Anyám vállalkozó, apám zsurnaliszta volt. Istenfélő, nagy műveltségű, tapasztalatokkal bíró nevelő gondozta fiatalságom, Jovanovics Mariska néni. Szerb családban született, Párizsban, Berlinben tanult és gyönyörűen beszélte a magyart. Barátomék a Bimbó úton laktak, felettük lakott az Eismann család. Tinédzser koromban ott hallgattam olyan ragyogó emberek csevegését, mint Germánus Gyula, Máray Sándor, Zilahy Lajos, Heltai Jenő, elképesztő egyetem volt.
Harmadéves orvostanhallgató voltam, mikor egy augusztusi napon ebédre hazajőve anyám azt mondta, valaki keresett, majd visszajön. Ebéd után vásárolni mentünk, és visszaérve a házunkkal szemben várt az az ember. Úgy mutatta, mintha nagyon megörült volna nekem és elhívott beszélgetni a felrobbantott Margit hídhoz, ahol is egyszer csak két hatalmas ember lépett mellém, az egyikük pisztolyát a fejemhez nyomta és közölte, le vagyok tartóztatva. A Vilmos királynő útra vittek, a Szmers rabja lettem, mint fasiszta kém.Tíz év kényszermunkára ítéltek, azt sem tudom miért. Sopronban bevagoníroztak, karácsony előtt érkeztünk Harkovba. Nagyon sok társam már a szállítást sem élte túl, holtan kellett kidobni őket a vagonból a fagyott földre. A többször voltam eszméletlen, mint öntudatomnál, 35 kilóra lefogytam.
Amikor megláttam a térdem, megrémültem, akkora volt, mint egy focilabda, de rájöttem, a térdem rendben van, csak alatta és körülötte nem volt már hús, se izom. Föléltem. A rabtelep kórházába vittek. Hamarosan ötven kiló lett a súlyom, így indultam a rabkórházakba a medicina szép és életmentő útján. Amit nem tanultam meg az egyetemen, azt a kórházban tanultam meg, orvosként dolgoztattak.
Amire addig neveltek, amit tanultam, annak itt semmi hasznát nem vettem. Csak az tudta túlélni a borzalmakat, illetve annak volt esélye a túlélésre, aki képes volt kidolgozni magának nagyon egyszerű túlélési stratégiát. Hogy lehet a keveset, az öt deka kenyeret úgy beosztani, hogy ne halj éhen; hogy lehetsz olyan erős, hogyha bekómálsz is az éhségtől, ne nyúlj a másikéhoz; hogy lehet élni, dolgozni mínusz 50-60 Celsius fokban; hogyan tudsz naponta hálát adni Istennek, hogy élsz; hogyan lehet nem a fájdalomra, nem a nélkülözésre figyelni; hogy lehet a halál realitásával körülvéve reménykedni a szabadulásban. Aki ezekre nem tudott válaszolni, az meghalt. Elég hamar.
Közeledett 1946 karácsonya. Mivel elég jól beszéltem a konyha oroszt, engem bíztak meg a kórházban lévő magyar rabok – tizenöten voltunk – a szenteste megrendezésével. Szereztem egy cirokseprűt, a cirkot levágtam, a fa részébe kis lukakat fúrtam és a cirkot beledugtam, ezek voltak a fenyőfa ágai. A kenyéradagunkból kis díszeket gyúrtunk, azt az ágakra tettük. Imádkoztunk és csillogó szemekkel kívántunk szent karácsonyt egymásnak, de a legjobb karácsonyi gyógyszer az volt, hogy egymás kezét fogva kisírtuk magunkat.
A cikk teljes terjedelemben a Hetek hetilapban olvasható .
