Egészen pontosan azt mondja Koltai Tamás kritikus A negyedik kapuról: A tehetséges előadás félúton van a gyöngéd valláskultusz és a színházi attrakció között.

Ő is ott volt Tatán, 2004. június 16-án, a József Attila kollégium kápolnájában megtartott premieren. Elképesztő este volt. Egy másik kritikus, Csáki Judit, egyenes brutálisnak nevezte a tömeget, „az abszolút pesti premierközönséget”, amelyik elzarándokolt oda, mert látni akarta az előadást.

Józanésszel átgondolva, erre senki nem számíthatott. Négy nappal korábban fejeződött be a színházi szakma dzsemborija, a Pécsi Országos Színházi Találkozó. Akik itt nem kaptak színházmérgezést, már úton voltak Kisvárdára, a határontúliak színházi találkozójára. (jún.17-26.) Még csak nem is esett útba Tata!

De jöttek! Aki akkor számított, és azóta is számít, a színházi világban ott nyomakodott befelé a kollégium szűk folyosóján, csodát látni. Novák Eszter rendező, jó érzékkel választotta játszóhelynek a lepusztult kápolnát. A szabadtér varázsát bőven kárpótolta, hogy nem kellett esőt lesni, szúnyogot csapkodni. A kápolna oldalajtaján csak fejet hajtva lehetett belépni, a világítást, hangosítást szolgáló kábelkötegek között óvatoskodva. Egy idő után nem értettem, hova fér el ez a töméntelen ember! Amikor végre bekukkantottam kiderült: ültek a lépcsőkön, sebtében előkerült párnákon, csak úgy a földön, és álltak a falak mentén. Még szerencse, hogy előző este, a főpróbán egyben végignéztem az előadást. (Nagy elégtétel volt, a kis vidéki színháznak a siker: Pesten, a Radnótiban nem sokkal előbb vették le a műsorról a darabot.)

Egy színházi sajtós együtt él az előadással, az első olvasópróbától, a premieren át, míg csak le nem veszi műsoráról a színház. Nekem, A negyedik kapu premierje volt az utolsó feladatom a Jászai Mari Színházban. A következő évadra nem hosszabbították meg a szerződésem. Munkanélküli lettem. Ez önmagában sem öröm. Hát még úgy, ha az ember menthetetlenül megfertőződött a színházzal egy életre. Sokszor mondogattam, persze csak úgy, hogy a direktor ne hallja, még fizetnék is, csakhogy ezt a munkát csinálhassam.

Már A negyedik kapu őszi, kőszínházi sajtójára is megvolt a tervem. Ezeket olvasgatva, nosztalgiázásként szörfözgettem a neten. Sófár portál. Ja, persze, ide is szántam egy kis ismertetőt az előadásról. Egy kattintás, s az első betűtől az utolsóig végig olvastam az egész Sófárt. S aztán mindennap idelátogattam. Kezdőlapnak állítottam.

Itt ragadtam. Barátokra találtam. Igen, barátokra, még akkor is, ha személyesen sosem találkoztunk. (Én tehetek róla, bakonyi „remete” lettem, persze csak képletesen.) Mamelével, ajsherrel csaknem naponta chatelgetünk, frimmerről kiderült, majdnem szomszédok vagyunk (mármint a két falu, ahol lakunk). Attila nagy-nagy türelemmel javítgatja nem mindig elegánsra sikerülő bejegyzéseimet. (köszönet érte.)

Már régóta terveztem, hogy megosztom veletek, miként is kerültem a Sófárra. Úgy hiszem, az utolsó „negyedik”, ahogy emlegettük, a legjobb alkalmat adta erre. Még nem döntöttem el, megnézzem-e az utolsó előadást?