1941-től 1945-ig munkaszolgálatban, karhatalmi atrocitások folytán, deportálásban, megsemmisítő táborokban és a nyilas rémuralom alatt elpusztult több mint félmillió magyar zsidó. A megmaradtak s a hazatértek körül a felszabadulás után, az első megrendülés elmúltával mind érezhetőbben újból kialakult az antiszemitizmus. Hivatalos, félhivatalos, társadalmi és erkölcsi testületek részéről történtek ebben a kérdésben különféle megnyilatkozások, melyeknek tartalmát két egyszerű tételben lehet összefoglalni. Az egyik tétel annak a kijelentése, hogy a magyar nép többsége távol állt a németek és bérenceik által elkövetett mindeme szörnyűségektől, s a magyar nép jobbjai minden erejüktől telhetőt megtettek ezek elhárítására. A másik tétel az újonnan megjelenő antiszemitizmus elítélése s annak kimondása, hogy minden erővel harcolni kell ellene. Ha bárhol, bármilyen jóakaratú testület összeül, s megpróbál e kérdésben valami erkölcsileg emelkedettet, emberit és megnyugtatót mondani, akkor végül, akárhogy variálja is, nem tud mást mondani, mint ezt a kettőt; s valahol mélyen mindenki érzi, hogy sem az egyik, sem a másik nem mond semmit, pontosabban: nem mond ki valamit. Minden kísérlet azonban, amely eddig ennek a valaminek a kimondására irányult, balul végződött; s olyan nyílt, vagy rejtett ellenségességet váltott ki, ami minden megvitatást és folytatást lehetetlenné tett. Azokat a megnyilatkozásokat, melyek a magyar nép egészének a zsidóüldözésekért és zsidógyilkolásokért való bizonyos felelősségéről és felelősségvállalásáról szóltak, hivatalosak is és a közvélemény is azzal utasították vissza, hogy nem helyes magunkat feketébb színben feltüntetni, mint amilyenek vagyunk. Mikor pedig egyházi férfiaknak egy nem hivatalos gyülekezete a magyar nép s a maguk egyháza nevében egyenesen bocsánatot kért a zsidóságtól, e túlzottnak ítélt megalázkodást az ingerültségnek egy igen érezhető morajlása utasította vissza. A történt szörnyűségek felfedését és részletes leírását is érezhető kedvetlenséggel fogadják a hivatalosak s a közvélemény, bár annyit belátnak, hogy a rettenetes élmények részben való feldolgozásának ezt a természetes és emberi útját elzárniok nem lehet. Történtek más oldalról olyan megnyilatkozások is, melyek a zsidókkal szemben hangsúlyozták, hogy a szenvedés jogcímeit nem sajátíthatják ki egyedül maguknak, vagy esetleg, kegyesebb formában, óva intették őket attól, hogy a megtorlás követelésében elveszítsék a mértéket, vagy hívták fel őket arra, hogy immár bocsássanak meg, s feledjék el a múltat. Ezeket a megnyilatkozásokat a zsidóság részéről fogadta olyan heves ingerültség, hogy utána csak visszavonni vagy kimagyarázni lehetett őket. Úgy látszik, minden és mindenki összeesküdött, hogy ebben az ügyben ne engedjen mást, mint semmitmondó dolgokat mondani. A sebek felszaggatása magában valóban nem használ sokat, de a kérdések elkenése és a valóságos helyzettel való szembe nem nézés a sebek minden felszaggatásánál károsabb. Vessük fel tehát nyíltan a kérdést, hogy vajon az a két konvencionális tétel, amit ebben a kérdésben eddig mindenki elmondott és elmond, elég-e ahhoz, hogy eligazításul és irányelvül szolgáljon: elég-e azt mondanunk, hogy a magyar nép többsége nem üldözte s nem gyilkolta a zsidókat és megoldunk-e bármilyen kérdést azzal, hogy elítéljük s esetleg megbüntetjük az antiszemitizmus megnyilvánulásait?

I. FELELŐSSÉGÜNK AZÉRT, AMI TÖRTÉNT

A ZSIDÓTÖRVÉNYEK*

Foglaljuk össze először azt, ami történt. Magyarországon 1919-től egy olyan, alapjában feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, mely zsidóellenes kilengések közepette született meg s a zsidók politikai és közhivatali lehetőségeinek a hátraszorításán s egyidejűleg gazdasági lehetőségeiknek a meghagyásán, sőt a monopolkapitalizmus révén való megerősítésén alapult. A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén lévő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, melyben a “zsidókérdés’ és annak “megoldása’ a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen úgy jelent meg, mint az ország elsőszámú szociális kérdése. A konzervatív-feudális kormányzat pedig, bár elvileg mindenféle társadalmi kérdés felvetésének ellene volt, mégis, ha már el nem kerülhette, könnyebben és szívesebben engedett ennek a zsidókra szorított problémafelvetésnek, mint az igazi szociális kérdés teljes szélességben való felvetésének. Különösen megnövekedett ez a feszültség a harmincas évek gazdasági válságától s méginkább a német hitlerizmus uralomrajutásától kezdve. Az osztrák Anschluss után pedig e feszültségen felül a hitleri Németország szomszédsága és az a tény, hogy az ország területi igényeinek az érvényesítését az ország vezetői és a nacionalista közvélemény a német politikai akciókkal legalábbis párhuzamos politikától várta, megérlelte azt, hogy ez a kormányzat is a zsidókat leszármazási alapon hátrányosan megkülönböztető törvényhozás útjára lépjen. Ennek a törvényhozásnak a szükségességét ugyanakkor a konzervatív kormányzás európaibb elemei azzal indokolták, hogy a hitlerizmus további sorsát a németekkel való teljes szembefordulás elkerülése mellett kell kivárni, s közben a németek és a hazai antiszemita jobboldal követeléseit ilyen törvényes rendelkezésekkel kell kielégítem, s ez egyúttal a zsidók számára is kisebb rosszat jelent, mint akár egy közvetlen nyilas uralom, akár pedig a németekkel való százszázalékos szembefordulás. Ennek az egész gondolatmenetnek – ha nem a fasizmussal való teljes szembefordulás kötelezettségéből, hanem szorosan a hazai zsidóság megmentésének szempontjából indulunk ki -, bizonyos feltételek mellett igaza lehetett volna. Mint ahogyan igaza lett a romániai zsidóság megmaradása szempontjából Romániában, ahol egy körülbelül ilyenfajta politika kímélte meg a romániai zsidóság többségének az életét attól a sorstól, mely mind a németeket százszázalékig követő, mind pedig a németekkel százszázalékig szembeforduló országok zsidóságát érte. De csak akkor lehetett volna igaza egy ilyen politikának, ha egészen világosan és egészen határozottan tudja, hogy ezt akarja; tehát a zsidóellenes törvényhozás terén a politikailag még indokolható minimumra szorítkozik, egyidejűén a szélsőjobboldali elemek politikai érvényesülésének a lehetőségét egészen határozott és éles intézkedésekkel elvágja, s kellő pillanatban a német szövetségből való kiugrás alkalmát megragadja. Magyarországon mindennek az ellenkezője történt. Az egész magyarországi zsidótörvényhozás alaptörvénye, a második zsidótörvény, azon a bizonyos minimumon számos ponton túlment; abban azonban, hogy a zsidók megmentésének az eszköze legyen, nem is annyira a tartalma akadályozta meg, mint inkább a létrejövetelének a körülményei: az, hogy ezt a törvényt a szélsőjobboldal biztatására, a vele való versengés és egyezkedés jegyében hozták meg, s eltűrték, hogy ezt a végső engedménynek szánt törvényt a másik fél csak kiindulópontnak és kezdetnek tekintse. Minthogy pedig a zsidótörvényt nem a szélsőjobboldal teljes és erélyes leverése követte, hanem a magyar nyilas és imrédysta pártok közéleti agitációja, sajtóbeli uszítása és a németek felé való állandó felajánlkozása, ezért az alapvető zsidótörvényt természetszerűen évenként új meg új zsidótörvényeknek kellett követniök, melyek mind határozottabban fajelméleti és zsidóüldöző alapon állottak. Közben azonban a kormányzat feudális-konzervatív elemei aránylag sikerrel biztosították azt, hogy a zsidótörvényhozás a zsidó nagykapitalizmus lehető kímélete mellett, inkább a zsidó középosztály, kispolgárság és proletariátus nyomorgatásában álljon; mindaz a szociális feszítőerő tehát, mely bármilyen ferdén, de benne volt a zsidótörvényhozás melletti tömeghangulatban, a “kérdést’ továbbra is elintézetlennek tudta és látta, így a zsidók ellen való törvényhozás nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem “legális’ formák között hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez. A zsidótörvényeket tehát nyomon követték a jobboldallal való versengés jegyében olyan intézkedések is, melyek a zsidók számára az emberi élet minden területén először az emberi méltóság degradálását, azután pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszűnését jelentették.

A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK ÉS ZSIDÓGYILKOLÁSOK

Kezdődött ez azzal, hogy a visszacsatolásokat s a visszacsatolt területeken a katonai közigazgatás lehetőségét a hadsereg magasabb és alacsonyabb vezetőinek tekintélyes része kezdettől fogva s mind nagyobb mértékben arra használta fel, hogy saját hatáskörében a zsidókat többé-kevésbé törvényen kívüli állapotba helyezze, s úgy kezelje, ahogy felfogása szerint őket egy igazi nacionalista közigazgatásnak kezelnie kell. Nemsokára megkezdődött a zsidóknak honvédelmi munkaszolgálatra való nagyobb mértékű igénybevétele is, amely mind teljesebb és teljesebb kiszolgáltatottságot jelentett, rengeteg komiszságra és embergyötrésre adott alkalmat, a hadműveleti területen pedig helyenként a szabályos emberirtás formáját vette fel, amit számos magasabb parancsnok is kifejezetten támogatott. 1941-ben, nem sokkal a háborúba való belépésünk után, magyar rendészeti hatóságok rendezetlen állampolgárság címén húszezernyi zsidót deportáltak Galíciába, ahol azokat az ottani német katonai igazgatás átvette s rövid úton elpusztította. A további ilyen akciók erre abbamaradtak. Közben azonban hol itt, hol ott buzdult neki egy magasabb vagy alacsonyabb rangú hatósági személy, s hol a vasúton, hol a korzón, hol a Római-parton állt neki a zsidók összeszedésének, inzultálásának, eltávolításának. Ezeket az akciókat újból meg újból leállították, de sohasem úgy, hogy alapvetően elment volna a kedve mindenkinek az ilyenektől. Sőt csak ezután következett a felelőtlen akciók tetőpontja: az 1942 januárjában lezajlott újvidéki vérfürdő, amikor partizánok elleni razzia címén honi, nem harcoló, reguláris katonai alakulatok megszállottak egy várost és több községet, s ott egyes magasabb parancsnokaik biztatására, parancsára gyermekeket és asszonyokat sem kímélő szabályos vérfürdőt és szabadrablást rendeztek, melynek városi áldozatai túlnyomó részben zsidók voltak. Ebből, noha a főbűnösök büntetlenül Németországba , menekülhettek, újabb megdöbbenés és megtorpanás származott, de eltelt egy félesztendő, míg az illetékesek egyáltalán hajlandóknak mutatkoztak elhinni, hogy mi történt. Mégis 1942 nyarától, Nagy Vilmos honvédelmi minisztersége alatt kiderült, hogy egyes katonák felelőtlen garázdálkodását, ha nem is könnyen, de meg lehet fékezni, s a munkaszolgálatot is lehet egy valamennyire rendezett katonai üzemmé tenni. Bár közben az antiszemita tömeghangulat kielégítése címén újabb zsidótörvények keletkeztek, mégis már-már úgy látszott, hogy az országnak sikerül a német szövetség öleléséből lassan kihúznia magát s az elvadulás mindeme jelenségei ellenére a zsidókat is meg lehet menteni a közvetlen német uralom alá került zsidók sorsától.

