Közel kétezer-ötszáz oldalnyi többé-kevésbé tömény történelemről számolok be alább: két magyar és két külföldi szerző könyvéről, egy szintézisről, egy nagymonográfiáról, egy tankönyvről és egy népszerű-tudományos műről.
Laurence Rees: A nácik. Történelmi tanulságok
Az Auschwitz című „bestseller” írójának új műve ismét a náci Németországgal foglalkozik, amelynek különleges története „olyan betekintést kínál az emberi gondolkodásmódba és viselkedésbe, mint a történelem egyetlen más korszaka sem”. Rees könyve eredetileg a BBC számára készült, és más brit sorozatokhoz hasonlóan szemtanúk sokaságát szólaltatja meg. Pontosan 97 embert: németeket, ukránokat, oroszokat, lengyeleket, zsidókat – akik általában fél évszázaddal az események után sem értik pontosan, mi is történt velük, hogyan hihettek vagy tehettek olyasmit, amit pedig hittek és tettek. Az írott és a szóbeli források szembeállításából adódó hitelesség a könyv legnagyobb erénye. Kiválóan érzékelteti, hogy Hitler Németországát egyáltalán nem csak a kényszer éltette, hanem a „népközösség”, a sokat emlegetett „Volksgemeinschaft” ereje: németek tízmilliói érezték az 1933 és 1943 közötti évtizedben, hogy nagy nemzetük felemelkedéséhez az ő lelkes ténykedésük is hozzájárul. A „Führer keze alá dolgozás” gyakorlata (a kifejezést Ian Kershaw, Hitler életrajzírója találta egy másodvonalbeli nácinál) ugyancsak jelzi, hogy a felsőbb utasítások mellett a „népi kezdeményezés” is rendkívüli szerepet játszott a náci birodalom mindennapjaiban. Rees könyve sokat akar elmondani viszonylag kevés oldalon: végigrohan az 1919-1933 közötti sorsdöntő éveken, hogy mielőbb megérkezzen a második világháborúhoz. Ennek borzalmai jóval nagyobb teret kapnak, ám a színvonal nem éri el a kevesebbet markoló, ezért a náci terror bemutatásában jóval konkrétabb és hatásosabb (itthon 2005-ben kiadott) Auschwitz-monográfiáét.
(Fordította Babits Péter. Alexandra Kiadó, Pécs, 2007. 312 oldal, 3499 Ft)
Norman Davies: Lengyelország története
Nagy mű, igazi klasszikus, minden értelemben. A termékeny brit történész első fontos könyve – megjelenése után csaknem harminc évvel – az Osiris Kiadó jóvoltából végre magyarul is olvasható, tökéletes fordításban, térképekkel, ábrákkal, bibliográfiával és névmutatóval. Érdekes, hogy noha Magyarország történetéről bőven vannak régi és új összefoglalások, a Davieséhez hasonló léptékű és színvonalú szintézissel nem rendelkezünk. Egyetlen szerző ezer oldalon át, négy részben, 43 fejezetben közöl gondolatokat egy távoli, hozzá közel álló népről; nem eseménytörténetet ír, hanem problémákat vet fel és összehasonlít; nem ítél, hanem nagy szimpátiával és empátiával mérlegel. Szimpátiája és empátiája csak egy ponton hagyja el rendszeresen: az oroszokra és Oroszországra egyetlen pozitív vagy akár megértő szót sem talál sehol. Amúgy Lengyelországban Davies műve vegyes visszhangot keltett: mivel a lengyelek hibáira vagy felelősségére is utal saját történelmük tragédiáiban, a nacionalistáknak sem lett a kedvenc szerzőjük.
