Forrás: Magyar HírlapLebunkózás nádpálcával

Színrebontás

Amit gróf Teleki Pál a fejébe vett, azt véghez is vitte. 1926-ban azért kardoskodott, hogy lépjünk ki a Népszövetségből, 1940-ben kiléptette az országot. 1920. október 28-án megígérte a Nemzetgyűlésnek: „A sajtókamara felállítása iránt folyamatban vannak a munkálatok”, s 1939. június 14-én aláírta az 5830/1939. M. E. sz. rendeletet a Sajtókamara létesítéséről. Kolosváry-Borcsa Mihály személyében az ő kormánya találta meg azt az embert, aki a sajtónak a jobboldal által régóta követelt megregulázását, zsidótlanítását (a kamara felállításának legfőbb értelmét) szívügyének tekintette. „A fajvédelmi gondolattal telített nemzeti közvélemény nem riad meg, ha a sajtószabadság liberális értelmezésébe itt-ott belenyirkálnak” – írta Oláh György a kormánypárti Új Magyarságban, s ezt hirdette a nyilas Fiala Ferenc és Nyékhegyi István dr. 1938-as brosúrája is: „Amíg meg nem valósítjuk, ha kell, az ún. importeszmék hatása alatt, a magyar Sajtókamarát, hiába beszélünk nemzeti sajtóról, magyar öncélúságról, a sajtó továbbra is olyan romboló hatású lesz, mint volt röviddel azután, hogy 1848. március 15-ikén Petőfi kinyomatta Landerer és Heckenast nyomdájában a szabad magyar sajtó első termékét.” Az „importeszmét” a kormány hivatalos vendége, dr. Dietrich, a Harmadik Birodalom sajtófőnöke hirdette, aki arról tartott előadást, hogy „sajtóbékéről csak ott lehet szó, ahol az egyik fél engedelmeskedik a nemzeti fegyelemnek”. Ez idő tájt ítélte el A Sajtó című szaklap „a sajtószabadság misztikus jelszavának hangoztatását”, és Illyés Gyula is így írt a Nyugatban: „Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt véremet ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak, amidőn a legszabadabb volt. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.”

A kamara szervezése eleinte lagymatagon zajlott (mármint a jobboldali sajtó szerint), hiszen az első zsidótörvény egy-egy lapnál húsz százalékban szabta meg a zsidók és zsidónak minősülők arányát. Eredményes volt viszont a laprevízió, amiről maga Kolosváry-Borcsa A Sajtó 1939/3. számában így nyilatkozott: „Egész sorát kellett lebunkózni olyan sajtóorgánumoknak, melyek olvasóik legalantasabb ösztöneit szolgálták.” Örült is 1938 novemberében a népi írók Magyar Élet című lapja, hogy „megszűnik a Társadalmunk, a Dob utcai heroizmus lapja, ez a betűben és papírjának fogásán is Galíciát jelentő ťorgánŤ. A sápadt, pajeszos giliszták az ő parasztságuk.” Nem kell aggódni a Társadalmunk gárdájáért sem, mert „felszívódási lehetősége az Egyenlőségtől a Korunk Szaváig egyenesen szédületes. A Korunk Szava, az ťaktív katolikus orgánumŤ, már hosszabb idő óta mórikálja magát, pipiskedik, hogy ő nyerje meg e rozoga öreg handlék tetszését”. Még teljesebb lehetett a Magyar Élet öröme, amikor 1939-ben (nyilván mint alantas ösztönöket szolgáló orgánum) megszűnt a Korunk Szava, a Literatura, a Magyar Művészet és (nemsokára) a Szép Szó is.