1944. március 19-én azonban megkezdődött Magyarország német megszállása s háromnapi habozás után a kormányzó a Sztójay-kormány kinevezésével beadta a derekát. A megszállók hamarosan elhatározták a magyar zsidóság deportálását és kiirtását. A megszállás után nemsokára megjelent a megkülönböztető jel viselését elrendelő rendelet, ezt követte a zsidók gettókba tömörítése. A deportálást a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre. Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy a deportálás módját és menetrendjét a németek szabták meg, a zsidók összeszedését és vagonba rakását a csendőrök végezték igen kegyetlenül, a szerelvényeket a németek vették át s vitték ki; a magyar hadsereg és a magyar közigazgatás pedig kedvtelenül vagy szívesen, embertelenül vagy emberségesen, elvégezte azokat a másodrendű feladatokat, amelyeket a deportálás felvetett: táborok felállítását, élelmezését, iratok kiadását és felülvizsgálatát, mentesítések elbírálását, szerelvények irányítását stb. Már maga az összeszedés, az eldugott értékekre irányuló esetleges vallatás, a vagonba rakás és az elszállítás a legtöbb helyen borzalmas feltételek között történt, amibe terhes asszonyok, szülő nők, betegek, gyermekek és öregek sokasága pusztult bele, s fizikailag erős emberek sokasága őrült meg. A deportáltak túlnyomó része német megsemmisítő táborokba került, az emberi méltóság semmibevevésének olyan körülményei közé, melynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és a gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereknek korra és nemre való tekintet nélkül, kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították őket az ott szokásos halálnemek, a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonveretés, az agyonkínza-tás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, a fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé. Az egész megnagyobbodott Magyarországról összeszedett deportáltak száma körülbelül hétszázezer körül volt; ezeknek túlnyomó része német megsemmisítő táborokban pusztult el; vagy százezer egynéhány azok közül, akik mindezt túlélték, vagy szelídebb táborokba, mezőgazdasági munkára kerültek, tért vissza, a többi Németországban s onnan egyéb külföldre szóródott szét.

1944 nyarára már mindezekről meglehetősen világos kép kezdett kialakulni mind a magyar hatóságok, mind a magyar közvélemény előtt, s körülbelül egyszerre futott be a kormányhoz a svéd király, a pápa és a magyar egyházak intervenciója a deportálások beszüntetése iránt, s a szövetséges hatalmak nyilatkozatai mélységes undorukról és komoly fenyegetéseik a bekövetkező retorziókról. Ezzel egyidejűén, s ezzel összefüggésben történt a Sztójay-kormány nyilas elemeinek a háttérbe szorulása, míg az imrédysták más okból már korábban kiváltak. Mindennek együttvéve az lett a következménye, hogy a deportálások félbeszakadtak és a budapesti zsidók deportálása elmaradt. A Pest környéki zsidókat azonban egy vidéki táborba vitték, amelyet utóbb a németek rajtaütéssel elfoglaltak és szintén deportáltak.

A következő pár hónapot a zsidók különféle címeken való mentesítésének s a németek felé a zsidóellenes buzgalom markírozásának az ellentmondó és felemás kísérletei töltötték ki egészen 1944. október 15-ig, amikor a kormányzó bejelentette a háborúból való kilépést, de egyúttal minden ellenállás és ellenállási parancs nélkül átadta a hatalmat a nyilasoknak. A zsidóüldözések addigi szünetét ezzel újabb, de most már csaknem teljesen fejetlen akció váltotta fel. A budapesti zsidókat egy nagy gettóba tömörítették, a várost pedig nyilas különítmények járták, melyek gyermekotthonokban elrejtett gyermekek, kórházakban fekvők, bujkálok s a gettóból ötletszerűen összeszedettek legyilkolásával foglalkoztak. Az ostrom fejetlensége a gettó elpusztításának az utolsó percig táplált terveit végül is elodázták egészen a felszabadulásig, ámít itthon százezer egynéhány zsidó élt meg, túlnyomórészt Budapesten.

Az elpusztult zsidók száma a deportált, munkaszolgálatos, újvidéki és egyéb áldozatokat egybevéve minden körülmények között felül marad a félmillión, ami gyakorlatilag a vidéki, kárpátaljai és erdélyi magyar zsidóság részbeni vagy teljes elpusztulását jelenti.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓTÖRVÉNYEK

Ha már most azt keressük, hogy a magyar nép mindezeket az akciókat hogyan fogadta, akkor különbséget kell tennünk a között, hogy ki-mindenki és hogyan engedett a zsidók gazdasági visszaszorítását központi nemzeti kérdésként beállító közvélekedés szuggesz-tiójának, és a között, hogy ki-mindenki és hogyan asszisztált az emberi méltóság megcsúfolásának és emberek tömeges halálba hurcolásának akcióihoz. A zsidók gazdasági háttérbeszorítására irányuló akciók a maguk idejében egy meglehetősen erős országos tömeghangulatot tudtak maguk mögött. Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy e tömeghangulat mögött ott volt-e vagy nem volt ott a magyar nép többsége, akkor mindenekelőtt arra kell vigyáznunk, hogy ilyen kifejezésekkel, mint a “magyar nép többsége’, ne űzzünk szemfényvesztést. A magyar nép többségét a paraszti társadalmi helyzet zártságában élő magyar szegényparasztság alkotja, mely egészben soha sem volt sem ellene, sem mellette azoknak a dolgoknak és ellentéteknek, amelyek a “messzi város’ lakóit egymással szembeállították, s így volt a zsidótörvényekkel is. Ha azonban a magyar szegényparasztság e passzív közönyétől eltekintünk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a zsidó törvényhozás mellett, ha nem is egy világosan látható többség, de mindenesetre több tömegerő mutatkozott meg, mint ellene s az 1939-es választások pillanatában kétségtelenül úgy látszott, hogy az a szimpátia, mely Magyarországon mindenkor kijárt a legaktívabb és legtámadóbb ellenzéki pártnak, ezúttal a nyilas és más jobboldali pártok mellett áll leginkább. Az ugyan nem volt vitás, hogy az ország egyetlen, igazán szervezett tömegereje, a szervezett munkásság politikai mozgalma a zsidótörvényekkel szemben áll; de ha ezt a szervezett tömegerőt valaki teljes erővel a zsidótörvényhozás ellen akarta volna – ha abban az időben egyáltalán tudta volna – mozgósítani, akkor ebben a kérdésben csak a mozgalom legöntudatosabb és legszervezettebb tagjaira számíthatott volna, de semmiképpen sem a csatlakozók ama sokaságára, mely egy öntudatos és szervezett mag körül tömegeket hoz létre.

A zsidótörvényhozás mellett megnyilvánuló eme tömeghangulat kétségtelenül súlyos tünete volt a magyar politikai fejlődés zsákutcájának, a vezetőrétegek és tömegek politikai érettséghiányának, s a minden ember politikai egyenlőségét és egyenlő emberi méltóságát valló európai eszmevilág elégtelen begyökerezettségének. Ha azonban tekintetbe vesszük a magyar politikai fejlődésnek az utóbbi száz esztendőben, különösen pedig az ellenforradalom huszonöt esztendejében való súlyos zsákutcába szorulását, akkor különösen nem csodálkozhatunk, hogy oly meggyőzővé és általánossá tudott lenni az a nézet, mely szerint a magyar közélet és gazdasági élet egészségte-lenségének központi jelensége a zsidóknak a magyar kapitalizmus szerkezetében elfoglalt kiemelkedő helyzete – holott valójában ez csak egy mellékes tünete volt annak, hogy a magyar tömegek polgári fejlődése feudális-hierarchikus szerkezetekben rekedt meg, s a belőlük való kitörés egyenes lehetősége teljességgel elakadt. Ilyen módon válhatott az a szólam, hogy “a zsidókérdést valahogyan meg kell oldani’, ama szólamok egyikévé, melyeket szinte reménytelen volt kereken tagadni, hosszadalmas és alapos megcáfolásukat pedig az emberek eleresztették a fülük mellett. A zsidókérdés e “megoldása’ alatt pedig legtöbben azt a gyermekesen egyszerű dolgot értették, hogy néhány törvényes intézkedés “rendelje el’, hogy a zsidók kevesebbet s a nem zsidók többet keressenek, anélkül, hogy a gazdaság és társadalom egész szerkezete lényegesen megváltoznék. Az, hogy a jövedelemeloszlás bizonyos egyenlőtlenségeinek a kiegyenlítése címén szított vagy szabadjára hagyott zsidóellenes tömeghangulat és ezt megkönnyítő leszármazási megkülönböztetés nagyon könnyen átmegy a zsidók üldözésébe és gyilkolásába is – ez a történeti tapasztalat a harmincas években csak a zsidók idegeibe volt beírva, a többiek számára ennek semmi különös meggyőző ereje nem volt, s ezen valóban nem lehet csodálkoznunk. Azt pedig irreális lett volna elképzelni, hogy az állampolgársági egyenlőség elveinek a zsidókkal szemben való áttörésével komoly erővel szembeforduljon egy olyan ország, melynek vezetőrétege az állampolgári egyenlőséget a saját népével szemben sohasem vette komolyan, s melynek értelmisége, polgársága és középosztálya – keresztény és zsidó egyaránt – idestova száz éve asszisztált túlnyomó részében meglehetősen passzív módon olyan kormányzási rendszereknek, melyek az állampolgársági egyenlőséget elvben vallották, de komolyan nem vették.

