Bibó István Budapesten született 1911. augusztus 7-én. Édesanyja Grane Irén; édesapja Bibó István: etnológus, filozófus, a szegedi Egyetemi Könyvtár igazgatója volt.

Bibó István a szegedi tudományegyetemen szerzett jog- (1933) és államtudományi (1934) doktorátust. 193438 között bírósági jegyző, 193545 között az Igazságügy-minisztériumban előadó, közben 1940-től a szegedi tudományegyetemen a jogfilozófia magántanára. 1944. október 16-án baloldali magatartása és mentesítő bizonyítványok kiadása miatt a nyilasok letartóztatták, néhány nap múlva kiszabadult, de ettől kezdve bujkálnia kellett. 1945 februárjától az Ideiglenes Kormány Belügyminisztériumában osztályvezető; részt vett a közigazgatás újjászervezésében, a választási törvény kidolgozásában. 194549 között a Nemzeti Parasztpárt vezető politikusa. 1946-tól egyetemi tanár, s a szegedi tudományegyetem alkotmánytani és közigazgatás-tani tanszékén adott elő. 194749-ben a Kelet-Európai Tudományos Intézet megbízott igazgatója, 1950-ben rendelkezési állományba helyezték, 1951-től a budapesti Egyetemi Könyvtárban könyvtáros, majd kutató. 1956. november 2-tól a Nemzeti Parasztpárt utódjaként létrejött Petőfi Párt jelölése alapján Nagy Imre kormányának államminisztere. November 4-én a kormányt képviselve egy nyilatkozatot adott ki, amelyben felszólította a lakosságot, hogy tanúsítson passzív ellenállást. November-decemberben tervezetet dolgozott ki a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. 1957. március-áprilisban emlékiratban foglalta össze a magyar forradalom tanulságait, s ezt Bécsben megjelentette (Die Presse, 1957. szeptember 8.). Politikai tevékenységéért 1957 májusában letartóztatták, s 1958-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A börtönből 1963-ban amnesztia révén szabadult. Nyugdíjazásáig (1971) a Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott. Temetése 1979. május 21-én több ezer ember részvételével tüntetés volt a Kádár-rendszer ellen; 1980-ban a magyar szellemi élet 72 képviselője Emlékkönyvvel tisztelgett életműve és emléke előtt.

Tudományos érdeklődése átfogta a jogelméletet, a nemzetközi jogot, a közigazgatást, az államelméletet, a politikai történelmet. Különösen a jognak a kényszerrel és hatalommal való összefüggése, a nemzetközi szankciók, a nemzetközi jogerő és a nemzetközi bíráskodás problémája, az államhatalmak elválasztásának elmélete, a közép. és kelet-európai politikai fejlődés torzulásai foglalkoztatták. A Kádár-rendszerrel szembeni csöndes és határozott távolságtartása, erkölcsi tisztasága és gondolkodói teljesítménye az 1970-80-as évekre az ellenzéki értelmiség példaképévé tették.

Munkái:

A szankciók kérdése a nemzetközi jogban (1934)

Kényszer, jog, szabadság (1935)

Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom (1944)

A magyar demokrácia válsága (1945)

A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946)

A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947)

Az államhatalmak elválasztása egykor és most (1947)

Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948)

Harmadik út. Politikai és történeti tanulmányok (London, 1960)