A turult legtöbbször sasként vagy keselyűként ábrázolják
(Fotó: Béli Balázs)Csak egy olyan ország van a világon, ahol az ősi nemzeti jelképeket becsmérelik és tudatosan rombolják. Magyarországon háború folyik az ősi azonosító nemzeti jelképek ellen, legyen az a turulsólyom, Árpád-házi királyaink piros-fehér sávos címermotívuma, a Szent Korona vagy a szentkoronás nemzeti címerünk és zászlónk.
A háború harci zaja még a távoli Délkelet-Ázsiáig is elhallatszik. Pattayában, Thaiföld legnépszerűbb tengerparti üdülőhelyén évente több százezer európai, japán, amerikai, ausztrál turista sütkérezik, fürdik és gyönyörködik a csodálatos trópusi környezetben. A nagy nemzetközi kavarodásban gyakran előfordul, hogy egyes népcsoportok nemzeti hovatartozásuk szerint tömörülnek a strand különböző pontjain. Kialakulnak német, amerikai, angol, orosz vagy skandináv csoportosulások.
Könnyen fel lehet ismerni az elhelyezkedésüket, kiteszik a nemzeti zászlójukat, büszkén vállalva nemzeti azonosságukat, jelezve az újonnan érkező honfitársaknak, hogy távol a hazájuktól hol találnak egy közös nyelvet beszélő közösséget.
A kilencvenes évek óta évente több ezer magyar vendég is megfordul a pattayai tengerparton. Egy régi thai ismerősöm, aki egy nagyobb partszakaszt bérel a strandon, megkért, hogy hozzak neki egy magyar zászlót, remélve, hogy a zászlóval sikerül a magyarokat az ő strandrészére csalogatni. Vittem neki egy koronás címeres zászlót, amelyet azonnal ki is tett a tengerpartra. Örültem, hogy az első ízben a magyar zászló is megjelenhetett az üdülőhelyen. Helyet foglaltunk és beszélgetni kezdtünk. Kis idő múlva magyar hangok ütötték meg a fülemet. Két középkorú pár közeledett. „Nézd ezt a zászlót. Hát nem borzalmas? Még itt, Thaiföldön is magyarkodnak! Biztos valami szélsőségesek! Menjünk innen!”
Mentek is tovább, és egy svéd zászlóval jelölt partszakaszon foglaltak helyet. Hál” Istennek ebből thai ismerősöm nem értett meg semmit. Egy thaiföldi számára megengedhetetlen lenne, hogy bárki is a nemzeti zászlót becsmérelni merészelné, a thai közösség azonnal megbélyegezné, kiutasítaná és megvetéssel sújtaná.
Nálunk az sem meglepő, hogy a kormány politikai kampányt folytat nemzete legszerencsétlenebb, legvédtelenebb, diszkriminációt szenvedő közössége ellen (2004. december 5-i népszavazás). A világtörténelemben egyedülálló eset ez.
Kínában a kommunista rendszer ellenére az ősi kínai jelképek érzelmi térhódítása és mély tisztelete egyre erősebben megnyilvánul az emberek mindennapi életében. A háromezer éves jin-jang szimbólum, a taoista vallásfilozófia alapszimbóluma, a császári sárkány, a kínai istenek, jelképek, ünnepek szertartások egyre nagyobb szerepet kapnak a kínai nemzeti értékek újrateremtésében és közvetítésében. Kína kommunista vezetői ismerik több ezer éves történelmük tanulságait, és tudják, hogy csak az a nép maradhat erős, amelyik képes megőrizni és megújítani az összetartozását, érzelmi azonosságát meghatározó nemzeti jelképeket és értékeket. A kínaiak történelmük során erre mindig képesek voltak, és egyetlen túlélő ókori birodalomként eljutottak a 21. századig, amelynek minden bizonnyal az egyik legmeghatározóbb szuperhatalma lesznek.
A jin-jang jelképet és a dinasztikus sárkányszimbólumot már több ezer év óta használták véreskezű zsarnok uralkodók éppúgy, mint jólétet teremtő békés császárok, a 20. században a kommunista erők ellen harcoló jobboldali Csang Kaj-sek katonái, majd a kommunista rendszer vezetői, akik nemcsak, hogy elfogadják az ősi szimbólumokat, de még büszkén hirdetik és népszerűsítik azok nemzettudat-erősítő jelentéstartalmát.
