Forrás: Magyar Hírlap

Lloyd George, Clemenceau és Wilson elégedetten sétálnak 1919. május 7-én a Trianon Palota felé

Fotó: Mti)Kilencven éve, hogy a nagy katonai összeomlással megszűnt a történelmi Magyarország. A wilsoni 14 pont, a nemzeti önrendelkezéshez való jog s ennek választásokkal való érvényesítése gyermeki bizalommal töltötte el a magyarságot a Nagy Háború befejeztével. Ám rögtön elkezdődött a lelkek háborúja: kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, s feltehetően a Katonatanács emberei voltak, akik megölték az utolsó, a világpolitikába is beleszólni tudó magyar politikust, Tisza Istvánt. A vörös gróf, Károlyi fegyverszünetfélét kötött egy enyhén antiszemita francia generálissal, aki szpáhijai között úgy diktált Belgrádban, mintha a török pasák kora tért volna vissza. Wilson, a patrióta amerikai elnök kijelentette, hogy a volt Monarchia vesztes államaira vonatkoztatva az ő 14 pontját nem úgy kell értelmezni, ahogy azokat az osztrákok és a magyarok olvassák. S míg képével plakátok jelentek meg Pest utcáin – “Wilsontól csak wilsoni békét” -, a princetoni diplomával rendelkező világmegváltó férfiú a magyar szakértői jelentésekre ügyet se vetve a Masaryk-féle magyarellenes beállítást tette magáévá. “Pressburg (az akkor még ismeretlen Bratislava, magyar nevén Pozsony – T. P.) német és zsidó város jelentős szlovák kisebbséggel” – jelentette ki a magyar rokonsággal is rendelkező csehszlovák elnök, aki filozófusként is tekintélyt szerzett magának a tengerentúlon.

A pozsonyi – többnyire frissen bevándorolt – tótok egyébként tíz százalékát tették ki a koronázóváros lakosságának, amelybe 1919. január 1-jén vonultak be a cseh légionisták. A zsupánnak kinevezett modori lelkész, Zoch január 6-án katonai ceremónia keretében vette át a város polgári igazgatását az utolsó magyar főispántól, Jankó Zoltántól. A légionisták kapzsiságát és mértéktelenségét fejezte ki az 1919. január 5-én a Timesban megjelent Masaryk-interjú, amely akár hadüzenetként is olvasható: “Mindenütt, ahol határaink az ősi ellenség határaival közösek, akik oly barbárnak és engesztelhetetlennek bizonyultak, a tartós béke érdekében kötelességünk, hogy oly kevés stratégiai előnyük legyen, amilyen kevés csak lehetséges.” A háborúban a Monarchia országai közt legtöbb halottat veszítő Magyarországgal szemben a gyűlölködés általános volt: november 17-én az osztrák államtanács is bejelenti igényét a későbbi Burgenlandnál jóval nagyobb Nyugat-Magyarországra. S az utolsó magyar királyt, a nemrég boldoggá avatott IV. Károlyt mint Esterházy Móric – aki 1917 nyarán alig több mint két hónapig volt miniszterelnök – megjósolta, telefonon mondatják le a trónról. “Budapesttel beszélek, azt követelik, hogy úgy a magam, mint utódaim nevében mondjak le a trónról, mit tegyek, mit feleljek?” Windischgrätz herceg ehhez a komikusan hátborzongató schönbrunni jelenethez azt is hozzáfűzte: “Nem volt egy hely sem az országban, ahol az uralkodó nyugalomban és biztonságban tölthette volna az éjjelt.” Mintha valósággá vált volna az a freudeánus tréfa, hogy Ausztria nemzeti betegsége az őrület.

Károlyi hadügyminisztere, Linder Béla – aki élete végén Titótól kegydíjat kapott, s 1962-ben Belgrádban hunyt el – kijelentette: “Nem akarok katonát látni!” A nemegyszer teljes rendben visszavonuló, a Monarchia ellen felkelt horvátországi “zöld kádereken” magukat nehézfegyverrel is átvágó csapatokat szélnek bocsátotta, de elengedte a parancsra váró, hűséges bosnyákokat is, akik aztán tőrüket elrejtve kis csoportokban szivárogtak haza a szerbek által megszállt falvaikba és városaikba. A szerveződő nemzetiségeknek a kormányzat viszont “a rend fenntartásához” még fegyvert is ad, kivéve a Budapesthez hű ruszinoknak. Olyan az egész forradalom, mintha önmagát akarná leverni. Károlyi fél a katonáktól, szerinte a legénység a bolsevizmust, a tisztek az ellenforradalmat hozzák a nyakára. A védtelen ország sem baj – vélik hívei -, hiszen minél kisebb az ország, annál nagyobb az ő hatalmuk. Böhm Vilmos, az írógépszerelőből lett hadügyér visszaemlékezéseiben ijesztő képet vázol fel: “A népkormány ellen mintegy ötven esetben volt ellenforradalmi zendülés, és ezek többnyire halálesetekkel jártak: nem kevesebb, mint tizennégy különböző katonai alakulatot kellett felállítani, hogy elintézzék az ellenforradalmi mozgalmakat; a közigazgatásban teljes anarchia uralkodott; a kormány beismerte, hogy a nemzeti tanácsok a vidéki városokban naponként követtek el súlyos visszaéléseket, és Jászi Oszkár beismerte, hogy a forradalmat jóravaló, tisztességes és hozzáértő emberek nélkül csinálták meg.” Jászi Oszkár, a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogának előkészítésével megbízott miniszter – aki az ellenforradalom győzelme után Masarykot fogja magyarellenes katonai lépésre sarkallni, s majd két évtizeden át gyanútlan amerikai főiskolásokat vezet be a Monarchia és Közép-Európa rejtelmeibe – a minisztertanács december 25-i ülésén már rezignáltan jelenti, hogy “a tótokkal és románokkal lehetetlen megegyezni”. Általános fosztogatás és rablás közepette következik be a csehek, szerbek, majd a már kivérzettnek hitt románok inváziója. A légionáriusok egyetlen puskalövés nélkül foglalták el a bevehetetlenek tekintett komáromi erődrendszert.

