…padomra, amikor elemista iskolás voltam, nem tudom…

Apám – miután elolvasott egy újabb és újabb Leon Uris-könyvet – mindig elmesélte a történetet nekem is. Ezen szülői recenziókat követően rendszerint nagyon érdekes beszélgetések következtek, melyek olykor már szinte-szinte ontológiai okfejtésekbe torkollottak.

Nem is lehetett egy gyerektől elvárni, hogy a Yom-Kippur-i háborút annak történelmi, geopolitikai és kulturális kontextusában szemlélje. Hetedik osztályos voltam ekkor és bizony sokszor elkalandoztam. A beszélgetések üzenete viszont okvetlenül hatott világnézetemre, kibontakozóban levő személyiségemre.

Nagymamám mesélte, hogy nénikém – amikor 11 éves kislány volt – sírva jött haza az iskolából, mert ott tudta meg, hogy 30 évvel azelőtt Karácsony Benő (a kolozsvári író) azért kellett meghaljon, mert zsidó volt. Karácsony Benő nénikém kedvenc írója volt. Mindenki láthatja, hogy egy megfelelő családi értékrend kell létezzen ahhoz, hogy egy kislány megrendüljön egy ilyen szörnyű igazságtalanság felismerésén. Ez lenne ma többek között a holokauszt-oktatás lényege.

De a család „filoszemitizmusa”, „reálszemitizmusa” még mindig nem ad választ arra a kérdésre, HOGY MIÉRT RAJZOLHATTAM KIS MENÓRÁKAT ISKOLAPADOMRA 9-10 ÉVESEN????
Ma már egyre jobban eszmélek rá (talán pszichológusi önismeretemnek köszönhetően is), hogy az igazán fontos és mély átalakulásuk sokkal hamarabb elindulnak, jóval azelőtt, mielőtt tudatos törekvéssé válnak. Igy van ez nagyban a nemzetekkel is, de akár a kisebb közösségekkel is, nemcsak az egyénnel.

Amikor Kertész Imre elnyerte a Nobel-díjat, egyetemi hallgató voltam. Ekkor történt, hogy az egyik csoporttársamra rájött a „magyarországi antiszemitizmus” akkori fixa-ideája, és hangosan, mindenki előtt kikérte magának, hogy „zsidóknak magyarnóbelt osztogassanak”… Akkor éreztem először egy nagyon mély valamit a torkomban és a gyomromban. Nem tudom még most sem, hogy félelem volt, avagy düh. Mindenesetre felálltam és távoztama teremből. A gyakorlatvezető, aki a foglalkozást vezette, nem ültette le a „zsidózó” csoporttársat, a csoporttárs pedig megszabadította magát az én barátságomtól. Pedig nem is voltam zsidó… valami mégis az volt bennem: a Lényeg.

Erről jut eszembe egy történet, ami három hónapja történt. Az egyik legközelibb barátomnak bevallottam betérési szándékom a zsidóságba. Egy kerek percig úgy nézett rám, mintha ezt hallotta volna:” Tudod, én férfi vagyok, de mindigis nőnek éreztem magam: ezért nő szeretnék lenni”. Pedig azt mondtam neki, hogy: „Be szeretnék térni a zsidóságba. Felvállalni a vallását, a kultúráját, hagyományát, történelmét, …sorsát.” Miután láttam a meglepettségét, hirtelen megfordult a fejemben, hogy elveszíthetem, mint barátot, ezért kétségbeesetten el kezdtem neki magyarázni, hogy ez mivel jár és miért szeretném mindezt. Egyre jobban megnyugtattam, azonban az ezt követő napokban kissé furán viselkedett, mint aki nem tudja, hogy hogyan viselkedjen. Hamarosan viszont elnézést kért tapintatlanságáért és óvatosan megkérdezte:”ööööö….aaaa…körül is metélteted magad?” Ezen jót derültünk:))

Ez egy jó kísérlet vol arra, hogy lássam, mennyire működik a betérés bevallása és én hogyan viselkedem, ha magyarázatot kell adjak rá. Ma már nagyon magabiztos vagyok és nyíltan fölvállalom (talán ennek a kezdeti tapasztalatnak köszönhetően is).