Nem hanyagolja el a közép- és a kora újkort: csak a 430. oldalon érkezünk el Lengyelország 1795-ös harmadik felosztásához. Kiderül, hogy nemcsak tatárjárás, de pogánylázadás is előfordult északi szomszédunknál, a lengyelben meghonosodott „rokosz” szó pedig – a magyar Rákos (mezeje) nyomán – a szejm nemesi frakcióit jelölte. A fejezetek többsége tematikus: nemesség, városok, zsidók, egyház, hadsereg, diplomácia, nemzet, emigráció, pártok stb. – minden hiánytalanul megvan. Különösen sok szó esik oktatásról és kultúráról: Davies élvezettel idéz szépirodalmat a középkortól Mroekig, versidézetből is akad több tucat. Mindig érdekelt: miként lehetséges, hogy a lengyel nemzettudat csak erősödött a 127 éven át tartó idegen uralom alatt. Daviesnél találtam magyarázatot: a szejm közvetlenül az első felosztás után, 1773-ban létrehozta a Nemzeti Oktatási Bizottságot (minisztériumot), amely királyi pártfogással jelentős és maradandó reformokat hozott a köz- és a felsőoktatásban. Míg a XIX. században az orosz és porosz állami iskolák rossz hatásfokkal működtek, a „földalatti” kulturális vállalkozások virágzottak. Ehhez a gyakorlathoz a XX. században is vissza lehetett nyúlni. Röviden: akit érdekel e hozzánk oly közeli nép múltja, vagy csak bele akar feledkezni egy bámulatosan színvonalas – informatív, elgondolkodtató és élvezetesen megírt – könyvbe, az forduljon bizalommal Norman Davieshez.
(Fordította Bojtár Péter. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 1040 oldal, 6500 Ft)
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok.
A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története
Gyurgyák új nagymonográfiája szerves folytatása a 2001-ben megjelent A zsidókérdés Magyarországon című művének. Hat nagy fejezetben tárgyalja mindazokat a gondolkodókat, akiknek a magyar nemzeteszméről érdemi mondanivalójuk volt – legalább hetven szerzőt. Fő célja valóban „élő és aktuális”: a több évszázad óta – sokféle alakban – megjelenő éles megosztottságok, törésvonalak okait kutatja – miközben tudja, hogy a nagy kérdésre „végleges válasz” nem adható, s miközben kutatásait erősen korlátozza, hogy kizárólag Magyarországgal foglalkozik és csak eszmetörténeti-ideológiai síkon mozog (tehát a „nemzettudat” tárgyalásába, a közvéleményt jobban alakító sajtó és média elemzésébe nem bocsátkozik).
Elsőre két dolog tűnik fel. A könyv különlegesen szép, az illusztrációk kiválóak, a lábjegyzetek rendben vannak, a százoldalas, életrajzi elemekkel megtűzdelt bibliográfia olyan alapos és részletes, amilyen ebben a témában még nem készült, s alighanem jó ideig nem is fog. A kötet tehát – a Zsidókérdéshez hasonlóan lexikonként, kézikönyvként is használható. Feltűnő ugyanakkor a szerző végletes pesszimizmusa is. Már a Vörösmartytól eredő cím ezt sugallja, nemkülönben a hét választott mottó mindegyike. A rövid, napjaink negatívumaira kihegyezett epilógusban Gyurgyák ki is mondja, hogy az a „képtelennek tűnő kérdés is felvethető, hogy beszélhetünk-e ma egyáltalán egységes magyar nemzetről”. Ezzé lettünk, ilyen árkok és törésvonalak közé vittek bennünket kétszáz év alatt a nemzeteszméről (is) gondolkodó ideológusok és politikusok – mondja. (Amivel persze, konzervatív gondolkodóként, azt is tételezi, hogy az egységes magyar nemzet léte kitüntetett érték.) Mintha Gyurgyák 2007-ben legkedvesebb szerzője, Szekfű Gyula útját járná be újra, csak ő nem három, hanem már hat nemzedék hanyatlásán keresztül mutatja be, hogyan veszett el az „egységes” magyar nemzet és vele a magyar nemzeteszméről szóló értelmes dialógus esélye.
Szisztematikus történészként mind a hat ideológiai irányzat (liberális nacionalisták, polgári radikálisok, fajvédők, konzervatívok, népiek, szocialisták és kommunisták) bemutatásánál ugyanazt a négy témát járja körül: a ki/mi a magyar kérdését, a múltszemléletet, a társadalom kulcs- vagy sorskérdéseit és a jövőre vonatkozó elképzeléseket. És összességükben Gyurgyák elemzéseiről ugyanaz elmondható, ami a könyv egészéről: olvasottsága elképesztő, kitűnően ragadja meg a lényeges pontokat, sokat és remekül idéz, egyszerre empatikus és távolságtartóan mérlegelő. (Nekem olykor túlságosan is visszafogott: sok az „enyhén szólva” és a „kissé meglepő” típusú kommentár a legnagyobb badarságok mellett.) Azt hiszem, az ilyen alapvető művekről szokták leírni, hogy hosszú ideig megkerülhetetlen lesz mindazoknak, akik a témával foglalkoznak.
