A fény sebességénél gyorsabb időgép feltalálójának nevét kilencven évre titkosították. Egyedül a mutogatós Tauszigné, a Síp utcai süketnéma hivatalsegéd tudott az előkészületekről, de ő jelbeszéddel megesküdött, hogy nem mondja el senkinek, mert féltette az állását. Nekem azonban, mivel mutogatni még tudok, négy szem és négy láb között elárulta, hogy az időgépet Pestről indítják próbaútra, és tíz önként jelentkező zsidóval küldik a világzűrbe. Lehengerlő bizalmával annyira levett a lábamról, hogy kénytelen voltam a díványra heveredni. Tőle tudtam meg azt is, hogy a jelentkezők toborzásánál nem volt nagy tolongás. Tauszigné, aki ugyancsak velünk jött, beajánlott engem az utasok közé. Előzőleg aláírattak velünk egy nyilatkozatot, hogy úti célunk elérése után nem kérünk menedékjogot, és hiánytalanul visszatérünk támaszpontunkra. A hangtompítós rakétával felszerelt időgép felszállására vaksötét éjszaka a Klauzál és Wesselényi utca sarkán került sor, amikor már az ügyeletes rendőr is alszik. A fedélzeten tudtuk csak meg utazásunk célját: az időgép visszarepít bennünket oda, ahonnan jöttünk! Búcsúztatásunkra kijött a lumbágóm és a hitközség Télapónak öltözött képviselője, és degeszre tömött puttonyából mindenkinek átadta a világ valamennyi nyelvén már ezerszer elmondott beszédei szövegét, hátha hasznát vesszük. Bár én a süketnéma Tauszigné jelbeszédében jobban bíztam, mert gimnáziumi éveimben megtanultam az ősrégi latin mondatot: „In hoc signo vinces”, e jelben győzni fogsz. Az álruhás Télapó sajnálkozva közölte, azért nem tud velünk jönni, mert másnap reggel Afrikába utazik, ahol a zökkenőmentes busman-zsidó együttélés érdekében megkoszorúzza a messze földön ismeretlen, filoszemita busman hadvezér, Tohuva Bohu lovas szobrát. Útközben vettem észre, hogy egy bölcs rabbi ül mellettem, bár jobban örültem volna, ha helyette a híres hittudós kísér el bennünket, akinek biblikus cikkeit gyakran olvasom felekezeti lapunkban. Sajnos ő a kora miatt nem vállalkozott a hosszú útra, pedig otthonos biztonsággal tudta volna kalauzolni csoportunkat.
Az időgép a sivatag közepén ért földet. Anélkül, hogy elviccelném a dolgot, minden pontosan úgy volt, ahogy a nagy felkészültségű hittudós írásaiban olvastam. Kezdem azzal, hogy üldözték a zsidókat. A csoport nyolcvanéves tagjainak, engem is beleértve, ez nem jelentett újságot, de az infrastruktúra hiánya komoly gondot okozott. Ropogós térdkalácsunk miatt nehezen tudtunk leguggolni, utána meg képtelenek voltunk felállni. Egy arrafelé kóborló hébertől megtudtuk, hogy őseink közül sokaknak van saját látomásuk, sugallatuk és álomlátásuk, ám ez nem nyújtott védelmet számukra a feléjük hajított dárdák ellen. Éhségünket garantáltan kóser mannával és szárított ételekkel enyhítettük. Ha ilyen lenne a szombati ebéd a Klauzál téri étkezdében, lehúzhatnák a rolót. Lelki szemeimmel már láttam a törzskávéházamban kifüggesztett táblát: „A dárdát szíveskedjenek a ruhatárban elhelyezni!” Találkoztam egy depresszióba esett hitsorsosommal is, de nem tudtam szót érteni vele. Jiddisül ugyanis nem tudok, bár egy-két szó talán segített volna, csakhogy még nem találták ki. Mint ahogy a dárdahajigálók sem tudták magukról, hogy egyszer majd antiszemitáknak nevezik őket. Egyelőre csak ordítozni tudtak. A bölcs rabbinak mindössze annyit sikerült kihámoznia az ordítozásukból, hogy „Menjetek a piramisokhoz!” Sajnos sem próféta, sem apostol nem volt a közelünkben, aki lecsillapíthatta volna a randalírozókat. Végül egy oázisban kaptunk menedéket mérsékelt filiszteusok között, akik szemben álltak a dárdásokkal. Általában mindenki szemben állt valakivel. Mintha ma lenne. A késhegyig menő vitákat a „Ki jött ide előbb?” elnevezésű vetélkedő váltotta ki, ami a mai napig tart. Egy alkalommal az egyik feldühödött dárdás fejbe vágott, és őrjöngve kiáltott valamit felém. A bölcs rabbi nyomban lefordította. – Er hat gesagt – mondta hibátlan magyarsággal – „Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek!” – Kórusban kiáltottuk neki: „De hiszen ott vagyunk!”
Nem egészen két hétig diaszpóráztunk a sivatagban, mostoha körülmények között. A mutogatós Tauszigné már az idegösszeomlás szélén ült, mert nem tudott állni a kimerültségtől. Végül kikönyörögte, hogy egy nappal korábban induljunk vissza. Kihasználva a lehetőséget, egy napra leszálltunk Sodomában, amely sokban emlékeztetett bennünket az Armageddon című amerikai sikerfilmre. Mintha a pokol tornácára érkeztünk volna. Az égből tűzgolyók zuhogtak a fejveszetten menekülő lakosság fejére. Futottunk mi is. Rohanás közben elvesztettük bőröndjeinket, csupán a bölcs rabbi bizonyult mázlistának, ő ijedtében csak a bölcsességét vesztette el, de attól még itthon továbbra is bölcsnek tartja mindenki. Egyedül felekezeti lapunk kiküldött munkatársa őrizte meg hidegvérét. Rövid interjút készített Lót kőszoborrá vált feleségével, de egy árva szót sem tudott kihúzni belőle.
Keserves körülmények között ugrottunk vissza az időgépbe, amelynek pilótája jobban várt bennünket, mint Sodoma lakói a tűzoltókat. Már közel jártunk a Vörös-tengerhez, amikor a gép egyik alkatrésze meghibásodott, ezért rövid időre leszálltunk Izraelben. Ennek legjobban az Új Élet tudósítója örült, akit már az első percekben magyarul beszélő autóbuszsofőrök, pincérek, éttermi alkalmazottak és vadidegen, magyar származású zsidók vettek körül kitörő lelkesedéssel. Megosztották vele reggelijüket, ebédjüket, vacsorájukat, meg az identitásukat. Amíg mi a gépen a hiányzó alkatrészre vártunk, őt autóba ültették, bejárták vele Izrael legszebb tájait. Speciális ételekkel traktálták, etették, itatták, nem csoda, hogy jobban érezte magát, mint a Síp utcában. Ennek a végtelenül szimpatikus, szolid, visszafogott asszonynak a cikksorozata már hosszabb ideje felülmúlja a páratlan emlékezőtehetséggel megáldott, neves hittudós visszaemlékezéseit.
Ezért nincsenek kétségeim afelől, hogy az ő személyes tapasztalatait és a távolba látó hittudós írásait fenntartás nélkül közölni fogják. A sivatagban bolyongó amhorec humorista cikkét pedig a fiókba süllyesztik, és legjobb esetben az ez évi purimi számban fogják publikálni. Bár nem akarom elkiabálni… Végül is engem az egész kirándulásból egy dolog érdekelt: mikor volt jobb zsidónak lenni? A kezdet kezdetén vagy napjainkban? Már tudom. Útközben…
Szilágyi György