A Teleki által meggyőződésből felvállalt, mert szigorúbb, új zsidótörvény aztán laponként már csak hat százalék zsidót tűrt meg, ami Kolosváry-Borcsának és a kamara felvételi bizottságának többletmunkát jelentett, hiszen többeket, akik már bekerültek, ki kellett rostálni. Mégis szívesen vállalták, mert (a faji szempontokon túl) végre érvényesülhettek politikaiak is. Ennek köszönhették az 1939. július 11-ei Esti Kurír olvasói, hogy „Boros László, az Esti Kurírnak megindulása óta felelős szerkesztője a mai napon megvált állásától. Felesleges magyaráznunk, hogy ezt a számunkra fájdalmas, kényszerű válást milyen külső körülmények okozták&” Valóban nem volt kétséges, hogy a legbátrabb ellenzéki lap szerkesztője miért nem fért bele a hatszázalékos keretbe. Folytatódott a laprevízió is, s nem úgy, mint Imrédy idején, aki képes volt hosszan alkudozni Illyés Gyulával: venné át az egyik árjásított Est-lap szerkesztését. A költő, akinek hónapok óta futott Levelek vidékre, illetve Naplójegyzetek című sorozata a Pesti Naplóban, le sem köpte, de meg sem mentette a lapot, Teleki viszont eldöntötte, hogy legjobb lesz az Est-lapokat megszüntetni. Az Új Magyarságban dicsekedett el vele: „Amikor a Pestnél, vagy mint mondani szokás: a P-vel ellátott Estnél én a várat bevettem, 1939. szeptember 30-ikán 22 zsidó munkatárs volt, 1940. október 31-ikén pedig 2 kivételezett és 1 zsidó.” Működött a Sajtókamara is: 1863 felvételi kérelmet utasított el, s az 1232 felvett tag közül már csak 52 volt zsidó, illetve zsidónak minősülő.

A sajtó megrendszabályozását a közvélemény előtt erkölcsi okokkal próbálták indokolni. 1939 nyarán sorozatban tartóztattak le „kétes ügyekbe keveredett” újságírókat, csak az volt a baj, hogy egyikük sem dolgozott „baloldali” lapnál. A dilemmát a miniszterelnök próbálta áthidalni a T. Házban, ahol kifejtette: „a tárgyilagosság helyetti szenzációhajhászás” a baloldal módszere, a rágalmazó sajtó ezt a mintát követi, tehát a baloldal felel azért, ha a jobboldali sajtó „jobboldali eszméket tipor a sárba”. Márpedig, mondta Teleki, „nemzetnevelés szempontjából a sajtónak ez a működése a legkárosabb, s kénytelen leszek a sokat emlegetett nádpálcát elővenni!” Bár a lebunkózás az ő száján nádpálcává finomult, okfejtését nem ártott tovább árnyalni, s ezt Kolosváry-Borcsa lapja, a Függetlenség 1939. augusztus 11-ei cikkével el is végezte. Szerzője fütyült rá, hogy a letartóztatottak mind jobboldali lapok munkatársai voltak, úgy tett, mintha esetük épp azt igazolná, mennyire sürgős és fontos volt a züllött baloldali sajtó ráncba szedése. „Milyen lárma fogadta a laprevíziót! Milyen tiltakozás és jajveszékelés volt, mikor egymás után szűntek meg azok a lapok, melyek szerkesztői és munkatársai azóta toloncházban vagy internálótáborban elmélkednek a nagy fordulat fölött.” (Tény, hogy kerültek toloncházba, internálótáborba baloldali újságírók a Sajtókamara jóvoltából, de csak 1944 őszén.) A cikkíró más tényektől sem zavartatta magát: attól sem, hogy sajtószabadságügyben például Móricz Zsigmond Írói felelősség című cikke volt a „lárma”. „Érdemes volt-e felvonulni az érdekükben? Érdemes volt-e ezek miatt támadni a kamarai gondolatot, gáncsoskodni, tüzet kiáltani, mikor felvételük iránti kérelmüket visszautasították? Milyen politikai elvakultság kellett ahhoz, hogy támadják a Sajtókamarát – ezek védelmében! Mi lett a nagy baloldali csinnadrattából?”

Az lett, amit a Szép Szó utolsó, 1939. júliusi számában K. Havas Géza örökített ránk: „Az írók jelentékeny része némi kárörömmel szemlélte a sajtórendészeti rendszabályokat. Csöndes megelégedéssel vették tudomásul, hogy betiltottak lapokat, ujjongva közölték bizalmas értesüléseiket, hogy egyes versenytársaikat vagy ellenfeleiket kihagyták a kamarából. Csak akkor eszméltek fel, amikor rájöttek, hogy ők sem lettek kamarai tagok.” Hogy a Sajtókamara igazából mire jó, legpontosabban a Székely Szó 1942. január 6-ai száma fogalmazta meg: „A Kolosváry-Borcsa Mihály által inaugurált új sajtószellem azt akarja keresztülvinni, hogy a magyar sajtó ne oszoljék táborokra, ugyanazon az úton haladjon a magyar sajtó nagy családjának minden egyes tagja, minden egyes lap és minden egyes újságíró!” Mi ez, ha nem médiaegyensúly – jobboldali módra?

A szerző Pulitzer-emlékdíjas publicista, író

Nyerges András

©