A zsidótörvények vonatkozásában felállítandó erkölcsi mérlegnek azonban a zsidótörvényhozás helyeslésének kérdésén kívül van egy sokkalta súlyosabb tétele is: a zsidótörvény végrehajtása során napvilágra jutott társadalmi erkölcsi süllyedés. E törvények ugyanis széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak, anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. Hiába jelentkezett az egész akció a szociális igazságtételnek, a javak egyenletesebb elosztásának a jegyében, valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek lényege, hogy igazi társadalmi reformra ne kerüljön a sor, s ha a szociális frazeológia vagy demagógia bizonyos határokon túllépett, az oly kapkodó ellenforradalmi államhatalom egyszerre megtalálta az ökleit. A szociális frazeológia csak arra volt jó, hogy sok ingadozó ember erkölcsi ellenkezését eloszlassa, nem is beszélve azokról, akik csupán közvetve, az állások és lehetőségek megszaporodása által részesedtek az egész folyamatból, s így nem kerültek közvetlenül szembe magával azzal, akit eddigi egzisztenciájából kimozdítottak. Az egész politika alapvető hazugsága tehát gyakorlatilag azzal az eredménnyel járt, hogy mivel nem támaszkodhatott igazi és tiszta reformszándékokra, kénytelen volt az alantasabb indulatokra apellálni. Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényeli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről, vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobbérzésű magyar számára is.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK

Ismerve azokat az okokat, melyek a zsidókérdésnek a zsidótörvények formájában való “megoldását’ az ország széles rétegei előtt oly eredményesen tüntették fel társadalmi reformnak, meglehetősen hiábavaló lett volna ebben a helyzetben azt várni, hogy az ország elemi erejű felháborodással visszautasítja a zsidókat megkülönböztető törvényhozást és a zsidók gazdasági visszaszorítására, arányszámaik leszorítására, földjük szétosztására stb. vonatkozó intézkedéseket. De igenis nem lett volna irreális azt várni, hogy amikor ez átmegy az emberi méltóság arculcsapásába és a fizikai üldözésbe, hogy akkor ugyanez a társadalom meghőköljön és az akció ellen forduljon. Ennek voltak is bizonyos tünetei s annak az arculatnak, amit a magyar társadalom ebben a helyzetben mutatott, nem vitásan van pozitív oldala is. Emberek sokasága, köztük olyanok, akik azelőtt sem különösen zsidóbarátok, sem különösen demokraták vagy antifasiszták nem voltak, foglalkoztak ettől kezdve a zsidók megmentésével: akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon levők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat, irányították az embereket biztosabb helyre, s néha az ismeretlenség vagy elfelejtettség homályából bukkant elő olyan segítő szándék, melyre nem is számított senki. Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik. De mindez csak csepp volt a tengerben, s nem is az ellenségesség tengerében, hanem, ami ennél sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem mérés és a segítés előli kitérés tengerében. Ne felejtsük el, hogy a megmaradt kétszázezernyi magyar zsidóságból százezernyi a budapesti gettóban élte át az ostromot, ahol nem annyira a gettó érdekében közbenjárók, még kevésbé a magyar társadalom jóvoltából maradtak meg, hanem azért, mert pribékjeiknek már nem volt idejük és elszántságuk az elpusztításukra: a többi zsidóság nagyobb része deportálásból tért meg. Optikai csalódás, ha azt számoljuk, hogy ismerőseink közül mily sokan bujkáltak s menekültek meg mások segítségével; azok ugyanis, akiken valaki segített, igen nagy részben kikeresztelkedettek, társaságbeliek, összeházasodottak, magyar szakmai és intellektuális közösségek tagjai, vagy a szervezett munkásság mozgalmi közösségének tagjai voltak, vagyis olyanok, akik számára valamilyen szorosabb, zártabb közösség szolidaritásába való beletartozás adott menekülési lehetőséget és kapcsolatokat. Azok, akik minden ilyen különös kapcsolat nélkül egyszerűen csak a magyar társadalom átlagos, véletlenül melléjük került tagjainak az emberszeretetét, a segítőkészségét és az áldozatkészségét tapasztalták meg, kétségtelenül nagyon erősen kisebbségben vannak. Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is -, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese. Ha mondjuk, Dániában – hogy egy nem harcoló országról beszéljünk – egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalán be mert kopogni, a közönyre, elutasításra és elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra, mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, mint váratlan, alig remélt szerencsére. Ezekben a valószínűségi számokban benne van az, ami a magyarságnak mint egésznek, mint közösségnek a viselkedéséről az üldözöttek szemében megmutatkozott: s annak ellenére, hogy a bajbajutottak és cserbenhagyottak túlnyomó része nem élte túl a bajt, még a túléltek között is többen vannak azok, akik elfordulásra, cserbenhagyásra, hajszoltságra és kiszolgáltatottságra emlékeznek, mint azok, akik segítségre és együttérzésre. S ezekben a tapasztalatokban nem a zsidógyűlölő, vagy a kereken és egyszerűen részvétlen vagy gyáva emberek viselkedése volt a legsúlyosabb. Hiszen a zsidók azt, hogy őket sok ember gyűlöli szerte a világon s itt nálunk is, régóta tudják; hogy az emberek között sok a részvétlen, hálátlan, kényelmes és gyáva, ezt minden bajbajutott és segítségreszoruló megtapasztalja. Nem ezt a legnehezebb elfelejteni, hanem a zsidókkal továbbra is érintkező, őket sajnáló, sőt esetleg segítséget sem megtagadó, tisztességes embereknek a felemásan zavarodott és süketen értetlen viselkedését az ő végső kiszolgáltatottságukkal, hajszoltságukkal és halálfélelmükkel s üldözőik embertelenségével, vad vérszomjával és erkölcsi nihilizmusával szemben: azt az ismerőst, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni mindazt, amitől ők joggal és okkal rettegtek; azt, aki teljes együttérzésének kifejezése mellett kifejtette nekik, hogy ennek ellenére kénytelen, mint magyar hazafi vagy mint meggyőződéses antibolsevista tovább is a németek győzelmét kívánni; vagy azokat az együttérzőket, akik sajnálkozásukat megtoldottak egy kis erkölcsi leckéztetéssel arról, hogy “lám nem kellett volna, míg jól ment, ilyennek vagy amolyannak lenni’ vagy arról, hogy “lám még most is milyen szemtelenek és követelődzőek vagytok’; vagy azokat, akik kijelentették, hogy készek segíteni vagy eljárni azok érdekében, akik ezt “megérdemlik’; vagy azt a papot, aki készséggel és előzékenyen fogadta áttérési szándékukat, de ingerülten kérte tőlük számon, hogy nem tanulják eléggé a katekizmust s meggyőződés nélkül, “érdekből’ térnek ki; vagy azt a tisztviselőt, aki udvariasan kiadott nekik valami bizonyítványt, de mikor ezen felbátorodva, egy kis igazítást kértek azon a bizonyítványon, felháborodottan utasította el őket, s azt mondta vagy éreztette, hogy “íme ilyenek vagytok: nem átallanátok önző »érdekeitekért« egy feddhetetlen közhivatalnokot bűnre csábítani’. Ezek az élmények adták az üldözött zsidók számára azt az elviselhetetlen érzést, hogy ebben az országban gyűlöleten és gyávaságon túl, a süket értetlenségnek és idegenségnek egy olyan fala létezik számukra, melyet nem lehet áttörni.

A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHAZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA

Elégteleneknek bizonyultak az európaiságnak és az emberségnek azok a szervezettebb gócai is, melyekről még a súlyos előzményektől terhelt magyar helyzetben is remélni lehetett, hogy az európai módszerek és az emberi méltóság sárbatiprásával szemben eredményes ellenállást fognak tanúsítani. Ilyenek voltak a magyar közigazgatás kulturált, jogtisztelő, európai fele és a magyar keresztény egyházak. Ma gyakran halljuk annak hangoztatását, hogy ezek igenis távoltartották magukat az üldözésektől – rendszerint olyan vádaknak a cáfolatául, melyek viszont egyes csúnya esetek alapján egyenesen az üldözések cinkosaiként állítják be őket. Nem hiszem, hogy különösen értelmes dolog volna kétségbevonni, hogy az üldözésektől egészben távoltartották magukat – a baj az volt, hogy tekintélyes részükben túlságosan is távol tartották magukat az üldözések szörnyű tényeitől.

A magyar közigazgatásnak, a magyar hivatalnoki karnak nem vitásan volt egy európai fele is, melynek jogtisztelete, szakszerűsége és lelkiismeretessége élesen és világosan különbözött a magyar közigazgatás hatalmaskodó, dilettáns, emberi méltóságot nem tisztelő másik felétől. A magyar közigazgatásnak és hivatalnokságnak e jobbik része a zsidótörvények korszakában a zsidótörvények alkalmazását igyekezett a jogrend, a jogbiztonság keretei között tartani, s abban az időben valóban ez volt a legokosabb és leghelyesebb, amit tehetett. Bizonyos vonatkozásokban azonban (az élet-halált jelentő állampolgársági ügyek kezelése, fajgyalázási törvények végrehajtása stb.), főleg bizonyos időponttól, a német megszállás időpontjától kezdve ennél többre lett volna szükség: meg kellett volna állapítani az egész államhatalom politikai, erkölcsi és jogi törvényességének a részleges, majd utóbb teljes megszűnését és ennek megfelelően cselekedni. Ehelyett a közigazgatás még emberségesebb részében is nagyobbrészt abban a szellemben működött, hogy a törvényes magyar kormánynak a törvényes intézkedéseit hajtja végre, amelyek csupán kegyetlen és erőszakos végrehajtó közegek kezében vezettek különféle borzalmakra. Közigazgatási vezetők, táboradminisztrálók, anyakönyvi hatóságok, akik a zsidók deportálásával kapcsolatos teendőket végezték, mégha kedvetlenül csinálták is, azért a szabályos kötelességteljesítés jegyében, s komoly ellenkezést nem kockáztatva engedelmeskedtek feletteseiknek és a rendeleteknek. Arról, hogy a magyar közigazgatásban mindezeknek az intézkedéseknek valami összefüggő és hatásos bojkottálása történt volna, ami az egy egyénre eső kockázatot lényegesen csökkentette volna, ugyanakkor, amikor a deportálást véghezvinni akaró tényezőknek alig leküzdhető s a háborús összevisszaság növekedésével mind kevésbé leküzdhető nehézséget okozott volna, nem volt szó. De nemcsak egységes szembefordulás, de a tisztviselői engedelmesség és lojalitás egyéni, alkalmi beszüntetése is aránylag kis mértékben következett be; a tisztviselők nagyobb része továbbra is megőrizte mindenféle csalással, hamisítással szemben való húzódozását, nem nézett szembe azzal a ténnyel, hogy egy gyilkos és rabló állam becsapásáról volna csak szó, hanem úgy érezte, hogy erkölcsileg tisztább marad, ha jó okokkal bebizonyítja magának, hogy konkrét esetben a csalásnak, a hamisításnak nincs értelme és nincs haszna. Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak, s a velük szemben való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék. Ide már csak későn, október 15-e után jutottak el nagyobb számban, de az a bizonytalanság, amit az ország legfelsőbb vezetői a háborúból való kilépés bejelentésénél és a Szálasi-kormány uralomra engedésénél mutattak, még mindig elég volt számos ember megzavarásához.

