angol Nobel-díjas író

A 2005-ös év irodalmi Nobel-díjasa.
Indoklásában az akadémia kiemeli: Pinter olyan író, aki „színdarabjaiban feltárja a hétköznapok fecsegése alatt tátongó mélységeket, és behatol az elnyomás zárt térségeibe.
Néhány nappal 75. születésnapja után kapta meg a magas elismerést.

A II. világháború utáni drámairodalom egyik legérdekesebb egyénisége 1930. október 10-én született London East End negyedében. Állítólag portugál (vagy talán magyar?) származású szegény zsidó családban, apja szabó volt. Már fiatalkorában nagyon sokat olvasott, elsősorban Franz Kafka és Hemingway műveit. 1948-tól a Royal Academic of Dramatic Art, majd a Central School of Speech and Drama diákjaként színészetet tanult, de az iskolákat hamar otthagyta, s úgy döntött, hogy elméleti tudását a gyakorlatban kamatoztatja: David Baron néven különböző társulatokhoz állt hivatásos színésznek. Munkája közben bejárta szinte egész Angliát és Árországot, így szerzett tapasztalatait, benyomásait később műveiben is felhasználta.

Drámaíró korszakának kezdetét 1957-re datálják: ekkor írta A szoba című egyfelvonásosát, amelyet a bristoli egyetem színháztudományi intézete mutatott be csaknem visszhangtalanul. Ugyanebben az évben megszületett Az étellift című darabja: ősbemutatójára csak évekkel később került sor, szintén szűk körben. Egy évvel később elkészült első, egész estét betöltő darabja, A születésnap, amelyet egy kis londoni színház mutatott be, kereken egy hétig, a nézők és a kritikusok teljes értetlenségétől kísérve.

A színpadi bukás után nehéz helyzetbe került Pintert a BBC hangjátékosztálya segítette ki, miután bemutatták Egy kis fájdalom című hangjátékát. Ezt követő háromfelvonásos drámája, A gondnok 1960-ban átütő sikert aratott, s bebizonyította, hogy Pinter több az akkor divatos abszurd dráma egy újabb középszerű művelőjénél.

1963-tól új kifejezési formákat találva magának, a televízió és a film meghódítására készült, nem csekély sikerrel. Minimális helyváltoztatást eszközlő, egyetlen szobában vagy hivatali helyiségben játszódó, kevés személyt mozgató kamaradrámái jól megfeleltek a képernyő intimitást és zártságot igénylő formai követelményeinek. Több darabját is átírta televízióra, sőt A születésnap és a Hazatérés tévéváltozataiban a szerző színészi játékát is élvezhette a közönség. Televízióra alkalmazta Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét is.

Filmforgatókönyv-íróként többször dolgozott együtt Joseph Losey rendezővel (A szolga, a Baleset és A közvetítő című filmekben), Elia Kazannal Az utolsó cézár, valamint Karel Reisszel A francia hadnagy szeretője című alkotásokban.

Kétszer is jelölték Oscar-díjra a legjobb forgatókönyv kategóriában: 1981-ben A francia hadnagy szeretőjéért, 1983-ban pedig a saját darabjából készült Árulásért. Három ízben nyerte el a New York-i filmkritikusok díját, egyszer pedig a brit filmakadémiáét. A film világában azonban nemcsak mint forgatókönyvírót tartják számon: rendezőként és színészként is elismerik. Legnevezetesebb alakítását a Teknősnapló című filmben nyújtotta Glenda Jackson oldalán.

Kisebb-nagyobb kitérőkkel tarkított drámaírói pályájának fontos állomásai voltak a Hazatérés, a Csönd, a Régi idők, a Senki földje és az Árulás, amelyeknek mindegyike a sajátos, csak Pinterre jellemző új drámai stílusban fogant. Szokták Beckettel és Ionescóval rokonítani, de míg Beckett és Ionesco parabolái valamely tétel, állítás illusztrációjára törekszenek, Pinter darabjai pusztán helyzeteket, e helyzetekben mozgó embereket ábrázolnak, mindenféle tanulság nélkül.

Kedvelt helyszíne a szoba, amely az otthon, a védettség, a menedék, a privát élet jelképe, az azon túl lévő világ az ismeretlen, a fenyegető veszedelem, a szorongató valóság, amely bármely pillanatban szétzúzhatja biztonságosnak hitt létünket. Pinter ugyanakkor a nyelv művésze is, egyként ismeri a külváros és a villanegyed beszédmódját, dialógusai tele vannak váratlan fordulatokkal és humorral. Egyes kritikusok szerint színdarabjaiban sikerült maradéktalanul megvalósítania Flaubert célját, az impasszibilitét, a tökéletes távolságtartást és szenvtelenséget. Ám a pinteri részvétlenség sokkal inkább a mindenkire kiterjedő részvét, a sajnálat, amely minden embert egyformán az abszurd világ áldozatának tekint.

Szemléletével pacifista meggyőződése is összefügg: tiltakozott többek között az 1999-es szerbiai NATO-bombázás, az Egyesült Államok afganisztáni és iraki hadművelete ellen. 2005 tavaszán Wilfred Owen-díjjal tüntették ki a War (Háború) című 2003-as verseskötetéért, amely az iraki háború ellen szóló verseit tartalmazza.

Életrajzában nem felejti el megemlíteni azt sem, hogy nagy krikettrajongó, s a Gaieties Cricket Club elnöki tisztét is betölti.

(MTI, www.kultura.hu)

Comments are closed.