 1990-ben pedig az Ofek-2 felderítő műholdakat, amelyek ugyan nem érik el a megfelelő amerikai berendezések hatékonyságát, de azért nagy felbontású fényképek készítésére és telefonlehallgatásokra alkalmasak.
Izrael tehát mind nukleáris eszközökkel, mind ezek hordozóival, mind pedig megfelelő felderítési lehetőségekkel rendelkezik. Képes megsemmisítő erejű csapást mérni bármelyik ellenségére. A Vanunu-féle leleplezések után egy amerikai szakértő csodálkozva meg is jegyezte: „az izraeliek ezek szerint meg tudják tenni mindazt, amiről eddig azt hittük, hogy csak mi vagyunk rá képesek, meg az oroszok”.
A világ országai – még az Egyesült Államok is – évtizedek óta követelik Izraeltől, hogy csatlakozzon az Atomsorompó Szerződéshez. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a zsidó állam megsemmisíti nukleáris fegyverzetét, és lehetővé teszi a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megbízottainak, hogy rendszeres ellenőrzéseket végezzenek atomipari létesítményeiben. Simon Peresz erre már 1995-ben is úgy reagált, hogy Izrael ezt csak akkor teszi meg, ha a térség országai és különösen Irán megszűnnek fenyegetést jelenteni számára. Ám az azóta eltelt csaknem egy évtizedben atomügyekben is jelentős változások történtek a Közel-Keleten. Irak már nem számít nukleáris veszélyforrásnak, Líbia, lemondott tömegpusztító fegyvereiről, és remény van arra is, hogy a világ atomfegyverkezési terveinek feladására kényszerítheti Iránt. Izraelre ezért egy ideje már a korábbinál is nagyobb nyomás nehezedik annak érdekében, hogy csatlakozzon a Közel-Kelet atomfegyvermentes övezetté alakításának tervéhez. A zsidó állam – mivel továbbra is veszélyben érzi magát – egyelőre nemet mond, bár a korábbiaknál kevésbé kategorikusan.
Július nyolcadikán Izraelben tárgyalt Mohamed el-Baradei. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója – még Jeruzsálembe érkezése előtt – problematikusnak nevezte azt a helyzetet, hogy Izraelnek van atomfegyvere, szomszédainak viszont nincs. Ennek orvoslására egyfajta nukleáris leszerelési útitervet ajánlott a zsidó állam számára.
Tárgyalásaik során Saron – korábbi merev álláspontját legalább formailag enyhítve – azzal válaszolt el-Baradei ajánlatára, hogy Izrael kész tárgyalni az atomfegyvermentes Közel-Kelet tervéről, ám csakis a békefolyamattal összefüggésben. Szavait később szóvivője értelmezte. Eszerint a tárgyalások akkor kezdődhetnek meg, ha megszűnik a palesztin erőszak, ha helyreáll a térség nyugalma, és ha már Irán sem jelent fenyegetést Izrael számára. (Aharon Zeevi, az izrael katonai hírszerzés főnöke nem sokkal el-Baradei érkezése előtt úgy nyilatkozott, hogy „Teheránnak nincs szándékában leállítani nukleáris programját. Márpedig ha folytatja, 2007-re atomfegyvere lesz”.)
Izrael igyekezett az eddigieknél rugalmasabbnak és nyitottabbnak mutatkozni. Szenzációként jelentették a hírügynökségek például, hogy Dimonáról szóló honlapot tettek fel az Internetre, amelyen még fénykép is látható. Konkrétumokról s különösen fegyverekről persze nincs szó. Nem is lehet, mert Saron két nappal el-Baradei látogatása előtt erősítette meg, hogy ez utóbbiakkal kapcsolatban Izrael kitart a „tudatos kétértelműség” politikája mellett. El-Baradei mindennek ellenére elégedett volt tárgyalásaival. Ami érthető is, hiszen elődei még ennyi engedményre sem tudták rábírni Izraelt.
Kepecs Ferenc
KERETBE!!! No!!!!!!!!!
A jog és a jogérzék
Vajon van-e joga Izraelnek az atomfegyverhez? Az érvényes nemzetközi megállapodások szerint nincs. Ezek értelmében ugyanis csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja: az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína birtokolhat ilyen fegyvereket. Amikor ezeken kívül India és Pakisztán is megépítette a maga bombáit, ezt a világ elítélte, és az Egyesült Államok egy időre szankciókat is léptetett életbe e két állam ellen. De tegyük félre az érvényes nemzetközi jogot és vegyük alapul a természetes jogérzéket. (Az Egyesült Államok is ezt tette, amikor 1999-ben és 2003-ban érvényes BT-határozat nélkül megtámadta Jugoszláviát, illetve Irakot.) Mi indokolhatja azt, hogy egy állam atomfegyvereket szerezzen be? Az semmiképpen sem, hogy állandó tagja a Biztonsági Tanácsnak. Ez ugyanis még messze nem garantálja azt, hogy e fegyvert nem használja megengedhetetlen célokra. Némi garanciát e téren csak az adhat, ha az illető állam jogállam, ha demokratikusan megválasztott parlamentje ellenőrzi a végrehajtó hatalmat és meg tudja akadályozni abban, hogy alkalomadtán őrültségeket kövessen el. E kritériumnak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország megfelel; Oroszország csak félig-meddig, Kína pedig egyáltalán nem. Izrael azonban teljes mértékben.
Egy másik, ugyancsak a józan ész által diktált kritérium az lehet, hogy fenyegetve van-e létében valamely állam, vagyis hogy indokolja-e külső veszély, hogy ilyen pusztító fegyvert birtokoljon. Ha ebből indulunk ki, a Biztonsági Tanács egyetlen állandó tagjának sem lehetne atomfegyvere. Ezen államok ugyan ki vannak téve veszélyeknek – nem annyira más államok, hanem inkább terrorszervezetek révén, melyek bizonyos célok elérése érdekében fenyegetik őket. Elpusztítani, megszüntetni azonban nem akarják ezeket az államokat, illetve ha akarnák is, esélyük lenne rá.
Izrael esetében azonban – mint tudjuk – más a helyzet. Egy népes államcsoport – a muzulmán és ezen belül is főleg az arab országoké – évtizedeken belül másra sem törekedett, mint a zsidó állam elpusztítására, és ezt teljesen nyíltan deklarálták. Mára a helyzet persze sokat változott, de még mindig akadnak olyan országok – például Irán – melyek kitartanak e cél mellett. Ilyen helyzetben Izrael vezetőinek egész egyszerűen hazafias kötelességük volt az atomfegyver megszerzése. Ha ma a világ nagy része hallgatólagosan elnézi a zsidó államnak, hogy e fegyver birtoklásával megsérti a nemzetközi jogot, akkor azt e körülmények figyelembe vételével teszi.
Egy izraeli sajtókommentátor honfitársai hozzáállását kifejezve azt írta: „a zsidó államnak képesnek kell lennie arra, hogy második Hirosimával fenyegessen annak érdekében, hogy elkerüljön egy második Auschwitzot”. Az első öbölháború idején pedig, amikor iraki rakéták hullottak Izraelre, Saron így fenyegetődzött: „Lehet, hogy az araboknak olajuk van, de gyufánk nekünk van hozzá”. A munkapárti Simon Peresz később mérsékeltebb hangot ütött meg: „Atomütőerőnk kiépítésével nem Hirosima, hanem Osló lehetőségét akartuk megteremteni”. (Izrael Oslóban állapodott meg a palesztinokkal egymás elismeréséről és a békefolyamat megkezdéséről.)