Leültem egy padra a Dohány utcai Zsinagógánál. Péntek volt, vagyis elfeledhettem az általános hétköznapok gondjait. Elővettem a frissen vásárolt Kosztolányi kötetemet, aminek minden sorát a legnagyobb élvezettel tudom olvasni. De akkor valamiért mégsem így történt. Túl szép volt körülöttem minden, túl kék volt az ég, és túlságosan szikrázott a napfénytől a zsinagóga. Inkább csak ültem, figyeltem, füleltem és gondolkoztam. Talán ezt nevezik hasztalan, vagy édes semmittevésnek, más néven időpocsékolásnak.

Egyszer csak egy idős néni ült le mellém, aki éppen mobilon beszélgetett valakivel héberül. Miután befejezte, megkérdeztem tőle( a hibás héberemmel), hogy Izraelből valósi-e. – Igen.- válaszolt magyarul, a hangjában rettentő bizalmatlansággal, ami elegendő volt ahhoz, hogy észrevegyem, nem tanácsos ezt a beszélgetést tovább folytatni. Talán el se kellett volna kezdenem. Ágy jobbnak láttam ismét kinyitni a könyvemet, és belemélyedni.
-Te zsidó vagy? – Tette fel kérdését, kis akcentussal, amire azonnal igennel feleltem.
– Évente egyszer jövök Magyarországra, csak hogy meglátogassam szüleimet a Kozma utcai temetőben. Mind odavesztek a gettóban. A testvéreimet Auschwitzba vitték.- Ezután csönd következett, a szemei megteltek könnyel, elkezdett táskájában kotorászni, végül elővett egy fényképet. Kezembe adta, én zavartan megnéztem. 1928-ban készült. – A családom. Mind azért haltak meg, mert zsidónak születtek- tette hozzá.
Egy darabig még mesélt, kiderült, hogy tizenhét évesen, 1946-ban ment el Izraelbe, vagyis Palesztinába, család nélkül.
Végül felálltam, megköszöntem a beszélgetést, és hazakóvályogtam.