Át kell téríteni a tehetséges magyart egy olyan vallásra, amely folytonos, kisgyermekkortól a sírig tartó tanulást követel meg követôitôl, olyan vallásra, amely napi betevôvé teszi a folytonos olvasást, amely természetesnek tartja a többnyelvûséget, amely töprengésre, kétkedésre, örökös kérdezésre, gondolkozásra sarkall. Ez lenne tehát az elsô feladat: a térítés. Rögtön ezután következik aztán a kitérítés. Mert a kitért mindig igyekvôbb, mint a beleszületett. De még hatékonyabb, ha a következô lépcsôben a kitértet ráébresztjük arra, hogy hiába tért ki. Benne van a córeszban akkor is. És akkor ráébred, hogy csak magára számíthat. És aztán feszt bizonyítani akar.
Amióta pár hónapja a Nobel-díj ügyeibe ártottam bele magamat, rengeteg észrevételt, levelet, cikket, küldeményt kaptam e tárgykörrel kapcsolatosan. Hozzá is olvasgattam a dologhoz, megkaptam például a Remény címû folyóirat következô számában megjelenô ide vonatkozó közleményeket, szegedi barátaim eljuttattak hozzám egy kereskedelmi forgalomba nem került visszaemlékezést, amelyben Feuer György – nem magyarnak tartotta magát, hanem szegedinek – írta meg élettörténetét. Feuer György orvos-biológus nem kapott ugyan, Nobel-díjat de nyugodtan kaphatott volna. Közbevetôlegesen jegyezzük meg: aki Nobel-díjat akar kapni, ne vállaljon tisztséget a Nobel-díj osztó bizottságokban. Úriember magának nem osztogat kitüntetést ugyanis. Feuer 1976-tól benne volt a tanácsadó testületben, osztott tehát – természetesen – másoknak. Munkásságát megítélni nem tudom, de mások azt írják, hogy nyugodtan kiérdemelte volna a díjat azzal. Könyvét elolvasva viszont állíthatom, hogy életútja tipikusan magyar Nobel-díjas életút.
Vagyis marslakó életút.
Mert elolvastam természetesen és mindenekelôtt és egyvégtében Marx György A marslakók érkezése címû, a külhonba szakadt magyar tudósokról szóló könyvét. Állíthatom, régen olvastam ilyen jól megírt, szórakoztató, gondolkodtató, szomorító és vidító kalandregényt.
Most aztán már összefoglalón úgy látom: nagy a baj.
Nincsen magyar Nobel-díjas ugyanis. Igazi nincsen.
Magyar nevû az van, tucatnál is több, s ugye ez a mostani, az utolsó, a mienk is ekként aposztrofáltatik a szélsôpolgári sajtóban: magyar nevû…
De igazán, teljesen magyar, olyan, aki itt született, itt dolgozott, itt élt és itt is halt volna, olyan bizony nincsen egy se. Mert még Szent Györgyi Albert is elhagyta a hont, ugyebár, arról nem is beszélve, hogy a háború alatt az ellenséggel paktált, s mindennek tetejébe anyai ágon fölmerülnek származási problémák is. A többi magyar nevûnél pedig az utóbbi kérdéskör boncolgatásának jobb neki se kezdeni. S a kivételek is belekeveredtek mindenféle zavaros dologba.
Szóval igazuk van a szélsôkörös véleménymondóknak: igazi magyar Nobel-díjasra még várni kell.
De ha várni kell is, ne várjunk ölbe tett kézzel legalább.
Tegyünk valamit azért, hogy legyenek igazi magyar Nobel-díjasaink is végre-valahára!
Úgy hiszem, hogy vagy harminc „magyar nevû” tudós életútjának tanulmányozása alapján, tudnék néhány tanáccsal szolgálni a tekintetben, hogyan lehetne világhíressé tenni a tehetséges magyart.
Ami a vallást illeti: mindenekelôtt át kell téríteni. Át kell téríteni a tehetséges magyart egy olyan vallásra, amely folytonos, kisgyermekkortól a sírig tartó tanulást követel meg követôitôl, olyan vallásra, amely napi betevôvé teszi a folytonos olvasást, amely természetesnek tartja a többnyelvûséget, amely töprengésre, kétkedésre, örökös kérdezésre, gondolkozásra sarkall.
Ez lenne tehát az elsô feladat: a térítés.
Rögtön ezután következik aztán a kitérítés.
Mert a kitért mindig igyekvôbb, mint a beleszületett.
De még hatékonyabb, ha a következô lépcsôben a kitértet ráébresztjük arra, hogy hiába tért ki. Benne van a córeszban akkor is. És akkor ráébred, hogy csak magára számíthat. És aztán feszt bizonyítani akar.
Ezek lennének tehát az alapok, amire építeni lehet.
