Forrás: NOL

Filmkockákból áll össze a múlt

N. Kósa Judit, 2004. július 10. 00:00

Varga F. János: Két és fél Karinthy került előKép: Népszabadság – Szabó Bernadett

Az elmúlt öt évben két és fél Karinthy került elő – újságolja Varga F. János történész, a Magyar Nemzeti Filmarchívum főmunkatársa, és már ugrana is tovább valami más, ennél is szenzációsabb leletre, amikor konstatálja, hogy megállt a kezemben a toll. – Két és fél – erősíti meg -, mert kettő kép és hang együtt, a harmadik felvételen viszont csak a hangját hallani.

Az egyik Karinthyt aztán meg is nézhetem. A híradórészletet Kurutz Márton találta nem is olyan régen, aztán szólt Varga F. Jánosnak, hogy ez olyasmi, ami őt érdekelni szokta. Az ugráló, karcos képeken a Friedrichshafenből érkező Zeppelint látni, amint leszáll a csepeli repülőtéren. Néhány impozáns felvétel a landolásról, aztán már jön is az író, aki – már amennyire a recsegő hangot ki lehet venni – lelkesen mesél a pompás útról. Mindegy, az is csoda, hogy mindez fennmaradt. Hiszen csaknem háromnegyed évszázada, 1931 októberében készült ez a néhány másodperces snitt.

A laikus persze hajlamos úgy képzelni a dolgot, hogy – ugye – ott a Magyarországon forgatott filmek összessége, ezt a kutató mind megnézte egyszer, szépen kijegyzetelte, és ha valamire, esetleg valakire szüksége van, akkor tudja, hová nyúljon. Ez természetesen egész másként van. A kutató például főállásban a filmarchívumbeli napi rutintevékenységét végzi, és a legritkább esetben van arra érkezése, hogy csak úgy, a maga örömére filmet nézzen. A kutató kutat: megbízást kap, hogy egy kiállításhoz, tévés produkcióhoz vagy játékfilmhez keressen anyagot. Ő pedig – feltéve, hogy ott van a háta mögött a harmincévnyi történészi gyakorlat, és profivá lett levéltárosként, könyvtárosként pontosan tudja, mit hol érdemes keresni a világ archívumaiban – elkezdi centikből, pár másodpercekből összerakni a megrendelőnek leginkább megfelelő képkockákat.

Hogy a végeredmény hogyan fest, azt mindenki tudja, aki járt a Holokauszt Emlékközpont áprilisban megnyitott Auschwitz Album-kiállításán. A Varga F. János által évtizedes munkával összegyűjtött filmrészletekből vágott össze dinamikus, magával ragadó egészet Enyedi Ildikó rendező; a végeredmény “valódi” filmnek tűnik, szinte érthetetlen, hogy a holokauszt borzalmát korábban nem ezzel az elveszett, szertefoszlott, békés világot mutató kárpátaljai képsorral érzékeltették. Azt csak a filmtörténész tudja, hogy az egykori, eredetileg szovjet biológus filmfelvételeire előbb rá kellett bukkanni: nagyjából húsz évvel ezelőtt és történetesen Bostonban.

Szerencse és elszántság – nagyjából ez a két dolog kell ahhoz, hogy az ember filmkockákból képes legyen összerakni a múltat. No és persze a huszadik század rendkívül alapos ismerete. Mert tegyük föl, hogy a kutató a londoni Imperial War Museum holokausztkiállításának készítőitől azt a feladatot kapja, hogy szállítson felvételeket a két világháború közötti magyar zsidóság békés mindennapjairól. Akkor mit tesz? Magyarország nem Kárpátalja, itt “képileg” nem volt megkülönböztethető a zsidó polgár a nem zsidótól. De a történész azt is tudja, hogy Siófokra az előbbiek, Földvárra az utóbbiak jártak üdülni, Füreden pedig találkoztak. E szerint keres hát. És mit csinál olyankor, ha a zsidó nagypolgárságról kell filmet találnia, miközben tudván tudja, hogy ők gyakorlatilag soha nem álltak a kamera elé? Előrántja az emlékezetéből azt az információt, amelyre még az Álmok álmodói kiállítás előkészítésekor tett szert: jelesül, hogy a Weiss Manfréd-gyár főmérnöke filmre vette a gyár termékeit, van tehát remény arra, hogy valamelyik felvételen maga a tulajdonos is rajta van.