Hasonlóképpen megbénította az államhatalom törvényességének hite és a hitlerizmus erkölcsi nihilizmusával való szembe nem nézés az egyházak akcióit is. Nem arról beszélek, hogy létezik egy egyházias antiszemitizmus is, mely az egyház megszabta elvi és gyakorlati határok között a zsidók hátrányos megkülönböztetését sem ítélte el s amelynek alapján egyházi férfiak mind máig gyakran részesítik a zsidókat erkölcsi leckéztetésben; nem csodálom, hogy a zsidók ezt nem szeretik, de ez még nem ok arra, hogy ezt egy kalap alá vegyük a modern, tömeggyilkos antiszemitizmussal, amelynek az egyházias antiszemitizmus történeti előzménye, azonban vele sem szociológiailag, sem erkölcsileg nem azonosítható minden további nélkül. A baj ott kezdődött, hogy a modern, tömeggyilkos antiszemitizmus már rég vígan gyakorlatozott körös-körül a szomszédunkban, mikor a magyar egyházak az egész kérdést még mindig a megszokott módon kezelték, mert örvendezve látták, hogy idehaza egy konzervatív, az európai formákra láthatóan súlyt fektető, az egyházakat s azok szempontjait tisztelő kormányzat létezik, tehát nem aktuális a hitlerizmus és a fajelmélet erkölcsi nihilizmusával különös élességgel foglalkozni, s ezzel kényelmetlenséget okozni ennek a derék kormánynak, mely külpolitikai okokból kénytelen a hitlerizmussal némileg együtthaladni. Az első két zsidótörvény egyházi részről való megszavazásának az indokai azonosak voltak azokkal, amelyek általában a kormányzat konzervatív és európai elemeit erre indították: ennek mérlegéről már beszéltünk. A fajelmélettel, a ködös népi-nemzeti metafizikával, a faj, a nemzet, a vér, az erőszak istenítésével szemben több ízben történtek itt is, ott is elítélő egyházi megnyilatkozások; a fajvédelmi törvény alkalmat adott az egyházi szempontok, a megkeresztelés stb. semmibe vétele ellen való hivatalos tiltakozásra, a deportálások pedig a deportálások folytatása és a megkereszteltek gettóba kényszerítése elleni – részben sikeres – közbenjárásra és tiltakozásra. Árra azonban az egyházak nem láttak okot még 1944. március 19-e és október 15-e között sem, hogy az irántuk oly tiszteletteljes magyar kormányzattal s annak általuk ismert és megszokott vezetőivel szemben minden tekintetet félretegyenek s az állam vezetőit, rendeleteit és végrehajtó szerveit egyszerűen egy tekintet alá vegyék a mögöttük álló és cselekedeteiket mozgató őrült, pogány és bűntettes hitleri állammal. Ezért történt, hogy egyes papok, zárdák, szervezetek kiemelkedő hősiessége mellett az egyháziak egészben a viselkedésnek ugyanazokat az egyenetlen változatait mutatták együttérző segítéstől távoli értetlenségen át az ingerült ellenségességig, mint az egész magyar társadalom. S ha felmerült a szüksége, hogy a szélsőségek között valami egységes álláspontot alakítsanak ki, úgy látták, hogy jó úton járnak, ha mind a jobboldal fenyegetésekkel váltogatott kecsegtetéseivel szemben, mind a zsidók szemrehányásokkal váltogatott várakozásaival szemben szilárd, egyházi, teológiai, egyházjogi álláspontokat vallanak. Nem is abban volt a hiba, hogy egyházi, teológiai álláspontot vallottak – mi mást vallottak volna? -, hanem az, hogy a valóságos politikai és erkölcsi tényállással szemben távolságot tartottak s így fogalmazták meg álláspontjukat. Egyetlen tüneten próbálom ezt itt illusztrálni: az egyházaknak a keresztelés kiszolgáltatása kérdésében elfoglalt álláspontján. Tudnivaló, hogy egyházi férfiakban körülbelül száz éve gyűlik – teljesen érthetően – az ingerültség azzal szemben, hogy a kikeresztelkedő zsidók tekintélyes része a kikeresztelkedést nem a keresztény hit és vallás közösségébe való belépésként, hanem – ugyancsak érthetően – a zsidó vallási közösség elhagyásának és a rítus által nem tagolt polgári közösségbe való belépésének a puszta eszközeként értékeli és kezeli. A baj csak az volt, hogy a magyar egyházak a negyvenes években, sőt részben még 1944-ben sem vették észre, hogy a probléma már nem az, hogy a meggyőződés nélkül áttérők számának emelkedésével mind több ok van erre az ingerültségre, hanem az, hogy a kikeresztelkedés mögötti egész helyzet fokozatosan, de gyökeresen megváltozik. A zsidótörvényekben ugyanis újból meg újból jelentőségre jutottak az áttérés korábbi vagy későbbi dátumai, s ezek egészen az utolsó pillanatig a különféle határesetek, félvérek, vegyesházasságok stb. számára menekülési lehetőségeket adtak. Minden egyes ilyen alkalommal új meg új tömegek tértek át, s ostromolták az egyházi hatóságokat az áttérés zálogaként tekintett keresztség kiszolgáltatásáért. Az uszító jobboldali sajtó, s a jobboldali pártok viszont ádáz ingerültséggel kérték számon az egyházaktól a keresztség s a benne rejlő kibúvási lehetőség könnyed osztogatását. Az egyházak e kétféle követelés között úgy találták, hogy a leghelyesebb a keresztelés kiszolgáltatásának kérdésében mind a gyilkoskedvű fajelmélet sötét vizein kóválygó jobboldaliakkal, mind pedig “a szentségeket életbiztosításként felhasználni akaró’ zsidókkal szemben egy tiszta és megingathatatlan teológiai álláspontot képviselni: a keresztség szentség, melyet nem lehet más célokra használni, tehát csak ennyi meg ennyi havi oktatás után lehet kiszolgáltatni, annak illő és szorgalmatos vizsgálata mellett, hogy az érdekelt valóban megtért-e. Hogy hivatalosan ezt nyilatkoztatták ki, az rendben van. Hogy 1944 tavaszáig, ameddig valamennyire konszolidált kormány volt, általában ezt a gyakorlatot követték, nagyjából ez is rendben van; – a baj ott kezdődött, hogy nagyon sok helyen így kezelték a kérdést 1944. március 19-e után is, amikor itt is, ott is a halálveszedelem közvetlen érzésében estek térdre emberek a pap előtt azzal, hogy keresztelje meg őket, s ne kérdezze, hisznek-e a szeplőtelen fogantatásban vagy a predesztinációban. Jószándékú egyházi férfiak, mikor így szembekerültek a zsidók ama meggyőződésével, hogy a keresztelés számukra élet vagy halál kérdése, azzal próbálták a “könnyelmű’ kereszteléstől és az okirathamisítástól való húzódozásukat igazolni, hogy itt inkább különféle új meg új hírek alapján fellépő tömeghisztériáról van szó, mintsem valódi menekülési lehetőségről, mert hiszen a keresztséget a jobboldali államhatalom túlnyomó részben egyáltalán nem vette tekintetbe, s már csak azért is óvatosnak kell lenni, mert a keresztség értékének a devalválásával a már régebben megkereszteltek helyzetét rontják, anélkül, hogy az újakén javítanának. Ez valóban igaz volt az esetek háromnegyed részére nézve, de nem volt igaz számos határesetre nézve. Minderről azonban csak azután lehetett volna egyáltalán beszélni, ha felismertük, hogy az új helyzetben a teológiai probléma is megváltozott: a kérdés ugyanis a komoly zsidóüldözés megkezdésével az lett, hogy szabad-e a keresztséget kiszolgáltatni, illetve erről igazolást adni, tekintet nélkül arra, hogy meggyőzésre és megtérítésre van-e idő és van-e lehetőség, egyedül azért, hogy egy közvetlen és valóságos életveszedelmet valakinek a feje felől elhárítsunk. Mert a probléma ekkor már ez volt, s alig hiszem, hogy a felelet kétséges lehet. Az, hogy az érdekeltek tömegei az életveszedelem közvetlenségét és a keresztség hasznosságát esetleg tévesen ítélik meg, s rohamukkal maguknak nem használnak, de másokat veszélyeztetnek, ez már a következő kérdés, amire az első kérdés világos eldöntése után lehet csak gyakorlati irányelveket és szempontokat kidolgozni és megfelelően alkalmazni. Tudjuk, hogy felvetették és megválaszolták maguknak a kérdést sokan; lehet, hogy az irányadó tényezők is elvben állást foglaltak; egységes, tudatos és határozott egyházi állásfoglalás azonban nem alakult ki a kérdésben. Bizonyára kialakult volna ebben is, más kérdésekben is, hosszabb német megszállás és hosszabb nyilas uralom alatt; azonban a megpróbáltatásnak és helytállásnak ez a bőségesebb alkalma sem az egyházaknak, sem az egész országnak nem adatott meg.

A MAGYAR SZELLEMI ÉLET ÁLLÁSFOGLALÁSA

Az ország erkölcsi mérlege szempontjából döntő kérdés még a magyar szellemi élet állásfoglalása is. Itt azonban nem szorítkozhatunk a zsidók ügyére és a rajtuk való segítésre, hanem a szellemi dolgok összefüggésénél fogva egészben kell néznünk a magyar szellemi életnek a fasizmussal és a hitlerizmussal szemben való felállását. Azt nem mondhatjuk, hogy viselkedése e kérdésben – egyes, ismert kivételektől eltekintve – egészben szégyenkezésre adna okot. A magyar tudomány, a magyar irodalom és a nemesebb magyar közirodalom több kiállása ismeretes; ahol ezt nem lehetett, a burkolt állásfoglalás különböző formáit alakították ki, s ahol ezt sem lehetett, nagyobbrészt tüntetőén hallgattak: ha időnként az ellenforradalmi vagy a hintapolitikás államhatalom szellemi hátvédet keresett náluk, akkor elmentek, meghallgatták a hivatalosak szólamait és felhívásait, azután elmondtak valami igazat és általánosat, vagy hallgattak, s azt a segítséget, amit a kormányzat keresett náluk, nem adták meg. Ennél azonban többre lett volna szükség: a magas és örök ideálok melletti sok emelkedett és általános állásfoglalást meg kellett volna tisztítani a nagyon sokszor szándékosan bennehagyott kétértelműségektől; minden félreértést eloszlatni a tekintetben, hogy az írók európaisága nem azonos az uralkodó feudális reakció érdekben fogant bolsevistaellenességével, s az írók radikalizmusa nem azonos, a tömeggyilkos fasizmus radikalizmusával. S ennek tisztázása után szükség lett volna az ellenállás és emberség programjának egy olyan tiszta és világos megjelenítésére, mely mind a zsidókérdésben, mind az egész nemzeti kérdésben a legtöbb ingadozót, a legtöbb jószándékút, a legtöbb fiatalt megragadjon. A magyar szellemi élet részéről azonban nem történt meg sem a kétértelműségek eloszlatása, sem az ellenállás és emberség programjának a megfogalmazása oly világosan és együttesen, hogy mellette minden eltévelyedés mellékessé és esetlegessé váljék. Egy ilyen értékű állásfoglalásnak csak kísérletei voltak, melyek mind elégteleneknek, hamisaknak vagy szűkeknek bizonyultak, s végül pontosan ugyanazokra a vakvágányokra kerültek, mint az egész magyar politikai ellenzékiség.

Az első, legsikertelenebb megfogalmazás volt az, melyet a hivatalos zsidó szervek s a polgári baloldali pártok is vallottak: a zsidók állampolgári egyenlőségének a megszüntetése elleni tiltakozás. Az ország társadalmi feszültségei és nemzeti sérelmei mellett azonban reménytelenül visszhangtalannak kellett maradnia egy olyan állásfoglalásnak, mely a zsidók állampolgári egyenlőségével egyidejűleg a magyar nép, a magyar tömegek ügyében nem foglal elegendően radikális állást, s ugyanakkor a magyar értelmiséget a németek felé vivő nemzeti sérelmekkel nem állít egy olyan nemzeti veszélyérzést szembe, mely a zsidók veszélyérzésétől függetlenül is hitelre talál. Ennek híján ezek a megnyilatkozások nem nagyon tudtak a tömegek elnyomottságát oly jól viselő s a századforduló óta mindinkább kiüresedő millenniumi liberalizmus frazeológiáján és a bethleni konszolidációt visszasíró nagypolgári kapitalizmus szempontjain túljutni, s azt a benyomást szétoszlatni, hogy itt elsősorban a zsidók önvédelméről van szó.