A kínai sportolók 2008-as rendkívüli olimpiai sikersorozata nemcsak a kemény fizikai edzésre épült, hanem pszichológusok által megtervezett szellemi és lelki felkészülésre is, amelyben meghatározó szerepet kaptak a szellemi és lelki energiát biztosító és nemzettudat-erősítő ősi kínai jelképek is.
A magyarság legősibb nemzeti azonosító jelképének, a turulsólyomnak eredete a belső-ázsiai ordoszi régészeti lelet szerint több mint kétezer évre nyúlik vissza. A zsidók példája mutatja talán a legjobban, hogy ha egy nép hű marad nemzeti és vallási jelképeihez, elvesztheti akár az országát is, de még kétezer év után is visszanyerheti azt a szívében és lelkében ápolt és továbbadott nemzeti és vallási jelképek megerősítő energiájának segítségével.
A japánok számára a második világháború elvesztése, Hirosima és Nagaszaki atompokla súlyos lelki traumával járt, de napjelképüket, amely a császári család Amaterasu Omikami Napistennőtől való származását jelképezte, nem adták volna fel soha, pedig a második világháborúban a legszélsőségesebb militarista körök is használták. Képzeljünk el Kínában egy politikai csoportosulást, amely az ősi jin-jang jelképet támadná, Izraelben a bibliai Dávid-csillagot, Japánban pedig a császár isteni származását jelképező napszimbólumát, azzal az érveléssel, hogy ezeket a jelképeket szélsőséges militarista vagy terrorista erők is használták a múltban. Ha ez megtörténne, a kínai, izraeli vagy japán kormány az összes politikai erővel egyetértésben azonnal védelmébe venné a nemzeti szimbólumot, a lakosság pedig egy emberként követelné a nemzetet sértő porovokatív politikai csoportosulás megbélyegzését és megbüntetését.
Egy ősi jelkép a népnek erőt és tartást ad, érzelmi energiát, serkentő ösztönzést képez, amelynek jelentős motiváló, összetartó és mozgósító hatása van. A középkorban a keresztes háborúk idején a kereszt alatt ezrek harcoltak a muzulmánok ellen, akik számára a félhold jelképezte Mohamed tanítását és az igaz hitet. A keresztes és muzulmán hadjáratok borzalmasan visszaéltek a kereszttel, illetve a félholddal. Jelképeik a legszörnyűbb kínzásokat és mészárlásokat szentesítették. Be kell-e tiltani ezért a kereszt és a félhold használatát? Még a probléma felvetése is abszurd és sértő a keresztények és a muzulmánok számára.
Az elmúlt évben egy francia egyetem szociálpszichológia kutatást végzett minden jelentős európai országban a nemzeti érzés, a nemzeti hovatartozás intenzitásának felmérésére. A kutatók megállapították, hogy Európában a magyaroknál nyilvánul meg a leggyengébben a nemzeti érzés. „A magyarok közönyösek, érzéktelenek és zavartak nemzeti értékeikkel kapcsolatban.” A francia kutatók az okokat nem keresték. Az okok sorozatos nemzeti tragédiáinkhoz, Trianonhoz, a második világháború traumájához, a Kádár rendszer gulyáskommunizmusához és a rosszul sikerült rendszerváltáshoz vezetnek vissza.
„Jobb, ha nem beszélünk a szomszédos országokban élő magyarokról, mert ha beszélünk még nehezebbé tennénk az életüket” – szólt a kádári nemzettelenítő politika. És senki sem szólalt meg az elcsatolt területek magyarságának problémáiról, szenvedéséről, üldöztetéséről. Ez tovább bátorította ellenséges szomszédainkat: még jobban megtörték és megalázták a szerencsétlen magyar lakosságot. Jól tudták, hogy magyarellenes stratégiájuk végrehajtásában a legjobb szövetségesük maga Magyarország!
A rendszerváltás kevés pozitív változást hozott, úgy magyarellenes szomszédainknál, mint Magyarországon. Az európai uniós tagság ellenére Romániában és Szlovákiában továbbra is magyarellenes politika folyik; magyarokat bocsátanak el a munkájukból, mert a munkahelyen magyarul beszélnek, magyarokat utasítanak rendre, mert Marosvásárhelyen magyarul kérik az árut a boltban. A kulturális-etnikai tisztogatás tovább folyik, félő, hogy nemsokára a Kárpát-medence legmagyarabb, leghagyományőrzőbb területe, a Székelyföld kerül sorra.