Meghökkentő, de tény, hogy a magyarországi holokauszt témájában mindmáig nem folytatták le az alapkutatást. Erre most, az emlékközpont állandó kiállításának előkészítésekor kell sort keríteni. Nem gyűjtötték össze a munkaszolgálatosok sorsával kapcsolatos dokumentumokat, a koncentrációs táborok zöméről sem sokat tudni; nem nézték végig célzottan a két világháború között készült híradó-felvételeket sem. Pedig bármikor felbukkanhatnak olyan dokumentumok, mint például az a híradórészlet, amelyre Varga F. János pár hete bukkant: a felvételen Rajniss Ferenc, Szálasi kultuszminiszterének hangja hallható.

Akadnak persze olyan filmek is, amelyek láttán elsőre még a szakember sem hisz a szemének. Így járt például a történész azzal a képsorral, amelyen sárga csillagot viselő emberek menete feltartott kézzel vonul a Rákóczi úton. Először azt hitte, fikciót, megrendezett jelenetet lát. Aztán fölfedezte a boltok feliratait, és ellenőrizte a korabeli telefonkönyvben, hogy stimmelnek. Végül meglátta a képen az utca eredeti kockakő burkolatát. Ezután felhívást tett közzé a közszolgálati televízióban, hogy aki emlékszik erre a menetre, jelentkezzék. Túlélőkre és hajdani szemlélőkre is sikerült rálelnie. Így derült ki, hogy ezeket az embereket 1944. október 17. és 19. között szedték össze a nyilasok, ezen a két napon végighajtották őket a Köztársaság térről a Rákóczi úton, egészen a Duna-partig. Onnan azonban a német katonák hazaküldték őket. Ez utóbbi jelenetről – jutott ekkor eszébe – Németországban már sikerült fényképeket találnia. Nyolc évvel korábban.

A filmtörténeti kutatás olyan, mint egy gigantikus kirakójáték. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a föltárás, amelyet Varga F. János az 1956. október 23-án készült filmek kapcsán végzett. A felvételeket persze mindnyájan ismerjük: a tüntető egyetemisták képét, a hullámzó tömeget a Bem téren, a Petőfi-szobornál zsúfolódókat. De tudjuk-e, hogy melyik képsort ki készítette? Hiszen ezek a filmek elkészültük után nem sokkal kikerültek az országból, és csak évtizedekkel később, javarészt külföldi archívumokból érkeztek ismét haza.

A filmtörténész már tudja. 1992-ben megismerkedett ugyanis Mikó József hajdani operatőrrel, aki részletesen elmesélte neki október 23. történetét. Hogy hogyan forgatta délelőtt – színesben! – A zsarnok medve című filmet, és hogyan érkezett meg ezért érintetlen fekete-fehér felszereléssel délután három körül a Budafoki útra. Ekkor – így a történet – szólt neki az asszisztense, hogy itt valami történik, jó volna talán fölvenni. Elmondta, mikor merre jártak, hol álltak meg, merre néztek. Varga F. János pedig végigment az egész útvonalon, teodolittal bemérette, onnan készültek-e a képek; innen tudja, hogy a híres 23-i felvételek zöme Mikó József keze munkája.

Amiből viszont az is következik, hogy jó néhány további képsornak még lappangania kell valahol. Mikó felvette ugyanis mindazokat a kollégákat, akikkel útközben találkozott, így lefényképezte többek között a CBS operatőrét is a Gellért-hegyen – ám az a film mindmáig nem került elő. Az is tudható, hogy az NBC két kamerával forgatott azokban a napokban Pesten: a mikrofonjuk fölfedezhető Nagy Imre sajtótájékoztatóján, viszont a kutatók csak egy hangtalan felvételt ismernek tőlük. A hiányzó képsorokat persze minden bizonnyal meg lehetne találni. Az alkalom adott, hiszen rohamosan közeledik “56 fél évszázados évfordulója. Elszánás is volna – már csak a pénz hiányzik. Az viszont nagyon. Hiszen – mondja a filmtörténész – az utolsó nagyszabású gyűjtést az állam akkor finanszírozta, amikor a Velünk élő történelem című tévésorozat készült. Tudják, a Berecz János-féle, a nyolcvanas években.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.