A másik megfogalmazás az ellenforradalmi közélet konzervatív, európai szárnyától indult ki, s ennek köszönhette aránylag nagyfokú védettségét és megnyilvánulási lehetőségeit: ez a zsidótörvényhozással és a zsidóüldözéssel a nagyobb és aktuálisabb német veszedelmet állította szembe, és a jobboldali mozgalmak fésületlenségét, szociális és forradalmi frazeológiáját a bolsevizmussal való rokonságként pellengérezte ki. Ide jó szellemi erők gyűltek össze, de a kiindulópont alapvető tömeg- és forradalomellenessége, a legitimizmusra, restaurációra és szentistváni állameszmére sandító németellenesség és “kuruc’-ság maró kritikákat váltott ki és sok jó magyar radikális erőt távoltartott.

A harmadik féle megfogalmazás egyszerre szegezte szembe a német és zsidó térhódítással a magyarság megmaradásának és szembefordulásának a szükségességét. Ez a megfogalmazás azonban, ha még oly bátran fordult is szembe a németekkel és bérenceikkel, azt az óriási erkölcsi kockázatot vette magára, hogy közben azért a zsidóüldöző jobboldalnak is ad hivatkozási lehetőséget, s így alkalmatlan volt arra, hogy a német megszállással szemben felmutatandó magyar ellenállás és a zsidóüldözésekkel szemben felmutatandó magyar emberség 1944. évi nagy próbájához a fogalmakat tisztázza. Azok a jó magyar erők, melyek megbokrosodtak a konzervatív és legitimista hátsógondolatú németellenességtől, nagyobbrészt ebbe a pozícióba szorultak; amennyire nem helyes őszinte nemzeti pesszimizmusukat és romantikájukat a ködös, gyilkos és pusztító német uralmi metafizikával egy emberi megítélés alá vonni, úgyannyira nem volna helyes e romantikának s e pesszimizmusnak az őszintesége miatt az irrealizmusát és a terméketlenségét elfelejteni. Érdemes megjegyezni, hogy éppen Szabó Dezső, aki ennek az egész fogalmazásnak a szellemi atyja volt, a háború kezdete óta svábkérdés és zsidókérdés egy lábon való kezelését meglehetősen abbahagyta és helyenként megdöbbentő realizmussal mérte le a helyzetet; viszont a nemzeti és paraszti romantikának és saját külön frazeológiájának a csapdáit ő sem hagyta el.

A negyedik féle megfogalmazás a szocialista mozgalmi vezetők fogalmazása volt, akik a zsidókérdésre szűkített szociális kérdéssel szembeszegezték minden kizsákmányolás megszüntetését, a magyar tömegek felszabadítását s ennek érdekében a német fasizmussal szemben való nemzeti ellenállást. Ez tiszta és helyes fogalmazás volt, de abban a megszorítottságban s részben illegalitásban, melyben az ellenforradalmi Magyarország a szocializmust tartotta, nem számíthatott mindazoknak a nemzeti erőknek a visszhangjára, amelyeknek a segítségére a német terjeszkedéssel és a zsidóüldözésekkel szemben szükség lett volna. Ezért keresték nagyon erősen a munkáspártok más nemzeti erőkkel az együttműködést, de ezek az erők szellemi oldalon is túlnyomó részben az utolsó percig megmaradtak megosztott vagy megzavarodott állapotukban.

Mire lett volna tehát szükség? Lényegileg arra, amit a nemzeti harcot hirdető munkásmozgalom is mondott, de olyan helyről és olyan fogalmazásban, melyről semmi címen nem lehet vitássá tenni, hogy a nemzet nevében és a nemzet érdekében szólalt meg. Szükség lett volna tehát a magyar szellemi élet bevett, származási vagy politikai gettóba nem szorított képviselői részéről egy olyan állásfoglalásra, mely először élesen és világosan szembefordul a zsidótörvényhozás kártékony hiábavalóságával és a zsidóüldözések embertelenségével, azután hitet tesz a német veszedelemmel szemben a magyar nemzet szabadsága mellett, éspedig legitimista és szentistváni haza-beszélés nélkül, utána állást foglal a magyar nép teljes felszabadítása mellett, s minden – nemcsak a zsidó – gazdasági kizsákmányolással szemben, azonban minden osztályharcos frazeológia nélkül, végül szövetséget kínál minden erőnek, mely ugyanezt akarja. Vagyis azt az állásfoglalást – mely erkölcsi, belpolitikai és külpolitikai síkon egyedül menthette volna meg az országot -, komolyabb szellemi hátvéddel kellett volna megtámasztani. Persze, egy ilyen állásfoglalás nem élvezhette volna olyan erők és hatalmak támogatását vagy elnézését, mint a többi kétértelmű, ártalmatlan vagy hatástalan állásfoglalás. A magyar szellemi életben ennek ellenére voltak egy ilyen állásfoglalásnak biztató előzményei, s voltak, akik nem lettek volna olyan messze sem a lehetőségétől, sem a képességétől annak, hogy ezt az adott helyzetben leghelyesebb megfogalmazást, s körülötte a csatlakozásnak és visszhangnak a gócait kialakítsák. Felelősség terheli őket, beleértve a kisebbek között e sorok íróját is, hogy ezt végül sem tették meg.

A MAGYAR TÁRSADALOM ERKÖLCSI CSŐDJÉNEK OKAI

Ha mindennek alapján össze akarjuk foglalni a tapasztalatoknak azt a sorát, melyet az üldözött zsidóság a magyar társadalomról megélt, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a rosszindulat, részvétlenség, korlátoltság és gyávaság vonásai azok, melyek mint legélesebb és legkeserűbb tapasztalatok kirajzolódnak. Hiábavaló volna ezt cáfolgatnunk, mert ezek a tapasztalatok teljes mértékben valóságosak. Közben azonban tudjuk és érezzük, hogy ez a társadalom, ez az ország alapvetően nem rosszindulatú, nem részvétlen, nem értelmetlen, sőt minden ellenkező látszat ellenére alapvetően nem is gyáva. Az emberség, az együttérzés és a bátorság azonban nem egyéni és magukban megálló kvalitások, hanem a társadalmi helyzettől nagymértékben függő dolgok. Merő romantikus elképzelés, hogy egy ország, egy társadalom, egy közösség embersége vagy bátorsága abból áll, hogy milyen számban tud felmutatni a mások iránti szeretetben felolvadó önzetlen szenteket és milyen tömegben tud csatasíkra állítani fizikailag rettenthetetlen, minden vésszel dacoló hősöket. Emberséghez és bátorsághoz kellenek természetesen személyes vonások is, de ezek kibontakozásának a lehetősége közösségi feltételeken múlik, azon, hogy annak a közösségnek a működő tekintélyei a szétesés vagy megzavarodás erőivel szemben képesek-e a teljesértékű erkölcsi helytállás irányelveit kötelezővé, iránymutatóvá tenni a közösség látható vagy láthatatlan szervezeteiben, képesek-e a fizikailag bátrak támadókedvének az erkölcsi szenvedély lendületét, a jószándékú ingadozók, félénkek és kényelmesek számára pedig a közösség helyeslésének, támogatásának, szolidaritásának a hátvédjét megadni.

Pontosan ez volt az, ami nálunk hiányzott, sőt a közösségi erkölcs, az ép közösségi beidegződések fokozatos szétesése következett be. Ez a szétesés régebbi időkre nyúlik vissza, közelebbről arra, hogy az 1848-49-es szabadságharc bukása után az ország vezetőrétegeinek és értelmiségének politikai ösztönei és veszélyérzete egyetlenegy pontra, a történeti Magyarország szétesésétől való félelemre összpontosultak, ennek s a birtokló rétegek önvédelmének a következménye a kiegyezés hamis és ellentmondó politikai konstrukciója, melyben az ország egész közösségi élete és közösségi cselekvősége elakadt és elterméketlenedett; utóbb az 1918-19. évi forradalmak és a trianoni béke mind társadalmi, mind nemzeti síkon megerősítették ezeket a görcsös félelmeket, ami a sérelmi-revíziós és bolsevistaellenes politikában való végleges megrekedésre vezetett. Ennek során mindinkább az a helyzet alakul ki, hogy a magyar vezetőosztályokban és csoportokban, miközben a politikai tájékozódóképességnek, nívónak és tárgyalóképességnek egy csomó formáját, röviden a politikai rutinjukat megtartották, mindinkább megromlottak a minden ép politika alapját képező alapvető beidegződések: az ép helyzetérzék, az azonnal reagáló veszélyérzék, az előnyök, kockázatok, lehetőségek és szükségességek realista lemérésének a biztonságos képessége, a közösségi érdekek érzékelésének a képessége, egyszóval az, amit politikai ösztönnek lehet nevezni. A politikai ösztön helyét mindinkább görcsössé és mindinkább irreálissá vált politikai rögeszmék foglalták el: a történeti Magyarország és a történeti társadalmi hierarchia helyreállításának és fenntarthatóságának a rögeszméi.

Mindennek a végzetes következményei napvilágra jöttek a második világháborút megelőző és abban kirobbanó nagy európai politikai válságban, mely minden egyes európai nép politikai erkölcsének és politikai ösztöneinek a nagy próbája volt. A magyar politikai vezetés rutinja egy ideig elpalástolta a politikai ösztönök megromlásának a végzetes folyamatát. Az a mód, ahogyan az ország vezetői a trianoni békeszerződést módosító két bécsi döntést elérték anélkül, hogy a szövetségesekkel háborúba keveredtek volna, majd ahogyan később, a háborúba keveredés után a Kállay-kormány a hitlerizmus veszett ügyétől lassan eltávolodott, messziről nézve a politikai sakkjáték magasiskolájának tűnhetett és tűnt is fel. Közelről nézve azonban, ahogyan a zsidótörvények mérlegénél már utaltunk rá, e látszatsikerek mögött csupa végiggondolatlanság és kapkodás állott, s a szüntelenül ingadozó helyzet folyton aszerint változott, hogy a rutinosak és a rögeszmések harcában éppen ki kerekedett felül, így történhetett, hogy a sikeresen lefolytatott politikai sakkjátszmák után minden átmenet nélkül történtek a legvégzetesebb és legfelelőtlenebb lépések, így először Jugoszlávia megtámadása és az ország felelőtlen és érthetetlen háborúba lépése, majd pedig az 1944. március 19-i német-magyar törés után a kormányzat összeomlása és a kormányzó behódolása.

