HDKE – Szakmai vita a leendõ állandó kiállításról 

Családtörténetek bemutatására épül a budapesti Holokauszt Emlékközpont jövõ év szeptemberében nyíló állandó kiállítása, amelynek történeti forgatókönyvérõl nyílt szakmai vitát rendeztek 2004. július 9-én, pénteken a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Molnár Judit történész, az állandó holokauszt tárlat megszervezésére a Nemzeti Múzeumban alakult programiroda vezetõje elmondta: a kibõvített témavázlatot – egyéves megelõzõ szakmai konzultációk alapján – Kádár Gábor és Vági Zoltán történész, az auschwitzi magyar állandó kiállítás történeti koncepciójának két kidolgozója április végére készítette el.

A tartalmi forgatókönyv értékelésére felkért lektorok véleményét a pénteki szakmai vitán ismerhette meg a közönség.

Ormos Mária történész – akinek állásfoglalását távollétében felolvasták – üdvözölte a tervezet szerkezetét és a látogatóbarát technikákat, a forgatókönyvet azonban számos ponton hiányosnak ítélte. Utalt arra, hogy a Gömbös Gyula miniszterelnökségét követõ nyíltabb antiszemitizmus korszakát nem lehet összemosni az egész Bethlen-konszolidációval.

Álláspontja szerint a két világháború közötti közvéleménnyel kapcsolatban a javasoltnál árnyaltabban kell fogalmazni, ezen kívül a szélsõjobboldal bemutatását szûkösnek találta és kifogásolta, hogy a témavázlatban nem szerepelnek roma családtörténetek.

A szintén távol levõ Deák István New York-ban élõ történész fõ bírálata szerint nem úgy kellene bemutatni a magyarországi holokauszt történetét, hogy a tervezés és a végrehajtás 1920-ban kezdõdött, a magyar állam elõre kitervelt módon, lépésrõl-lépésre, tudatosan hajtotta végre a zsidóság megsemmisítését. A német megszállás jelentette fordulópontra szerinte nagyobb hangsúlyt kell helyezni, és a zsidók viselkedésének megértetéséhez bõvebb teret kell szentelni az úgynevezett zsidó aranykornak – írta a történész.

Kovács Mónika szociálpszichológus szerint a tervezett kiállítás kiválóan alkalmas a holokauszttal kapcsolatos pszichológiai és oktatási célok elérésére, arra, hogy a következõ generációk megismerhessék a holokauszt történetét. Véleménye szerint bõvebben kellene ugyanakkor megismertetni a zsidó vallást és kultúrát, mivel sok nem zsidó életében elõször lép majd zsinagógába a tárlat megtekintésekor.

Radnóti Sándor esztéta jónak tartotta a jogfosztások és családtörténetek bemutatását, ám problematikusnak mondta az elõzmények vizsgálatát, amely szerinte túl tömörre, tagolatlanra sikerült. Az asszimiláción és emancipáción kívül más fontos kérdésekre, például az antiszemitizmus különbözõ típusaira is rá kell világítani – mondta, hangsúlyozva, hogy „meg kell különböztetni a keresztény antiszemitizmust és a lekezelõ, cigányozó csendõr antiszemitizmust az igazán jelentõs, halálos veszedelmet jelentõ antiszemitizmustól”.

Ungváry Krisztián történész szerint az a legfontosabb kérdés, hogy kinek készül ez a tárlat? Úgy ítélte meg, „nem a zsidóknak, hanem a magyar népnek”. Véleménye szerint körültekintõen kell használni a világháború utáni felszabadulás, felelõsségre vonás és rehabilitáció fogalmát, mert ezek megvalósulása kérdéses volt. A náci terror végét inkább a megszabadulás fejezi ki, a „felszabadulás” szó szerinte polarizálhatja a közönséget.

A szakmai vitában felszólalt Schweitzer József nyugalmazott Fõrabbi, aki azt mondta: szemtanúként ragaszkodik a felszabadulás szóhoz. „A halálos veszedelembõl mi elszabadultunk, visszakaptuk az életet” – mondta. 

Daróczi Ágnes újságíró arra hívta föl a figyelmet, hogy a tervezetben alig esik szó a roma holokausztról. – Az elhallgatás az elnyomás része – fogalmazott, és felszólította az alkotókat, hogy a kiállításon õszintén vallják be, kutatások híján ma azt sem lehet tudni, hány roma áldozata volt a népirtásnak. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy az idõ vészesen fogy, néhány év, és már nem lesznek túlélõk, akiket meg lehetne kérdezni.

Karsai László történész osztotta Daróczi véleményét: szerinte az egyébként kitûnõ forgatókönyv egyik legnagyobb hiányossága a cigány holokauszt nem méltó bemutatása. Deák István és Ormos Mária véleményét osztva kifejtette: egymás után, de nem egymásból következõ lépések sorozatáról volt szó, és ha az állam hadat is viselt állampolgárai ellen, 1928 és 1938 között nem dördült el puskalövés ebben a virtuális háborúban.

Mint mondta, az idõsíkok egymásba csúsztatása helyett egy nagyon tagolt, az ellentmondásokat pontosan feltüntetõ tárlatra van szükség. Mint kifejtette: a fõ célcsoport a 12 és 22 év közötti korosztály és tanáraik, e koncepció mentén kell átdolgozni a forgatókönyvet.

Szakály Sándor történész azt mondta, nem tartja szerencsésnek „az állam háborút viselt a polgáraival szemben” kifejezést, és az 1920-1944-es idõszakot mindenképpen jobban kellene tagolni. Az alapkoncepcióval egyébként egyetért, amely alapján szerinte szakszerû és hiteles kiállítás készülhet.

Több hozzászóló kitért arra a kérdésre, hogy milyen hangsúllyal legyen az emancipáció korszaka jelen, egyáltalán benne legyen-e a kiállításban. Mások a háború utáni antiszemitizmus problémájára utaltak, hogy azzal is kellene foglalkozni, hiszen a holokaszt kitörölhetetlen a jelen gondolataibol. Továbbá elhagzott többektõl, hogy talán nem vagy nemcsak családtörténetekben kellene gondolkozni, hanem településtörténetekrõl is. Elhangzott, hogy érdemes lenne utána járni, hogy milyen emberek voltak a végrehajtók: tehát hogyan élték meg utólag egykori csendõrök, rendõrök, hivatalnokok ezt a korszakot. Ne csak áldozatok, hanem a végrehajtók véleménye, a korszakról kialakított képe, emléke is jelenjen meg.

A lektorok véleményét, a vitában elhangzott észrevételeket, valamint a programirodához eljuttatott hozzászólásokat összegzik, amelyek alapján Karsai László irányításával átdolgozzák a forgatókönyvet.