Fura tudatalatti szorongással telített unalmas nap.

Kolozsvár. Szép idő.

A Feleki-tető felől rohammentők szállnak alá a városba. Bizonyára valakivel újra kibabrált az a monarchiabeli kanyar, mely évente tucatjával szedi áldozatait. Ennek ellenére még mindig ott van. Valahogy senki sem veszi a jelet, hogy végre át kellene építeni.

Érdekes jelenség az időhúzás. Az ember fél megtenni bizonyos lépéseket. És akkor még mindig nem, és akkor még mindig nem…és már mégis mikor? Khmm…

Az önmotiváció is csak addig hatékony, amíg felül nem kerekedik újra és újra ugyanaz a teljesítményszorongás-trutymó, mely végül visszahúzza az ugarba a megvilágosodott bennszülöttet.

Kelet-Európa sem kimondottan az a hely, ahol a Róka Komát csak úgy megszállja az ihlet és ennek következtében hihetetlen dolgokat művel a világgal.
Ez utoljára asz’szem a budapesti „marslakókkal esett meg úgy igazából a múlt század hajnalán. Igaz, őket sem itt helyben érte az önmegvalósulás.

Nem szeretném azt hinni, hogy a Kárpát-medencében amolyan „biliszag van, de be kell ismerjem, hogy viszonylag rendszeresen kap el egy-egy ilyen obszesszív gondolat. Ekkor mindig kiráz a hideg, hogy velem van baj.
Ekkor mindig – kimondottan empirikus megfontolásokból – egy összehasonlítást futtatok érveim és a „nemzeti-gondolkodású ismerőseim érvei között. Végül rájövök, hogy nekik egészen más problémáik vannak, ezért ők a Kárpát-medencét valahogy úgy akarják birtokolni, mint ahogyan anno Charlton Heston is látta azt a Majmok Bolygóján.

Kb. három éve nőtt be a fejem lágya, amikor rájöttem, hogy „rosszabbik barátaimhoz sokkal jobban kötődöm, mint a „jobbik-okhoz. Sőt, azóta kimondottan hidegen üdvözölnek ez utóbbiak. Olyannyira hidegen, hogy nem szükséges Székelyföldre síelni menjek, ha fázni akarok. Valahogy jól van ez így. Sokat változnak az emberek, polarizálódnak az egykori baráti társaságok.
Gyerekkorunkban még együtt kergettük a labdát és játszottunk Sokoban-t a IBM 2×86-os szuperszámítógépen, most meg ő átváltott ősmagyarba, én meg térek be zsidónak.
Mindkettőnk meghalna a maga igazáért, ezért inkább nem is beszélgetünk.

Ennek kapcsán Júda ben Húr ugrott be, aki – felnőve – legjobb gyerekkori barátjával találja szemben magát, és aki legádázabb ellenségévé avanzsálódik.

Fájdalmas tanulság.

Míg egykori barátom a Gede Testvérek BT. „nagysikerű könyveit bújja, addig én Elie Wiesel Célébration Talmudique-ját.
Amíg ő meghallgatja az MVSz-pénzen nevelkedett botcsinálta székely politikusok minden agymenését, addig én elmegyek a barátnőmmel sétálni és megnézzük, hogy a Sétatéri Parkban van-e még vadgesztenye. Elvégre késő ősz van.

Hiába, na. Mindenki élje az életét és freilakh zol zayn!

Laci