E vonatkozásban a legirtózatosabb felelősség a volt kormányzónak és a Kállay-kormánynak a németektől eltávolodni próbáló, de ennek következményeit és követelményeit végig nem gondoló politikáját terheli. Hogy mennyire nem tudta ez a politika, mit miért csinál, az csak akkor derült ki, mikor katasztrófaként fogadta 1944. március 19-ét, mely minden józan mérlegelés szerint a Kállay-politika sikere és megdicsőülése kellett volna, hogy legyen, mert hiszen tálcán hozta a kiugrás és szembefordulás lehetőségét, úgy, hogy még a nacionalista közvélemény nagy részét is a németek ellen lehetett volna fordítani. Ehelyett a kormány egy árva hang nélkül lemondott, a kormányzó kinevezte a németek által kívánt új kormányt, s ezek után a kormányzó és a németek, a magyar hadsereg és a nyilasok, akik három nappal azelőtt egymás ellen állottak fel, most egyszerre egyöntetűen úgy kezdtek viselkedni, mint akik a sorsfordulót incidensnek, a halálos sérelmet apró félreértésnek, a végső veszedelmet biztató együttműködésnek, s a készülő tömeggyilkosságokat boldogító nemzeti politikának óhajtják tekintem. Az ország politikai elbutítása és ép érzékeinek a megzavarása ezzel érte el a tetőpontját: ez a lépés ölte meg a magyar hadsereg önbecsülését, ezzel vált értelmetlenné, sőt sült el végzetesen visszafelé minden engedmény, melyet a németekkel szemben távolságot tartó Teleki- és Kállay-kormányok az időnyerés jegyében tettek, beleértve az összes zsidótörvényeket, s végül ez a lépés tartotta meg a hivatalos magyar közéletet s az egész hivatalnoki kart a folyamatos törvényesség hitében s indította arra őket, hogy a kormány minden intézkedéséhez a folyamatosan működő közigazgatás segítségét megadják, holott a háborúnak ebben a szakában már nemcsak az aktív ellenállás, de a közigazgatás passzivitása és szabotálása is komoly nehézséget tudott volna okozni a megszállóknak és bábkormányuknak.

A magyar közvélemény tehát azon kezdte, hogy politikájával jogos, megtámadhatatlan nemzeti sérelmekre vélt orvoslást keresni és fokozatosan és saját maga által is észre nem vett átmenetekben jutott el oda, hogy a világ legnagyobb, legőrültebb és leggonoszabb rablóállamának az utolsó szövetségese maradt. Ezenközben az az időpont, amikor a nemzeti sérelmek helyrehozatalára és a zsidók gazdasági visszaszorítására irányuló politika immár nem más, mint kalandorság és emberirtás, a kritikátlanabb emberek számára teljességgel megfoghatatlanná vált. Még érintetlenül állottak a legnagyobb zsidó vagyonok, s látható volt a zsidó jólétnek még igen sok jele, amikor már több “kisebb’ zsidóirtás nyugtalanította a kormányzat lelkiismeretét, s a zsidók vasúton vagy utcán a legkülönbözőbb inzultusok lehetőségének voltak már kitéve. Senki sem világított rá, hogy csak egy borotvaélen táncoló szélhámos ügyeskedése késlelteti az emberirtás hitleri apparátusát abban, hogy a relatív – igen relatív! – biztonság magyarországi szigetét elborítsa, így történhetett, hogy amikor az államhatalom a német megszállást tudomásul vette? s ezzel a fordulat igazi tartalmát elkendőzte, oly sokan nem vették észre, hogy a kormány tetteinek irányítása korlátolt, reakciós, de a maguk szabályait és formáit nagyjából mégis betartó urak kezéből végleg őrültek és gazemberek kezébe került, s nem vették észre, hogy mi az, ami most már a zsidók vonatkozásában el fog kezdődni. Az inzultusok hirtelen megszaporodását mindenki láthatta, de hiszen ilyenek már azelőtt is voltak, gondolták, s a törvényes államhatalom majd rendet csinál. Ennek a fokozatos szoktatásnak volt az eredménye, hogy ez a társadalom minden látható ellenkezés nélkül tudomásul vette a sárga csillag bevezetését, ami pedig mindenütt másutt, ahol az emberi méltóság sérelmei iránti érzék épen maradt, az egyetemes felháborodás kialakulására és megnyilvánulására volt jeladás. Komoly hangulatváltozás nem következett be, csak akkor, amikor a vidéki zsidók deportálása megkezdődött, s a deportálások módszereit szemtől szembe meglátták az emberek. Ezeket azután már valóban megdöbbenéssel, undorral és borzadállyal nézte a magyar lakosság többsége, ebből azonban a társadalom demoralizáltsága és elgyávultsága mellett s a törvényesség hamis helyzetének a fennmaradása folytán szervezett és öntudatos segítség nem született meg: ami segítség történt, alkalmi volt és szórványos, s az SS-ek és csendőrök természetesen megtettek mindent, hogy ettől a kevéstől is elvegyék az emberek kedvét. Hiába vált 1944 nyarára világossá, hogy már rég nem a zsidók gazdasági térhódításának a visszaszorításáról van szó, hogy a zsidók “kitelepítése’ mit jelent, s hogy az ország tömeggyilkosok szövetségesévé vált, azért az ingadozó, az átlagos, a középenálló emberek mindenféle emberséges és bátor megnyilatkozásának a lehetőségét továbbra is lehetetlenné tette részben a saját súlyos politikai félreneveltségük, részben pedig az ország politikai vezetőinek a szégyenletesen félrevezető viselkedése. Mindennek következtében úgy látták, hogy a zsidógyilkolásoktól való minden borzalmuk mellett tovább is lojálisán engedelmeskedniök kell a hivatalos magyar államapparátusnak, s mint jó magyaroknak, továbbra is a németek győzelmét kell kívánniok; igyekeztek tehát valahogy úgy elképzelni a dolgot, hogy itt egy alapjában jószándékú, jó elindulású és igazságot eredetileg maga mellett tudó akciónak az “elfajulásáról’ van szó. Ha sajnálták, vagy pláne segítették a zsidókat, akkor ezt ennek ellenére, megosztott, ingadozó lelkiismerettel tették.

De nemcsak az egész magyar társadalom, de maga a magyar zsidóság is áldozatul esett a magyar társadalmon úrrá lett erkölcsi optikai zavarnak. Rengeteget hallottunk bujkálásokról és hamis papírokról, de közelről nézve ennél sokkal meglepőbb volt az, hogy a zsidók többsége mennyire nem szánta el magát bujkálásra és hamisításra, s miközben mind kevésbé lehetett kétsége üldözőinek szándéka felől, mégis milyen tömegesen engedelmeskedett a megszokott államhatalom hatósági szerveinek, holott a nem engedelmeskedés túl sok kockázatot nem igen jelentett már. Az üldözést szemlélő magyar társadalom is megállapította – helyenként elégtétellel állapította meg! – az üldözött zsidók közösségi viselkedésének a feltűnő defektusait: azt, hogy közös védekezés helyett mily sokan, s gyakran éppen a vezetők, keresték az egyéni kivételezettség kétes útjait, szinte bele is nyugodva minden üldözésbe, mely a kivételezetteket nem érinti; hogyan folytattak az utolsó percig kicsinyes háborúságokat, hogyan hozták felesleges kívánságokkal nehéz helyzetbe segítőiket, stb. Ha azonban azt kérdezzük, hogy mindezek vajon oly különösen “zsidós’ tulajdonságok-e, akkor riadtan állapíthatjuk, meg, hogy itt egészen másról van szó. Vajon melyik nemzet volt az, amely nyájszerűen engedelmeskedett világosan kilátszó pusztító szándékoknak, amely az utolsó percig kivételezett akart maradni az alól a sárga csillag alól, amit a németek láthatóan vagy láthatatlanul minden kelet-európai népre feltűztek? Melyik társadalom mutatta az ostrom alatt, a pincékben a közösségi érzés hiányának, a segíteni nem akarásnak, a segítség önző igénybevételének s a vezetőkben a reájuk bízott s bennük bízó emberek gondja elől való megfutamodásnak oly feltűnő példáit? Félek, hogy “zsidós’ vonások helyett inkább a magyar társadalomhoz való asszimiláció csodáját kell megállapítanunk, pontosabban azt, hogy a magyar társadalom minden rétegében és csoportjában a közösségi erkölcsök, konvenciók és beidegződések egyugyanazon szétesése következett be!

Csakis ezzel magyarázható, hogy ez a társadalom, amikor és amennyire tudomást szerzett mindezekről a tömegkínzásokról és tömeggyilkosságokról, ha már nem érezte saját felelősségét, amit sokféle okkal meg lehet magyarázni, nem érezte meg legalább a saját veszélyeztetettségét. Azt, hogy egy német világban a magyarokkal nem sok híján ugyanolyan dolgok történhetnek, mint amilyenek a zsidókkal történtek; ezt ez a társadalom az utolsó percig, mint nyilvánvaló ostobaságot, ingerülten vagy kézlegyintéssel utasította vissza, és az egészben nem látott mást, mint a vesztüket érző zsidók gyermekes erőfeszítését abban az irányban, hogy a maguk veszélyét közös veszélynek tüntessék fel. Pedig tudjuk, hogy bármennyire egyedülálló volt az a hisztérikus gyűlölet és félelem, amivel a hitlerizmus a zsidókat kezelte, azért pl. a lengyelekkel, különösen pedig a lengyel értelmiségi rétegekkel úgyszólván teljesen úgy bánt, mint a zsidókkal. S aki egy kicsit képes volt érzékelni a német fajelmélet és a német faji felsőségtudat világképét s ennek következményeit, annak nem volt nehéz rájönnie, hogy ami a lengyeleknek jár, az ugyanúgy kijárhat a magyaroknak is, s tisztán csak sorrend kérdése, hogy mikor. Hogy ezt a veszélyt minden figyelmeztetés ellenére újból meg újból sikeresen bagatellizálni lehetett a magyar vezető és értelmiségi rétegek előtt, annak történeti magyarázata van: ezek a rétegek az 1867. évi kiegyezés óta megszokták azt a beállítást, hogy a magyarságnak csupán az osztrákokkal vannak nagyobbrészt közjogi vitái, a németek ellenben egészben inkább szövetségeseink; ezenkívül a magyarság a maga történeti területén ugyanazt a vezetőszerepet és felelősségtudatot hivatott kiépíteni, mint amire a nagynémet világkép szerint a németek világszerte hivatottak, s ezt megerősítette a két világháború német-magyar szövetsége, így alakult ki a magyar vezetőrétegek tekintélyes részében az a beidegződés, hogy ha a németeknek a kelet-európai népek fölött való uralmi igényéről és szupremációjáról hall, akkor elsősorban ne az jusson eszébe, hogy ez felettünk való uralmat is jelent, hanem az, hogy nekünk is ugyanilyen vezetési és uralmi igényünk van a történeti Magyarország más nyelvű nemzetiségeivel szemben. Ez a mélyen beidegződött öngyilkos beállítás tudta azután a magyar társadalmat az utolsó pillanatig “megóvni’ attól, hogy a zsidók pusztulásában a maga pusztulásának lehetőségét meglássa.

ÉRVEK A FELELŐSSÉGVÁLLALÁS ELLEN

Végighaladtunk az összes fontos tényeken s igyekeztünk a legsúlyosabbakra magyarázatot is találni. Szándékosan tartózkodtunk minden mértéktelen fogalmazástól s igyekeztünk az erkölcsi felelősség fokozatait nem összekeverni. Nem azért, mintha enyhíteni és elkenni akarnánk bármit is, hanem azért, hogy ha a felelősség kérdésére sor kerül, megtámadhatatlan hitelű tényállásból indulhassunk ki, s válaszul ne kapjuk azt a védekező szolidaritást és ellentámadásba való átmenetet, mely minden igazságtalan vagy túlfeszített általánosításnak az ismert következménye. Szükség volt erre az óvatosságra, mert különböző érveket vagy ellenvetéseket hallunk az ellen, ha mindezekből azt a következtetést vonja le bárki, külföldi vagy magyar, keresztény vagy zsidó, hogy a magyar társadalom részes annak a felelősségében, ami történt.