Ám a részleteket illetően kitennék néhány kérdőjelet. Először is a választott módszerből, az eszmeáramlatok csoportosításából következik, hogy egyazon korszak szereplői, vitázó felei messzire kerülnek egymástól. Az arányokat illetően: indokolt-e Istóczy Győzőnek több mint hét oldalt szentelni, amikor Széchenyi Istvánnak öt, Eötvös Józsefnek hat oldal jut? És Gyurgyák, minden tárgyilagossága, méltányossága ellenére többet elnéz kedvelt szerzőinek, Szekfűnek, Németh Lászlónak – sőt Csoóri Sándornak is – (310., 438-440., 543. oldal), mint egykor volt hősének, Jászi Oszkárnak (165., 183. oldal). (Ha nem tévedek, a saját gondolkodói énjét valahol a Szekfű Gyula-Németh László-Szabó Zoltán-Szűcs Jenő-négyes által alkotott mezőben helyezné el.) Konzervatív beállítottságának nyomai az olyan fordulatoknál érhetők még tetten, mint 1945-nek sommásan orosz megszállásként való említése (508. oldal) vagy az 1990-es rendszerváltásnak pusztán a (negatívan értelmezett) privatizációval és globalizációval való azonosítása (486. oldal). Továbbra sem osztom a zsidó asszimiláció kudarcával kapcsolatos véleményét: a magyar modernizáció kudarcáról érdemes beszélni (s legfeljebb ennek alárendelten más kudarcokról) – sőt, mutatis mutandis, ma is ennek vagyunk a tanúi. (Ha már egy ilyen szintű konzervatív gondolkodónak is csak globalizációt és privatizációt jelent a rendszerváltás!) Mellesleg: ha a zsidó asszimiláció alapvetően egyéni probléma – amint egyetértően idézi Szekfűt a 373. oldalon -, akkor vajon miért „a hazai zsidóságnak” kell, úgy általában, elgondolkodnia rajta?
A nagy kérdésre: vajon közelebb kerülünk-e az előszóban feltett kérdésnek – az „éles törésvonalak” okainak – a megválaszolásához, sajnos kétszeresen is nemmel felelnék. Első érvem az értelmezés logikáját követi: ha a folyamat lényege a még csak születőben levő nemzeteszme nemzedékeken átívelő felbomlása, akkor mivel magyarázzuk, hogy már a reformkor óriásainak teljesítményét is többnyire ilyen jelzők kísérik: hiú ábránd, öncsalás, illúzió, naivitás, önámítás, túlzott optimizmus, alaptalan remény? Gyurgyák nagyjából azokat a kifejezéseket használja, amelyekkel korábban a magyar-zsidó asszimiláció „kudarcát” írta le. A könyv így a reformkor naiv optimizmusától a „két Magyarország” törésvonaláig tartó gondolati ívet járja be. De ha már ez elején ennyire elrontották az egészet, akkor mit várjunk a következő nemzedékektől? Magyarázat nemigen van, hiszen a magyar nacionalizmus itt egymagában áll – mindössze a kötet legelején vetődik fel röviden néhány sajátossága, például „érzelmi túlfűtöttsége”, különleges szenvedélyessége és lobbanékonysága – ami talán igaz, talán nem. Másodszor pedig egyre inkább úgy gondolom, hogy a nagy kérdésre esetleg akkor lehetne válaszolni, ha a nemzettudatot vizsgálnánk, amire Gyurgyák itt – érthetően – nem vállalkozhatott. Olykor hivatkozik a közvéleményre vagy az elitekre, ám ezekről sosem derülnek ki konkrétumok. Nem kerülnek elő a nacionalizmus lényegét alkotó jelképek, hívószavak sem – esetünkben például a magyar nemzettudat lényegéhez tartozó kurucság vagy éppen Árpád vezér. A bibliográfiában is említett Dávidházi Péter például (2004-ben) ezeroldalas könyvet szentelt Toldy Ferencnek és a magyar irodalomtörténet születésének, amelyben Árpád fejedelem az egyik központi alak. Reformkori irodalmunk – eposzaink, drámáink, líránk – telis-tele van „párduczos Árpáddal”, „kaczagányos Árpáddal”, a „nagy Árpád kardján forró szittyai vérrel” (és elvétve azokkal a kritikákkal is – lásd a „hígmagyar” Kazinczyét -, akik szerint „addig éneklik az Árpádiászokat, hogy végre belé csömörlünk”). És így tovább, egészen Beöthy Zsolt nevezetes „millenniumi” volgai lovasáig. Ha egyszer megszületik egy, a magyar nemzettudatot átfogóan elemző mű, akkor remélhetően egyaránt figyelembe veszi majd a magyarság keleti és nyugati összetevőit: az előbbinél a vért és a törzset, az utóbbinál a keresztény kultúrát.
(Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 660 oldal, 4980 Ft)
Romsics Ignác: A 20. század rövid története
A Rubicon Kiadó karácsonyra igazi angolszász jellegű könyvújdonsággal rukkolt elő: a XX. század történetének pompásan illusztrált, vaskos és drága, illetve olcsóbb, szürkébb, „fapados” változatával. Itt ez utóbbiról lesz szó, amely címével ellentétben nem is olyan rövid: 460 oldalas. Ám annál „fapadosabb”: egyetlen ábrát, térképet, fotót sem tartalmaz, sőt névmutatóval sem látták el. Igaz, ezt – elég érthetetlenül – a drága változatból is kispórolták.
Logikus, hogy a nagy nevek közül a szintézisek szerzőjeként is ismert Romsics Ignácra, a mindig alapos, informatív, körültekintően mérsékelt tudósra esett a kiadó választása. Nyolc nagy fejezet – négy egyetemes és négy magyar történeti – követi egymást szép kronologikus rendben, még az összegző kilencedikben is elválik egymástól a kettő. Kellő mértékben szerepel benne az Európán kívüli világ, súlyának megfelelően foglalkozik a gazdaság és a művelődés történetével, a margón megtalálhatók a fontosabb források, az életrajzi és egyéb adatok, az egyes fejezetek végén a jól összerakott időrendi táblázatok. Amit tehát az emelt szintű érettségire készülő középiskolásnak, a vizsgára készülő egyetemistának, az óráira készülő tanárnak tudni kell, az valószínűleg benne van.
Az arányokon és az értékeléseken persze mindig lehet vitatkozni. Nem hagytam volna ki a századelő Magyarországánál a csernovai sortüzet (érdekes módon Romsics korábbi szintézisében sem fordult elő, csak a kronológiában – itt viszont abban sem), az első világháborúnál a hátország átalakulását, a Szovjetuniónál a szellemi életet (Bulgakovtól Liszenkóig). Hitler hatalomra kerülésénél jobban kiemeltem volna a konzervatív jobboldal felelősségét (Hitlert nem kizárólag a választások eredményei emelték a kancellári székbe), s Horthy 1944-es szereplésénél sem egyedül a 200 ezer fővárosi zsidó megmentésének érdemét hangsúlyoztam volna. Néhány sajtóhibát nem sikerült elkerülni: a német jóvátétel összegét 132 milliárd, nem pedig 269 millió aranymárkában állapították meg az első világháború után; az amerikai alkotmány helyes évszáma 1787. Nagyon kínos, hogy az 1956-os forradalom jelszavai között egy „Nagy Imrét a konyhába [!], Rákosit a Dunába!” rigmus olvasható. Remélhetőleg ezt senki sem fogja megtanulni.
Elgondolkoztam, örülnék-e, ha ilyen tankönyvből kellene felkészülnöm a vizsgákra. Igen is, nem is. Örülnék, mert megbízható, informatív, adatokban gazdag, értékeléseiben mindig higgadt könyvre találtam. És bánkódnék, mert egyszerűsége, szenvtelensége, sterilitása már-már szikárrá, szárazzá teszi. A könyvből hiányzik az élet, az érdekesség. Mégpedig azért, mert szerzője a reflexiók, a problémafelvetések, az összehasonlítások helyett is szívesebben sorol számadatokat – mintha tankönyvekben csakis a steril végeredményeknek lenne hely. Szerencse, hogy Romsics más műveiben mindezeket megtaláljuk – kérdés, hogy azok, akik csak ezzel a könyvvel találkoznak, el fognak-e jutni azokhoz a művekhez.
(Rubicon-könyvek, Budapest, 2007. 464 oldal, 3990 Ft)
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 04. szám