Az 1956-os szabadságharc 50. évfordulóján történt rendőri túlkapásokról egy külföldi újság azt írta, hogy az ünneplők szélsőséges, nacionalista elemei második világháborús fasiszta zászlókkal vonultak fel. Az utalás itt természetesen az árpádsávos zászlóra vonatkozik. Mi a baj a piros-fehér csíkos Árpád-házi zászlóval? És a turullal? Nézzük a történelmi tényeket.
Az árpádsávos címert I. Imre király használta először 1202-ben. Ebből alakul ki az Árpád-ház azonosító jelképe. Ebből a korból csak egyetlenegy zászló maradt meg, amely az eddig ismert legrégebbi magyar zászló, a Berni Múzeumban őrzik. Büszkék lehetünk rá, mert Európa egyik legrégibb nemzeti zászlója a piros-fehér árpádsávos zászló. A turul története még érdekesebb, eredete elvezet a magyar történelem misztériumokkal teli világába. Anonymus szerint ez a legősibb nemzeti jelképünk, megjelenik már az Árpád-ház eredetmondájában (Emese álma). Kézai Simon, IV. László krónikása azt írja, hogy a turul Attilától Géza fejedelemig hun és magyar királyi azonosító jelképnek számított, amelynek szellemisége összekötötte a magyarokat a hunokkal. A turul tehát visszavisz az időben a hun-magyar rokonsági szálakig. Csodálatos nemzeti jelkép.
A hun-magyar rokonságot ezer éven át a magyar történelmi szemlélet tényként kezelte, és csak az 1848-as szabadságharc leverése után előtérbe került finn-ugor nyelvészet nehezen értelmezhető feltételezései alapján kérdőjelezték meg a turul, hunokat és a magyarokat összekötő szerepét.
Kijelentették, minden bizonyíték nélkül, hogy Kézai tévedett, mert nem ismerhette sem Géza fejedelem, sem Attila királyi címermadarát. 1972-ig kellett várni, hogy bebizonyosodjon: Kézai állítása helyes volt, ugyanis Belső-Mongóliában, Ordos puszta térségében a hunok ősi szálláshelyén a kínaiak egy több mint kétezer éves hun királyi aranykoronát találtak, amelynek a felső pontján aranyból és türkizből készült, kiterjesztett szárnyú sólyom áll, amely nem más, mint a turulsólyom. A turulsólyom tehát a hun királyi tekintélyt jelképezte, amely azt valószínűsíti, hogy Attila idejében is királyi jelkép lehetett. A kapcsolat a turul és a sólyom között nyelvészetileg teljesen világos, ugyanis Közép-Ázsiában ótörök nyelven a vadászatra betanított sólymokat „tórul”-nak nevezték, ami annyit jelent mint „egyenesen lecsapó”. A turul szó tehát eredetileg a sólyom tiszteletbeli „totem” nevét jelölte.
Az évszázadok során azonban elfelejtődött a turul valódi jelentése. Az 1896-ban rendezett honfoglalás millenniumi ünnepségek művészei a turult egy nagyobb ragadozó madárként képzelték el, leginkább sasként. Az első világháború után mindenütt az országban „turulos” emlékműveket állítottak a hősi halottak emlékére, de egyetlen emlékművön sem szerepel a turul sólyomként, hanem sasként, saskeselyűként, néha fakó keselyűként.
Az ornitológusok szerint a hun-magyar legendák turulsólyma a hazánkban őshonos kerecsensólyomnak felel meg, amely a közép-ázsiai Altáj-hegységtől a Kárpát-medencéig terjedő térségben fészkel, tehát pontosan azokon a területeken, amelyeket őseink is bejártak a történelem során. (Örvendetes módon a kerecsensólymok száma Magyarországon emelkedőben van, állományukat ma körülbelül háromszáz párra becsülik.)
Egyetlen népet sem ért annyi lelki trauma a 20. században, mint a magyarokat. A gyógyulás csak lelki megújulással kezdődhet, amelyben meghatározó szerepet játszhatna az egészséges nemzettudat kialakulása. Érdemes lenne az oktatás és az egészségpolitika felelőseinek mindezen elgondolkodniuk, és nem engedni támadni és becsmérelni történelmünk legősibb szakrális jelképeit, hanem ellenkezőleg, népszerűsíteni és tanítani már az óvodákban, az elemi és középiskolákban a turulsólyomnak, a csodaszarvasnak, dicső királyainknak és hőseinknek mitikus legendáit és történeteit.
Cey-Bert Róbert Gyula
