Forrás: Népszava

Ha volt magyar író, akit senki sem akart kiátkozni, megbélyegezni, elüldözni, az – gondoltam én – Heltai Jenő lehetett. Bájos, de napi érvényű szösszeneteiről éppúgy, mint költészetté nemesedett, elbűvölő játékairól csupa szépet és jót írtak kor- és írótársai, amire nem sok példa akad. Ebből azonban naivitás arra következtetni, hogy az írót mindig s mindenki szerette.

Az Új Magyarság 1937. februári számaiból például kiderül, hogy a hazai jobboldal A néma levente bemutatóját a bécsi Burgtheaterben politikai kudarcként élte meg, s ezért napról napra csak a jobboldali osztrák tollforgatók negatív kritikáiból szemelgetett, mondván: lám, a Heltai-darab megbukott. Boldizsár Tibor február 14-én mint örömhírt jelentette, hogy „A néma leventét leveszik a Burgtheater műsoráról”. Másnap (a cáfolat hatására) a lap elismerte, hogy ez tévedésen alapult, de ilyesmibe a jobboldali sajtó már akkoriban se tudott beletörődni, 15-én tehát megjelent „egy bécsi olvasó” levlapja, mely szerint „február 22-től február 28-ig A néma levente már mindössze csak egyszer szerepel a műsoron”. Február 26-án pedig kisült, hogy minek a hangulati előkészítése volt mindez: „25-én du. 6 órakor egyetemi hallgatók a pályaudvarra vonultak, mert az a hír terjedt el, hogy Heltai Jenő, akinek A néma levente című darabját a Csokonai Színház csütörtökön is adta, Debrecenbe érkezik. A város főútvonalain és az állomás előtt zsidóellenes jelszavak hangzottak el. Az egyetemi hallgatók fegyelmezett tüntetését az összesereglett tömeg zavarkeltésre használta fel.”

Ezt olvasva kezdett izgatni, vajon kinek s miért állt útjában Heltai Jenő, de annyira, hogy (mint öregkori verséből kiderül), 1944 novemberében „jött négy pribék, négy fegyveres / Géppisztolyát a mellemnek szegezte”, és még börtönbe is került: „S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska / Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska.” Az előzmények közül ha akarnám, se hagyhatnám ki (pedig szokás elfelejteni), hogy a Horthy személyes kérésére, különítményesek által meggyilkolt Somogyi Béla temetésén Heltai mondta az egyik búcsúztatót: „Beérhetjük-e azzal, hogy fájó panaszkodással elsirassunk? Nem, elhoztam mindnyájunk keserű haragját, lázadó tiltakozását, amellyel igazságot követelünk, igazságot az újságírónak, aki meghalt azért, mert újságíró volt. Igazságot nekünk, újságíróknak, akik minden elnémításon keresztül tovább akarunk harcolni a gondolat s az ember szabadságáért!” Merész hang, nem is illik a Heltairól máig élő, idilli képbe, de létezett. Ahogy az érte járó megtorlás is, mely esztétikai ítéletnek álcázta magát. Például a szellemi fehér terror irodalmi orgánumában, a Magyar Múzsában, ahol Császár Elemér így írt a 111-es című regényről: „Vontatott, nehezen perdülő, szellemtelen detektívtörténet, melyben csak annyi az igazság, mint a költészet – márpedig utóbbi egyáltalán nincs benne. Költő, ha már hazudsz, hazudjál szépen, ne olyan siváran, csúful, unalmasan mint Heltai Jenő. Még költői műben is bántó az az erkölcsi fény, amelyben a szerző a kétes férfi- és női egzisztenciákat bemutatja.” Császár mintha Adynak 1914-ben, a Jaguárról írt szavait akarná kontrázni, aki éppen azt hangsúlyozta, hogy „líra bizony a Heltai Jenő újságíró-detektív, csúfondároskodó, szép, mulatságos, érdekes regénye”. De hát Császár Elemér jobban tudta, hogy a Heltai-műnek „az irodalomhoz édeskevés köze van.” 1921. július 26-án, egy másik kötetről szólva újfent leszögezte, hogy az a baj Heltai írásaival: „nincs bennük egy szikra magyar érzés, egy halvány nemzeti vonás sem. Üres, léha históriák, a nemzetközi mulattató irodalom felületes termékei.”

S bár időközben megtörtént a konszolidáció, a jobboldal tónusa (az Előörs 1928. augusztus 26-i cikkéből ítélve) mit sem változott: „Heltai Jenő, a lipótvárosi szórakoztató irodalom egyik veteránja valamelyik zsidó újság szentistvánnapi számába verset követett el. A vers olyan, mint egy hervadó zsidó nyögése. A Heltaiak mindenkor a zsidóság érdekvilágát szolgálták a magyar irodalom álarcában. Az öreg zsidó nagy darab kenyerét babérral köríti a vele szolidáris zsidó közszellem.” Ennek a hangnak a jogfolytonosságát biztosította A néma levente elleni 1937-es tüntetés. Meg A Nép 1941. január 30-i, hangzatos kérdése: „Vajon nincs semmi vezekelnivalója Heltai Jenőnek, a Family Hotel olcsó romantikájú regényírójának, A Tündérlaki lányok szerzőjének? Vagy A néma levente mindezt feledtetni tudta? Aligha. Jól formálta-e Heltai a magyar szellem lelki habitusát akkor, amikor francia sanzonok pikantériáját vette mintául kabaréverseiben? Nem rúgta-e ki a ­nemzeti történeti talajt a lába alól, amikor malacságokat fordított a Vígszínház s egyéb zsidó nemzeti célokat kultiváló intézmények számára? Eredeti darabjai nem ugyanezt a szellemiséget képviselik-e? Nem faragott-e a magyar lélek elé idegen bálványképeket, amikor mint az Athenaeum könyvosztályá­nak vezetője megnyitotta a külföldi irodalomnak a magyar könyvpiacot?” Hogy Heltai nem „magunk”, hanem „magukfajta”, azt a Magyarság 1943. novemberi töprengése is megerősítette, mondván, nincs igazuk azoknak, akik szerint „ha a színigazgatók Heltai Jenő összes műveit beküldik a Zsidókérdés-kutató Intézetnek, abból zavar támadhat?” A maradék liberális sajtó ugyanis megkérdezte: „hogyan játsszák a színházak a János vitézt, amikor e gyönyörű magyar daljáték verseit Heltai írta?” Öntudatos jobboldali magyart nem lehet zavarba hozni. „Egyáltalán nem örvendetes – írta a Magyarság -, hogy a János vitéz verseit nem magyar ember, hanem a zsidó Heltai-Herzl Jenő írta. Sem Heltai-Herzl Jenőből, sem a többi zsidó íróból nem kérünk!” És bár Heltai már Pro domo című, 19. századi versében leírta, hogy „szegény fejemnek nekiestek / Mert nem vagyok elég magyar”, az, hogy lesz idő, amikor a János vitéz verseiből se kérnek, talán meg se fordult – ebben a szegény fejben.

Lakmusz – Nyerges András rovata