Forrás: NOLA szaxofon dallama elringatna, de a bőgő monoton zakatolása folyton visszarángat, kényszerít, hogy teljesen éber maradjak. Aztán a quartet átvált amolyan kedélyes örömzenébe, de csak azért, hogy miután néhány másodpercig azt hiszem, végre ellazulhatok, ismét visszatérjen a bőgő feszült ritmusa.
Nemcsak a Poem 26 című dalban, hanem végig ez a kettősség jellemezte a kedd esti Nigun koncertet a Millenárison, amelynek vendége Daniel Zamir amerikai-izraeli szaxofonos volt. Andalító, kelet-európai és közel-keleti, például jemeni dallamok, olyan hosszan kitartott hangok, amelyeket hallva azon gondolkodtam, hol fér el egy ilyen pici, vékony ember-ben akkora tüdő.
Barcza Horváth József Barcza Horváth József feszültséggel teli bőgőjátéka, amelyhez a teljes átélés bizonyítékaként olykor-olykor „énekel” is, igaz, szavak nélkül (így hű marad az együttes nevéhez: a Nigun ugyanis azt jelenti, dal szavak nélkül). Zamir és Bacsó Kristóf szaxofonduettje, megannyi kérdés és felelet. Baló István dobszólója, amelybe olyannyira belemerült, hogy a többiek alig-alig tudták visszavenni a terepet. Vagy a zenekar alapítójának, Párniczky Andrásnak a koncert alatti egyetlen gitárszólója, amelyet Daniel Zamir a legnagyobb természe-tességgel, a színpad közepén ülve hallgatott végig.
A korábban a manhattani jazzklubokhoz szokott, jelenleg Izraelben élő Zamir egyébként is különösen fesztelen, ösztönös művész benyomását keltette. Mialatt a többiek szólóit hallgatta, furcsa, féloldalas mozdulattal kortyolgatta az ásványvizét, és közben teljesen átadta magát a zenének. Ezekben a percekben nem zenész volt, hanem zenerajongó. Aztán egyetlen pillanat, és ismét zenész lett belőle, akinek nem elég visszajelzés a dal közben és végén felhangzó taps: arra kérte Párniczkyt, kérdezze meg a közönséget, tetszett-e, amit hallott. Elégedett bólintással nyugtázta a választ, és ismét kézbe vette a hangszert, amelyen tizenkét éves kora óta játszik.
Daniel Zamir Gyorsan a végéhez ért a szűk másfél órás koncert, amelyet időnként megzavart a pódiummal egy légtérben lévő Vanek úr kávézójából áthallatszó edénycsörgés, nevetgélés. De csak úgy nagyjából az első fél órában, aztán a vendégek lassan közelebb húzódtak a pódiumhoz, és kávézás meg beszélgetés helyett inkább zenét hallgattak.
Úgyhogy végső soron egyetlen hibája volt a koncertnek: az utolsó dal után a pótszékekkel és állóhelyekkel „megnövelt” pódium közönsége hiába szerette volna visszatapsolni a zenészeket, nem volt ráadás. Talán majd legközelebb.
Serfőző Melinda, 2005. május 11. 14:13