Az első ellenvetés az, hogy a zsidók milliós tömegben való kiirtását nem mi csináltuk, hanem a németek, túlzás volna tehát az ő gonosztetteikért felelősséget ereznünk és vállalnunk. Ez igaz, erről nincs is szó. Fel lehet ugyan vetni, hogy abban, hogy és abban, ahogy a németek bejöttek, nincs-e szintén valami felelősségünk. De itt meg is lehet fordítani a dolgot és elismerhetjük azt, hogy az egész Teleki-Kállay-féle zsidótörvényhozásos és átvészelős politikában volt a zsidók megmentése szempontjából pozitív lehetőség is; és annak felelősségét, hogy ez a kísérlet március 19-én csődbe került, hagyjuk meg az ország vezetőinek. Kapcsoljuk ki tehát a németekért való felelősséget – a fentiekben sem arról beszéltünk – s szorítsuk a felelősséget arra, ami ez után is megmarad: a magyar polgári és katonai hatóságok tudatos közreműködésével folyt zsidóüldözésre és zsidóirtásra, valamint arra, ahogyan a magyar társadalom s annak különféle hivatali és társadalmi szervei a zsidók üldözését, deportálását és gyilkolását nézték.

További ellenvetésként azt is gyakran halljuk, hogy ne ezekről vagy ne csak ezekről beszéljünk, hanem beszéljünk a hadifoglyokról, a háborús szenvedésekről, az internáltakról, a demokrácia nevében folyt hatalmaskodásokról; vagy “jobbik’ esetben azt halljuk, hogy – mindezekre való tekintettel – ne beszéljünk semmiről sem, hanem húzzunk egy vonalat s tekintsük a zsidók által elszenvedett szenvedést a nem zsidók által azóta bármi okból elszenvedett szenvedéssel kölcsönösen kiegyenlítettnek. Hogy mi hiba és vétek történt a felszabadulás óta, az külön kérdés. Itt, ebben az összefüggésben először azt kell nagyon határozottan leszögeznünk, hogy csak hadifoglyok, ártatlanul internáltak és jogtalanul meghurcoltak vonatkozásában foglalkozhatunk egyáltalán a kérdéssel, mert remélem, hogy azt a szenvedést, amelyet az igazi gyilkosok és részesek megbüntetése okoz, senki sem akarja még ha annyira együttérez minden szenvedővel, a 44-es tömeggyilkosságok és szörnyűségek felelősségét máris kiegyenlítő szenvedésnek tekinteni. Másodszor le kell szögeznünk, hogy e szenvedéseknek csak egy része minősíthető visszatorlásnak, a többi olyan esemény, melynek a zsidóüldözésekért való felelősséggel összefüggése nincs. Harmadszor le kell szögeznünk, hogy sem hadifogság, sem internálás, sem rendőri hatalmaskodás – melyek különben egymástól is igen különböző dolgok – nem mérhetők össze, még ha emberi életek estek is neki áldozatul, azzal, ami a zsidókkal történt. Nem mondom ezt azoknak az anyáknak, feleségeknek, gyermekeknek és hozzátartozóknak, akiknek belepusztult vagy belerokkant valakijük mindezekbe, mert nincs jogom rangsort csinálni az ő gyászuk és veszteségük s a zsidó anyáké, feleségeké, gyermekeké között; bár tudjuk, hogy a gyász és veszteség ténye mellett annak körülményei sem egészen lényegtelenek, s ezek nem vitásan a zsidók esetében voltak borzalmasabbak. De szólok azokhoz, akik azt hiszik, hogy jogukban és módjukban van e kérdésben, akár mint szemlélőnek, akár mint ártatlanul fogságot vagy inzultust szenvedetteknek, történeti mérleget csinálni s a számadás két tételét egymással kiegyenlíteni. Azok a fogságok, nélkülözések és inzultusok, melyekre ezt alapozzák, az emberi szenvedésnek abba a csoportjába tartoznak, melyek háborúban, emberek tömeges fogságban tartásánál és tömeges politikai felelősségrevonásánál a világtörténelem kezdete óta mindig előállanak a történelmi helyzetek keménysége, s az emberek lelkiismeretlensége, kegyetlensége, hatalmaskodása és visszaélései folytán. Minden okunk megvan arra, hogy továbbra is harcoljunk ezek ellen, de a mértéket azért ne vétsük el: ezek bármelyikét a zsidók tömeges legyilkolásával komolyan egy napon említeni nem lehet más, mint frivolság vagy rosszhiszeműség. Nemcsak a kereszténység és civilizáció évszázadaiban, de az emberi kegyetlenség történetének évezredeiben is folyton érvényesült egy határ, melyet elvben alig, s a gyakorlatban sem oly gyakran hágtak át, mely bizonyos kíméletet biztosított az öregek, asszonyok és gyermekek életének; a zsidókat ért tömeggyilkosságoknak ellenben a fajelméletnek s az irányítók szándékának megfelelően az öregek, asszonyok és gyermekek éppenúgy tömeges áldozatai voltak, mint a férfiak. S a kiválasztásnak s a halálig gyötrésnek olyanok voltak a módszerei, hogy azok között, akik mégis túlélték őket, tízezrével vannak a szó klinikai értelmében elmebetegek. Közöttünk járnak és élnek emberek, akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők, akik látták vagy tudták gyermekeiket máglyára dobatni s újszülötteiket a vagon falához veretni, vagy akik a megőrülés határán emésztik magukat azzal az önkínzó és végsőleg alaptalan váddal, hogy miért engedték vagy küldték szeretteiket valamilyen, végül halálba vezető útra. Közöttük szinte derült és felszabadult embereknek tűnnek fel azok, akiknek hozzátartozói bombától vagy váratlan betegségben pusztultak el, s még azoknak is egy fokkal jobb, akiknek hozzátartozói emberi gonoszság és kegyetlenség miatt, de mégis a halálnak valamilyen ismert és megszokott formájában vesztek oda: mert ezeknek az emberek régi és meghitt barátjával, az absztrakt, személytelen Halállal van dolguk, nem pedig a tébolynak, a szadizmusnak és az emberek által mesterségesen csinált sűrített Borzalomnak azokkal a képeivel, amelyektől alig lehet szabadulni. Aki jó vagy kevésbé jó okokkal elhárítja magától azt a gondolatot, hogy ennek a felelősségében részes, még mindig elborzadhat, ha saját anyját, saját feleségét, saját gyermekeit gondolja el ugyanebben a helyzetben, s akkor talán elmegy a kedve attól, hogy mindezeket akárhány esztendős hadifogsággal, akármilyen koplalásos internálással s akármiféle rendőri inzultussal egy napon merje említeni. Negyedszer végül le kell szögeznünk, hogy ha pontosan ugyanazt és ugyanannyit szenvedtünk volna vagy szenvednénk is visszatorlásként, az legfeljebb arra volna ok, hogy ne kérjünk bocsánatot, de nem arra, hogy magunkat az önvizsgálat és felelősségvállalás alól felmentsük.

Halljuk azt az ellenvetést is, hogy a magyar társadalom nagyobbrészt nem tudott arról, ami a megsemmisítő táborokban történt, s ha hallott ilyenekről, azok annyira valószínűtlenül hangzottak, hogy el sem hitte. Az, hogy ezeket első szóra nem hiszi el valaki, természetes. De nem az a lényeges, hogy első szóra elhittük-e vagy ameddig lehetett, kételkedtünk. Hanem az a lényeges, hogy abban a pillanatban, mikor először felvetődött a legtávolibb lehetősége annak, hogy ilyenek történnek, ettől magától meg kell borzadnia és cselekvésbe kell lendülnie minden ép erkölcsi érzékű embernek. Mi pedig éppen akkor kezdtük nem “elhinni’ a megsemmisítő táborokat, mikor a deportáló vagonokról már éppen eleget tudtunk ahhoz, hogy amazokat is elhihessük: s nem azért nem hittük el, mert töretlenül bíztunk az emberi jóérzésben, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznünk a magunk felelősségével.

További ellenvetés az, hogy a magunk felelősségének a túlságos és folytonos hangoztatásával ne adjunk alkalmat arra, hogy külföldön vagy itthon olyanok, akik nem voltak jobbak, vagy nem jobbak nálunknál, a mi beismerésünket a maguk politikai vagy erkölcsi előnyére használják fel, s olyan politikai vagy egyéb következményeket vagy erkölcsi hátrányokat alapozzanak erre, amelyeket nem érdemlünk meg. Ideje volna azonban leszoknunk arról, hogy mindenféle beismerésnek és felelősségvállalásnak az erkölcsi teljességét azzal gyengítjük meg, hogy folyton arra sandítunk, hogy ez másokra, a zsidókra, a csehszlovákokra, a külföldre, a nagyvilágra hogyan fog hatni. Ha van felelősségünk, akkor minden taktikázás nélkül kell vele szembenéznünk, mert csak így válhatunk felnőtt nemzetté, s a magunk erkölcseit csakis ezen az úton hozhatjuk rendbe. S nagyobb távlatban nézve bizonyosak lehetünk afelől is, hogy a világnak velünk szemben való megbecsülését s akárki mással való összemérésünket végül nem az fogja meghatározni, hogy mennyit vallunk be és mennyit tagadunk vagy magyarázunk el, hanem az, hogy milyen komolysággal és határozottsággal állapítjuk meg a magunk felelősségét, mert csak ebben az esetben várható komolyan, hogy országunk egy következő alkalommal más, méltóbb arcot tud mutatni.

Szokásos a magunk felelősségét azzal is enyhíteni, hogy a magyarságra szégyent hozó viselkedés gócai elsősorban a magyar vezetőrétegek, a középosztály, az értelmiség voltak, ezzel szemben a nép, az egyszerű emberek, a proletárság, a parasztság mindettől elítélően távol maradt. Van ezeknek a nézeteknek egy kevesebbet hangoztatott, de középosztályi-értelmiségi körökben azért nagyon elterjedt fordítottja is, amely szerint éppen az európai nívójú, művelt rétegek voltak azok, akik ettől távol maradtak, ezzel szemben inkább a durva, félművelt kurtanemesek, félproletárok és proletárok voltak azok, akik-a zsidók gyötrésében és kirablásában örömüket lelték. Ismerünk végül olyan beállítást is, hogy a magyar résztvevők is valójában nagyobbrészt németvérűek voltak, vezetőrétegben s köznépben egyaránt.

