Magukra hagytam kicsit szegény olvasóimat. (Ha vannak egyáltalán.) Két okból.
Egy: holmi ízületi gyulladással vívtam teljesen reménytelen harcot. Nemcsak anyagilag hat károsan az emberre, pszichésen is megviseli, ha kiesik a kezéből a pohár, a tányér. Hát még, ha firkász létére, nem tudja megfogni a tollat. Jujjj!

Kettő: „Blogológiai” tanulmányokat folytattam a neten. Rájöttem, hogy jól elszúrtam ezt az egész naplóírást. Nem lehet csak úgy belecsapni a lecsóba. Az még hagyján, hogy az invokáció elmaradt, hisz nem eposzt írok, de sehol sem volt a propozíció, vagyis a téma megjelölése, hogy mivel is akarok foglalkozni. Mert ezt minden valamire való bloggoló előre jelzi a Kedves Reménybeli Olvasónak. Nem lehet itt csapongani a témák között! Pillangó meg Siratófal, meg színház, Matisyahuról már nem is beszélve. De nem vagyok trendi sem. Nem ugrok azonnal a politikai történésekre, se jobbra, se balra. (Se Viktor, se Ibolya, se Fletó) Nem osztom az észt, hogy így kéne, meg úgy kéne. (Pedig, de tudnám!;))

Nos, kései téma megjelölésként álljon itt, hogy ez egy igen személyes napló lesz.

Bemutatkozást is illik írni, minél rejtélyesebbet, annál jobb. Egyik kedvenc amerikai drámaíróm, Lillian Hellman. Önéletrajzi írásának azt a címet adta: Egy befejezetlen asszony.
Legyen ez a cím a bemutatkozás.

Most, hogy ilyen szépen helyre tettük a dolgokat, nem marad más hátra, húzzunk bele! De már csak holnap!