Ezt kell kiegészíteni még néhány aprósággal.
Például egy csuda-Budapesttel.
Marx György könyvében kis térképet is közöl, amelyben utcára, házszámra pontosan feltûnteti a „magyar nevû” világhírûségek születési helyét. Egy pár kilométeres Nagykörút-táji kör van sûrûn becsillagozva.
Ebbôl természetesen következik, hogy ha magyar Nobel-díjasokat akarunk, akkor Budapestnek egy lakható, tiszta, kulturált, polgári, pezsgô és biztonságos városnak kell lennie. Olyan városnak, amelyben nincsenek vagy alig vannak autók, ahol összeszedik a kutyapiszkot, ahol átadják a helyet a villamoson. Ahol minden sarkon kávéházak várják a polgárokat, ahol az utcákon úri közönség grasszál, ahol többnyelvûség honol, ahol különféle kultúrák férnek meg egymásra hatva együtt.
És ahol elsôrangú iskolák mûködnek mindenekelôtt.
Mert talán ez a föltétel mutatkozik meg a legmarkánsabban. A világszínvonalú, vagy inkább annál sokkal színvonalasabb magyar iskola. „A 20. század elején kétségtelenül a magyar oktatási rendszer volt a legsikeresebb a világon” – idéz a magyar tudós könyve egy amerikai véleményt. S valóban, a fasori evangélikus, a piarista, az állami Mintagimnázium (a mai Trefort), a Berzsenyi, vagy a fehérvári ciszter, a szegedi Baross, a debreceni református gimnáziumok ontották magukból a világba a kiképzett tehetségeket.
Valamennyi nagy emlékezô egybehangzóan állítja azt is, hogy az elsô nagy háború elôtti magyar iskolákban, s olykor még utána is, ismeretlen volt diákok és általában: emberek származás, vallás szerinti különböztetése, pontosabban ilyes különböztetés szerinti minôsítése.
Budapest is, magyar iskola is mára romokban hever.
Újjáépítésre nem látok reményt.
De vannak más serkentô tényezôk, amelyek föléledésére az elmúlt években mutatkoztak biztató jelek.
Igen sokat segíthet például, ha a tehetséges magyarokat lekommunistázzuk, s elbocsátjuk állásából. Ez történt Hevesy Györggyel 1919 végén, példának okáért. Aki a következô évben már Koppenhágába, majd Freiburgba tette át székhelyét, majd visszatért Dániába, onnan a németek elôl Stockholmba ment, ahol aztán, ha már úgyis ott volt, 1944-ben átvette a kémiai Nobel-díjat.
De felhozhatjuk Szilárd Leó esetét is. Ô mûszaki egyetemi hallgató társai gyalázkodásait megunva szállt 1920-ban föl a bécsi vonatra, hogy aztán ne térjen Magyarországra vissza többé soha. 1933-ban Németországból is menekülnie kellett, de hát ôt ez egy csöppet sem érte váratlanul. Közismert, hogy – utolsó éveit leszámítva – soha sehol nem volt lakása, mindig szállodában lakott, s szobájában lévô két bôröndje mindig be volt készítve, hogy szükség esetén csak föl kelljen azokat venni, és már lehessen is távozni velük, oda, ahol szabadon lehet gondolkodni még. Szilárdot egyébként az amerikaiak is figyeltették, és internálásának gondolata is fölmerült.
1919 – 20-ban menekült el Magyarországról Kármán Tódor, Koestler Artúr, Polányi Károly, Kürti Miklós, Neumann János, Teller Ede. Lánczos Kornél is 1920-ban távozott Magyarországról, hogy Ein-stein tanársegédje legyen.
Az eszmélô zsenigyerek, Erdôs Pál édesanyját kivágták állásából, mert iskolaigazgatást vállalt a kommün alatt.
Összefoglalva: alapvetô feltétel az üldözés. Ha célhoz akarunk érni, bizony üldöznünk kell a tehetséges magyart! Mert azt látom, hogy a legtöbb mihozzánk kötôdô Nobel-díjasnak így, vagy úgy, de kijutott ebbôl.
A kutatók egyöntetûen állítják: abban, hogy meghökkentôen sok „magyar nevû” Nobel-díjas és világhírû tudós és mûvész alkotott a huszadik században, döntô jelentôsége volt egy minden külsô körülménytôl függetlenül meghozott, originális magyar törvénynek, amely Numerus Clausus néven lett közismert.
Ha tehát azt akarjuk, hogy sok-sok magyar Nobel-díjasunk legyen, egyszerûen limitálni kellene a tehetséges magyar egyetemi hallgatók arányát a magyar egyetemeken. Mondjuk hat százalékban. Ne számítson semmi tehetség, csakis a származás. Miért lenne ez jó? Mert így a tehetséges, no meg jómódú családba beleszületett magyar fiatalok kénytelenek lesznek a legjobb svájci, német, amerikai egyetemeken tanulni. Ahogy ilyes okokból tette azt annak idején a legtöbb magyar – késôbb magyar nevûvé vált – tudós.
