A blogszféra egy jót játszott. Piramisjátékszerűen zúgott végig a mémjáték a különböző blogszolgáltatókon. Lényege: a felkért személynek meg kellett nevezni öt olyan tulajdonságát, cselekedetét, amelyet még rendszeres olvasói nem tudhattak róla. Vallomása után meg kellett neveznie öt személyt, akiktől hasonló kitárulkozást vár.
Még jószerével le sem csengett a mém őrület, amikor csak a Blogtéren elindult a személyes sikereket firtató játék.
Nos, gondoltam, megosztom veletek is, viselt dolgaim, nem reklámozott tulajdonságaim és cseppet sem világraszóló sikereim. Kezdjük a viselt dolgokkal:
1. 11 évig jártam zeneiskolába. Zongorázni tanultam. Kilenc évet becsülettel végig dolgoztam. Aztán a tizedikben iskolakerülő lettem. Egészen pontosan el sem mentem otthonról. Nem csináltam semmi rosszat, csak olvastam, rengeteget. A rendes suli után, az éjféli lefekvésig egy könyvvel simán végeztem. A zeneiskolában nagyon rendesek voltak. A bizonyítványomba az került, hogy a tananyagot nem végezte el. Az okát nem firtatták, és én úgy elszégyelltem magam, hogy a hátralévő egy évben egyetlen óráról sem hiányoztam. Igaz, átiratkoztam zenetörténet szakra. Édesanyám két műszakban dolgozott, apám a másik városban, általában a hétvégeken találkoztunk csak. Ők sosem tudták meg, miért is nem végeztem én azzal a tananyaggal.

2. Ötéves koromban voltam először szerelmes, a szomszédék alsós fiába. Amikor haza jött az iskolából elmesélte nekem mi történt, sokat beszélgettünk. Az ő kertjükben volt egy nagy fa, az alatt üldögéltünk. Egyszer az egyik gonosz banya kihallgatott bennünket. Épp akkor határoztuk el, ha felnövünk, összeházasodunk. Persze beárult bennünket a szüleinknek, lett belőle nagy patália. Meg is tiltották, hogy barátkozzunk.

3. Utálom a hideget árasztó, savanyú alakokat, a kisszerűséget, a rosszindulatot és a képmutatást.

4. Makacs vagyok a végtelenségig. Ha valamibe belekezdek, azt végig viszem. Mindig nagyanyám mondása jár az eszemben, amikor már-már feladom: Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség.

5. Elaludtam egy opera előadáson. Mozart: Don Giovanni-ja volt a szegedi színházban. Előtte napokig ügyeletes voltam, késő estig dolgoztam. Alig aludtam valamit. Egy iszonyú hosszú előadás volt, rém unalmas. És én szép csöndben elszunnyadtam. Csak arra ébredtem, hogy a jegyszedő néni rángatja a karomat, és már nincs senki a színházban. Ha másért nem, ezért biztos a pokol tüzére kerülök.

Sikereim? Nekem azok.
Az első mindenképpen az, hogy hetedik általánosban megnyertem a megyei orosz versenyt. Ez sokszorosan siker, és nemcsak nekem. Az orosz tanárnőm egy pályakezdő, nagyon kedves fiatal nő volt, jól jött neki a közös siker. Már az is csoda volt, hogy a városi versenyen első lettem. Városszéli iskolába jártam, nem a központi elitek valamelyikébe, és nekem azon túl, hogy sokkal többet kellett tudnom, mint a többieknek, még az előítélettel is meg kellett küzdenem. Csak zárójelben, nyolcadikban már a városit sem nyertem meg.

A második: 16 évesen jelent meg az első írásom egy igazi újságban. A megyei hírlap hátoldalán 5 soros mínuszos hír adta az olvasó tudtára, hogy Szegváron járt a Hungária együttes Fenyő Miklós vezetésével és nagy sikert aratott. Ez persze nem volt aláírva, még szignó sem. Csak én tudtam, a büszke apám, a cseppet sem büszke anyám és a rokonságom, hogy én vagyok a SZERZŐ. Aztán elkezdtem írni a helyi újságba, egyre gyakrabban, egyre többet.

Te jó ég, még három kell? Muszáj? Persze, hogy muszáj!

A harmadik: érettségi után egy évig könyvtárosként dolgoztam, mert nem sikerült az egyetemi felvételim. Jó, tudom, hogy ez nem siker, de várd ki a végét! Következő évben egyszerre vettek fel a főiskolára és gyakornoknak a már emlegetett megyei hírlaphoz. Kemény négy év volt, levelezőn tanultam, közben sok jó újságíró mellett tanonckodva a szakmai fogásokat is ellestem.

A negyedik: van egy remek fiam, aki a munkatársam és a barátom is egyben. Büszke vagyok rá.

Most jön az ötödik: lehet, hogy kinevettek, de én sikernek tartom, hogy 12 évvel ezelőtt, negyvenen túl, barátságot kötöttem az informatikával, mindennapjaim része lett a számítógép. Ha nem ezt teszem, nem lehettem volna színházi sajtós, ami két csodálatos évet adott. Az autodidakta módon megszerzett tudás nélkül most valószínű munkanélküli lennék, és egészen más szemmel látnám a világot. És azt sem tudnám, hogy van blog, meg Sófár.

3 hozzászólás to “Amit tudni szerettél volna rólam, csak…”

  1. Jancsika

    Nem rosszz . . . Még ilyet többet szívesen olvasnék!

  2. Mari

    Itt találsz még hasonlókat

    ezt is én írom

  3. Mari

    Köszönöm. Igyekszem.

    Nincs nagy beszélőkedve az olvasóknak errefelé, ezért, különösen jól esett, hogy írtál nekem.