Ami a legelőször említett tételt illeti, a vezetőrétegek s az értelmiség felelősségének a megállapítása a legnagyobb mértékben helytálló, ha azért tekintjük őket inkább és elsősorban felelőseknek, mert éppen vezetők, mert éppen értelmiségiek voltak, tehát ennek folytán nemcsak magukért, hanem másokért, másokra való hatásukért, rossz példájukért vagy elmaradt jó példájukért is felelnek. Valóban mi címen voltak vezetők, ha a politikai és erkölcsi irányításért sem akarnak felelősséget vállalni, s a felelősség pillanatában egyszerre jámbor és szürke népként akarják kezeltetni magukat? Ha azonban azt akarjuk ezzel mondani, hogy a zsidók üldözésében elsősorban az urak voltak aktívak, a nép pedig ettől tudatosan távoltartotta magát, ezzel nagyon veszélyes és öncsaló romantikának leszünk az áldozatai: veszélyes különösen azért, mert arra az illúzióra vezet, hogy miután az urak világa eltűnt s a nép került uralomra, ezzel már magában megszűnt annak a lehetősége, hogy ez a nép a jövőben hasonló helyzetben hasonlóan felelőtlennek vagy részvétlennek mutatkozzék. Ehhez nem elég politikai és társadalmi változás, mert az ennek csak előfeltétele, ehhez alapvető politikai és erkölcsi megko-molyodás is kell. Természetesen még kevésbé igaz az az állítás, hogy a zsidóüldözések alatt az alsóbb osztályok voltak a komiszak és embertelenek. Csak az igaz, hogy a minden rétegből való valóban művelt emberek tartották távol magukat, ez azonban annyira magától értetődik, hogy mondani sem kell. Különös súllyal mondani meg egyenesen veszélyes, mert régtől fogva tudjuk, hogy ami jó pontot Magyarországon a művelt emberek szereznek, annak rendszerint az urak akarnak a haszonélvezői lenni, akik azt hiszik, hogy ők és a műveltség azonos dolgok. A valóság az, hogy ha közelebbről megnézzük a zsidóüldözések magyar résztvevőinek osztályösszetételét, akkor a vezetőrétegekből nagyobbrészt ott találjuk a jobbágynyúzó, parasztpofozó, uralmi szellemmel telített közigazgatás képviselőit, de ezenkívül a városi, hivatalnoki és egyéb középosztály egy része is helyenként olyan példáit adta az embertelenségnek és rablóösztönnek, amit minden illúziómentesség mellett sem tételezett fel róluk az ember. Ami ezek levonása után megmaradt és európai, művelt felső, közép- és értelmiségi réteg módjára viselkedett, az többségében nagyon passzív volt ahhoz, hogy a magyar vezetőréteg mérlegét egészben döntően megjavítsa. Ami viszont a népet illeti, a fasizmusra könnyen reagáló, a társadalmi fejlődés zsákutcáiban megrekedt kispolgári és félproletár rétegek éppen úgy, mint a minden erkölcsi gátlástól mentes alja proletárság, megfelelő számban képviseltették magukat az embervadászatnál és a rablásnál; marad igazolásul az öntudatos mozgalmi proletárok viselkedése, amelyik megint csak része az egész proletariátusnak. Aránylag legtávolabb valóban a magyar parasztság állott mindettől, ez azonban részben paraszti idegenség volt, részben emberi jóérzés és segítés, de ez sem volt tudatos és együttes erkölcsi állásfoglalás. Ami végül a német vér szerepét illeti, annyi kétségtelen, hogy mindazok, akik a német fajelmélet hatására magukban a német vért felfedezték, azok egyben az átlag magyaroknál nagyobb mértékben indíttatva érezték magukat, hogy mindabban, amit a németek csináltak, részt vegyenek, s ha ebből egy s más netán megborzasztotta s visszataszította őket, afelett szemet hunyjanak, magukat becsapják vagy belelovaljak. Azt azonban, hogy ennek alapján a magyarok részvétele és felelőssége tulajdonképpen inkább a német származású magyarokra korlátozódik, illúzió és öncsalás volna állítani.

FELELŐSSÉG ÉS FELELŐSSÉGVÁLLALÁS

Legutolsó érvül azt lehetne végül ellene vetni a magunk felelősségének a felvetése ellen, hogy ha egyszer ilyen jól meg lehet magyarázni azokat a politikai és társadalmi összetevőket, történeti megrázkódtatásokat, félrevezető tapasztalatokat, közösségi zsákutcákat, rossz beidegződéseket, melyek a magyar társadalom viselkedését meghatározták s idáig vezették, akkor mi értelme van bűnösségről vagy felelősségről beszélni, mikor itt valójában a történelem nagy folyamatairól van szó, melyeket elsősorban megérteni kell, nem pedig ilyen hittanórára való kategóriákkal, mint bűnösség és felelősség, túlmoralizálni. A problémának ez a fajta felfogása a bűnösség és felelősség kérdésének és mibenlétének a teljes félreismerését jelenti. Bűnösség és felelősség megállapítása nem azon alapszik, hogy a tettesről bebizonyult, hogy nem társadalmi, közösségi, nevelési és személyes meghatározói alapján cselekedett, hanem mindezektől függetlenül és szabadon határozta el, hogy gonoszát fog cselekedni; ha ellenben bebizonyítja, hogy csak különféle meghatározó okoknak és előzményeknek engedett, akkor nem bűnös és nem felelős. A gonoszság, a silányság, a gyávaság nem valami szabad és impozánsan ördögi elhatározásban áll, hanem éppen abban, hogy nyomorultul, tudatosság és szabad elhatározás nélkül azt tesszük és csak azt tesszük, amire társadalmi, közösségi, nevelési és személyes adottságaink, torz és torzító tapasztalataink, belénk rögződött előítéleteink, üres közhelyeink, kényelmes és ostoba formuláink indítanak. Való, hogy az ilyen emberrel szemben nincs értelme felelősségrevonásról beszélni, mert egyszerűen nem is ér el a tudatáig ennek a szónak az értelme. Ezzel azonban nem vonja ki magát a felelősségre vonás, vagyis cselekedeteinek a következményei alól. A felnőttség és szabadság ott kezdődik, amikor meglátjuk a merőben előzmények által meghatározott cselekedeteink silány voltát, kezdünk felelősséget vállalni és szabadon, felelősen cselekedni. Mindezt keresztényül úgy mondják, hogy a bűnös ember az eredendő bűn rabságában cselekszik s még a jócselekedete is a törvények kényszere alatt születik, tehát értéktelen; a megváltott, szabad ember viszont leiekből és szabadon cselekszik. Ugyanezt marxistául úgy mondják, hogy az ember cselekedeteit osztályhelyzete határozza meg, ha azonban felismeri osztályhelyzetét, úgy tudatosan állást foglal, s ha osztályhelyzete a történelmi fejlődés ügyének szolgálatára indítja, ezt immár tudatosan teszi, ha pedig osztályhelyzete a történelmi fejlődés ügyével szembeállítja, akkor osztályával szembefordul.

Ebben az értelemben kell felvetnünk a magunk, a nemzetünk, a társadalmunk felelősségének a kérdését. Ha a magyar nemzet valóban egy tisztán jobbágy szellemű, nyájszerű, a felelősség kérdését uraira és megszállóira toló társadalom, akkor nem érdemes a felelősségvállalásról beszélnünk, s ha felvetjük, el fogja utasítani. De én nem hiszem, hogy a magyarság a nyájszerűségnek s az elnyomottságnak ezen a mélypontján állott volna s állana. Bármennyire is nem tudta az utolsó száz esztendőben a maga felemelkedésének az igazi útját megtalálni, közben szüntelenül és nagyon tudatosan kereste azt és a nagy szellemeknek nem kis száma járt az élen ebben a keresésben. S bármennyire elkeserítően éreztük is azt a zsákutcát, amiben a magyar politikai és társadalmi fejlődés az utolsó évszázadban, különösen az utolsó évtizedekben, leginkább pedig a második világháború folyamán beleszorult, újból meg újból vártuk és reméltük, hogy végül mégis adódik valami, ami kiváltja azt a jobbat, amitől úgy éreztük, hogy nem pusztult el teljesen. Igaz, végül a felelőtlenségnek, a helyzetet felismerni és helytállni nem tudásnak az a mértéke, amit az ország 1944-ben felmutatott, meghaladta legrosszabb várakozásunkat is. Ha azonban több vagy kevesebb joggal merhettünk várni ennél jobbat is, mint ahogyan nálunk minden külső jel szerint nem jobb nemzetek mutattak ennél jobbat is, s azóta a magyarságban is újból megmutatkozott sok minden, ami reménytkeltő, akkor mégiscsak van értelme felelősségvállalásról beszélni, és azt remélni, hogy ez nem marad ebben az országban egészen visszhangtalanul.

Azt azonban nem állíthatjuk, hogy az egész nemzet, az egész társadalom nevében való felelősségvállalásnak ma egyszerű a módja és biztos a visszhangja. Ha ez bizonyos lett volna, már rég meg is történt volna; tudjuk azonban, hogy az erre irányuló kísérletek balul végződtek. Említettük, hogy milyen ingerültséget keltett egy nyilatkozat, mely maga s mások nevében bocsánatot kért a zsidóságtól. Mondhatjuk, hogy a bocsánatkérés talán nem a legszerencsésebb fogalmazás, mert ha más emberhez vagy emberekhez van intézve, akkor mindig ott lebeg felette az a veszedelem, hogy a bocsánatkérő számára a túljátszott önlealacsonyítás, a címzett számára pedig az erkölcsi pöffeszkedés vagy kegyes leereszkedés torz gesztusaira ad alkalmat. Egy társadalom azonban, melyben erőteljesen él a felelősségvállalás szelleme, nem akadt volna meg szavakon vagy formákon, hanem azokat megfelelően kiigazítva, továbbhaladt volna a lényeg, a felelősség megállapítása, vállalása és viselése felé. Nálunk nem ez történt, hanem egy meglehetősen ingerült elutasítás következett, s nehezen fog menni, hogy társadalmunk feladja azokat az okokat vagy álokokat, melyeket a felelősségvállalás ellen kialakított magának. Aki tehát újból megpróbál e kérdésben a magyar nemzet, a magyar társadalom nevében valami magvasat és igazat nyilatkozni, könnyen szembe fogja magát újból találni azzal az ingerült kérdéssel, hogy ki bízta meg ezzel?

Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelősség reánk eső, személyes részét. Megállapítani pl. azt, hogy mindaz, amit e sorok írója akár lelkiismeretből, akár kérésre segített vagy segíteni próbált, milyen siralmasan és szánalmasan kevés, mennyire mögötte marad annak, amit kellett és amit lehetett volna, mennyire meg van terhelve sok hiábavaló óvatossággal és jóra való restséggel, mennyire hiányzott belőle az, hogy a jóakarat megéreztetésének az igyekezetén túlmenően, mindenestől vállalja egy-egy hozzáforduló gondját és kezébe vegye a megmentését, és az esetleges kockázatokba is mennyire inkább csak belecsúszott, mintsem szembe ment volna velük. Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy a mulasztásait; hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős vagy mi mindennek a felelősségében részes, így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző, együttes nemzeti számvetés is.

Ha mindazt, amit eddig elmondottunk, a felszabadulás pillanatában mondtuk volna, akkor ezzel be is fejezhettük volna. Nem világítottuk volna meg vele a teljes problémát, de elmondtuk volna azt, aminek elmondása 1944 után a legfontosabb volt. Közben azonban eltelt három esztendő, felnőtt egy új – vagy újjászületett a régi -antiszemitizmus, s mint láttuk, a zsidók tömeges elpusztításáért való felelősség felvetésére a leggyakoribb felelet, hogy miért nem beszélünk arról a szenvedésről is, amit azóta viszont nem zsidók szenvedtek. Ma tehát nem kerülhetjük el, hogy az antiszemitizmus újjáéledéséről és annak okairól ne beszéljünk. Nem azért, mintha, mint azt már mondottuk, a kétféle szenvedés egy pillanatig is komolyan összemérhető, egyenrangúnak vehető volna, hanem azért, mert azokat a burkokat, melyeket szenvedésből, sérelmekből, rossz lelkiismeretből maguk köré vonnak az emberek, csak a teljes igazság erejével lehet valamennyire is áttörni.

Comments are closed.