Nemzet és irodalom
Zsidó származás, magyar hazaszeretet, keresztényi lélek. Mindez együtt jellemzi azt a Radnóti Miklóst (1909-1944), aki tudja magáról, hogy „Olyan, kit végülis megölnek”. Kiszolgáltatottan és csakugyan üldözöttként él 1940-től haláláig abban a magyar hazában, melynek oly természetességgel volt fia, mint bárki más a korban, mint bármelyik magyar költőtársa. Korán árvaságra jutva egy gazdag nagybácsi veszi pártfogásba, és textilkereskedőt akar faragni belőle. Radnóti azonban e szándék ellenére magyar költő akar lenni, és inkább egyetemi tanulmányokat folytat Szegeden. Polgári származása és a gazdag nagybácsi sem hoz számára polgári jólétet. Korai avantgárd hatások és antik bukolika után az 1930-as évek közepétől, az európai változások, a nácizmus fenyegető formálódása idejétől változik és mélyül el költészete, s válik egyre inkább egyénivé költői hangja. Előbb tudomásul veszi, hogy vidéki költő, majd azt, hogy egy erdélyi lap Angyalföld és Lágymányos proletárköltőjének tartja, s mindezt így tekinti természetesnek: „…akkor hazaértél!…”
Radnóti költészete egyre inkább a Nyugat költőinek hangjához közelít, de versei tanúsága szerint mintha Juhász Gyula állna hozzá legközelebb, mintha vele együtt érezné leginkább magyar táj és lélek egységét és a kor vidéki magyar nyomorúságát.
Juhász Gyula halála után írja: „Tavasz van és a fényes mély Tisza / Tovább folyik, s árad tovább a fénytelen / Nyomor tanyáidon; nem változott / Mióta földbetettek semmisem: / Akárha élnél, úgy vonul a felleg / S fehér virágban álló fák felől / Az illatok éjente útra kelnek.” Mint életének, úgy lírájának is egyre inkább meghatározója lesz a szorongató félelem, és hogy úrrá legyen a nagyon is megokolt félelmeken. Mint a bika című versében még nem a tény, csak az előérzet kap hangot, hogy „farkascsorda szagát hozza” a szél. Azután a megalázó meghurcoltatás évei következnek, a többszöri munkaszolgálatos és a „Járkálj csak, halálraítélt” érzésvilága, a küzdelem a haláltudattal, a végzet csendes, áldozatkész tudomásul vételéért. Az egykori bukolikus idillteremtő líra már a múlté, de különös módon, változott formában megmarad, újjászületik az idill ebben a lírában, a veszély és a biztos halál tudatában is. Ezt tanúsítják híres eclogái vagy szerelmi költészetének olyan kiemelkedő darabjai, mint a Tétova óda és a Levél a hitveshez.
Radnóti szenvedéstörténete során válik igazán naggyá. Tudatosan teremt magának lélekerősítő támfalakat a maga teremtette idillből és emlékezésekből a szerbiai lágerban is, ahová elhurcolták.
A szelíd, bűntelen költő ekkor már akár át is adhatná magát a gyűlölet érzésének, a bosszúvágynak, mint oly sokan hasonló helyzetekben.
Radnóti azonban éppen ellenkezőleg: a béke és a szeretet költőjeként éli meg a poklot is, egy jottányit sem enged emberségéből. Gyűlölhetné, mint sokan mások az emberiséget vagy hazáját, mely feláldozta és magára hagyta. Ő azonban megírja a hazaszeretet, a hazához, magyarságához való végtelen ragaszkodás egyik legszebb magyar versét a Nem tudhatom címűt, mert – amint írja: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.” Radnóti Miklós, magyar költő, a kereszt útjának utolsó stációinál még fájó aggodalommal a hazára gondol a Hetedik ecloga soraiban s mintegy végső sóhajtással kérdezi: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”
Mindvégig hitte, hogy van és lesz haza akkor is, ha ő maga már a század tébolyának áldozataként e haza földjében nyugszik.
Bíró Zoltán