Természetesen a „kommunizmus” bevezetése is igen szép eredményekkel járhat. A világ számos nagy tudóst köszönhet annak a ténynek, hogy nálunk erre egyszer már sor került. Megkockáztatható, hogy az egész számítógépes forradalom nem így zajlott volna le, ha Gróf Andrást 1956 telén egy derék embercsempész át nem segíti a határon.
A szintén 1956-os disszidens Feuer György életírásából pontosan kiolvasható, hogy miért érhettek el olyan szép eredményeket a hazájukat elhagyni kényszerülô magyar tudósok. Mert a szabadságba emigráltak. Nem csupán a politikaiba, hanem az emberibe. Az emigráns egymaga van. Csak magára számíthat. De az emigráns, a friss emigráns nem is viszi bölcsödébe kölykét, nem látogat elfekvôben nagymamát, nem kínlódik édes testvére házasságának rengeteg bajával. Az emigráns – legalábbis a kezdeti idôkben – nem jár buliba, nem találkozik hetente osztálytársaival, nem jár focizni, nincsen társasága. S nem utolsó sorban, általában nincsen családja. Mit családja?!, legtöbbször még nôje, fiúja sincs, nem kell vásárolnia, nem kell szemetet levinnie, nem kell mosogatnia, nem kell senkire fôznie, s nem kell senki fôztjét ennie. Egyáltalán: nem muszáj ennie. Az emigránsnak nincsen se kutyája, se macskája. Az emigránsnak nem kell figyelnie senkire, csak maga magára. Az emigránsnak nincsen dolga semmi más, csak a dolga. Az emigránsnak annyira nincsen semmi dolga, hogy muszáj neki napi húsz órát dolgozni. Különben megdöglik, s nemcsak az unalomtól.
Ha célt akarunk elérni tehát, akkor bizony ki kell a tehetséges magyart hazájából ûzni.
Komoly motiváló tényezô lehet, ha a tehetséges magyart megfosztjuk itthoni katedrájától, mint az Békésy Györggyel történt, aki ezután annyira összeszedte magát, hogy pár évvel késôbb, 1961-ben meg is kapta az orvosi Nobel-díjat. De Bay Zoltán is háromszor tartott akadémiai székfoglalót, mert két székfoglaló között furtonfurt kizárták.
De a maradókat se kapassuk el. A Nobel-díjasok életútja azt mutatja, hogy jottányit sem fog majd ártani, ha a mégiscsak magyar egyetemre járó tehetséges magyar diákokat néha jól elagyabugyálják, az egyetem lépcsein lerugdossák, lebüdösmagyarozzák, leköpdösik. Erre megfelelô különítményekre, ideológiailag fölkészített ifjúsági szervezetekre lenne szükség. Azt gondolom, hogy itt már van is mire építeni.
Jót tesz mindenféle presszió.
Hasznos lehet a börtön is, mint azt Koestler Artúr példája mutatja.
De igen komoly motiváló tényezô a tehetséges magyarnak életére törni. Harsányi János, Klein György, Soros György mind halálra voltak ítélve, csak ôk nem voltak hajlandók meghalni éppen. De aztán meg is becsülték magukat. A bajos ember nem felejt. Megbecsül minden munkás napot az. Ha egyszer a halált megúszta, dolgozik mindhalálig serényen.
Célravezetô az is, hogy ha ôt magát, a tehetséges magyart nem is sikerül megölnünk, akkor megöljük családjának tagjait. Így történt ez Teller Ede, Lánczos Kornél vagy Eli Wiesel esetében példának okáért. Teher alatt nô a pálma, hiába.
Összefoglalom tehát, hogy mit is kell tenni a tehetséges magyarokkal ahhoz, hogy sok-sok Nobel-díjas kerüljön ki közülük: alaposan kiképezni, majd sértegetni, származásukat fölemlegetni, magyarságukat kétségbe vonni, ütlegelni, üldözni, felsôoktatásból kizárni, törvényekkel megkülönböztetni, emigrációra kényszeríteni, életükre törni, lágerbe zárni, vonatra tenni ôket, s megölni. A többit aztán már rájuk lehet bízni bízvást. Aztán ha a munkánk gyümölcsözik, és a kellôn – vagyis magyarosan – sarkallt tehetséges magyar sikereket ér el a világban, netán még Nobel-díjat is kap, akkor lehet majd büszkének lenni rá, emléktáblát elhelyezni szülôházán, és magunktól meghatottan hazaszállítani hamvait.
Ilyen egyszerû az egész.
Forrás: Remény 2003. tavasz