A megszálló csapatok, amelyeket az antant missziói hatékonyan támogattak Budapesten, Magyarország semminemű szuverén jogát nem ismerték el a fegyverszüneti vonalon kívül, elmozdították a magyar tisztviselőket, a lakosságot kényszerítették, hogy tegyen nekik hűségesküt, sőt még katonai szolgálatra is besorozták őket. A szövetséges hatalmak valósággal bombázták Magyarországot ukázaikkal. A Pesten helytartóként fellépő francia Vyx ezredes megengedte az inváziós csapatoknak, hogy tetszés szerint nyomuljanak előre a demarkációs vonalon túlra. “A gyávaság oly nagy volt, s a demokratikus gondolkodás oly kicsiny – jegyzi meg a Horthy-rendszert konszolidáló Bethlen István életrajzát megíró Surányi Miklós -, hogy a szocialisták odasompolyogtak a gyűjtőfogházhoz, s keblükre ölelték Kun Béláékat, akikkel szemben eszelős félelem uralgott köreikben.” “Így született meg a proletárdiktatúra”, miközben a székely hadosztály minden segítség nélkül szinte ellenségnek tekintve vérzett el Erdély hegyei közt.

S mi lett az államalkotó nemzetből megalázott kisebbséggé váló elcsatolt magyarok jogaival? A trianoni békeszerződést megelőzte a Saint-Germain-en-Layeban kötött szerződés Csehszlovákiával, amelynek első fejezete a kisebbségek védelméről szólt. Az ottani laza kötelezettségek szerepelnek a trianoni szerződésben is. A 44. cikk a Szerb-Horvát-Szlovén állam, a 47. pedig a román királyság számára előírja, hogy a népesség többségétől eltérő fajú, vallású és nyelvű lakóinak érdekeit – a “forgalom szabadsága” és “más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása” mellett – védelemben kell részesíteni. A tőke szabadsága érvényesült, a magyar kisebbségé nem. A három utódállam politikusai mintha csak Svejktől tanulták volna, hogy amikor a Népszövetség (az ENSZ elődje) előtt a magyar kisebbségi panaszokat rájuk olvassák, sose mondjanak igazat. “Aki hagyja magát megszédíteni – így szól Svejk jó tanácsa a bíróság előtti viselkedésről – és mindent beismer, az mindig el van veszve. Abból sose jön ki semmi jó.” Benes, a szerb Pasics és Titulescu ember- és kisebbségbarátnak mondták magukat, és képtelen vádaknak nevezték a magyar panaszokat. S bár kommunista és posztkommunista utódaikból az ő ravasz bölcsességük már hiányzott, a gyakorlati és szép szavakkal leplezett magyarellenesség mind a mai napig hozzátartozik az utódállami kormányzás eszköztárához.

Henri Pozzi – egyike a két háború közti kevés tisztán látó francia közírónak és politikusnak – 13 évvel Trianon után joggal állapította meg, hogy “Ha Prága, Bukarest és Belgrád igyekeztek volna elsimítani a nehézségeket, és orvosolni azokat a sérelmeket, amelyek a rendkívüli szigorúságú és anyagi hibáktól hemzsegő békeszerződés következtében keletkeztek, ma: valóságos béke uralkodna Magyarország és szomszédai között”, s hozzátette, kár, hogy Benes csodálatos cselszövő tehetségét nem hasznosította az emberiség számára. (A trianoni országnak például még az elcsatolt részekre vonatkozóan is vállalnia kellett az azokra eső, a Trianon előtti pénzügyi terheket.) A magyarokkal szembeni, még ma is kísértő szövetség – a Kis-Antant – ideológiai alapja ugyanis a Benes által még 1917-ben megfogalmazott gyűlölködő gúnyirat, a Delenda est Hungaria (Magyarország megsemmisíttetik) lett. Nem véletlenül szellemeskedett “a béke dinamikáját” hirdető Titulescu a Népszövetségben “a határok szellemiesítésével” s azzal, hogy “Románia kész baráti jobbot nyújtani Magyarországnak”. A szépen megfogalmazott szöveg mögött – s ez korántsem akusztikai csalódás – Magyarország gazdasági bekerítésének célja rejlett.

A második világháború vezető szovjet publicistája, Ilja Ehrenburg sokat gyűlölködött és sokat hazudott, de tagadhatatlan, hogy éles elmével figyelte és ítélte meg korának eseményeit. Szerinte a románok a két háború közt “A társadalmi kérdéseket gépfegyverrel oldották meg. A “szigurancia” (a szeku királyi elődje – T. P.) piperkőc vizsgálóbírái a foglyok körmét és ujját tépték ki… A választások előtt a “megbízhatatlan” falvakat tífusz ürügyén vesztegzár alá vették”. S aztán szól a vasgárdisták győzelmének napjairól, amikor legnagyobb történészüket, az “áruló” Iorgát is megölik: “Bukarestben a légionisták embereket téptek darabokra, leányokat akasztottak a vágóhidak kampóira.” Velük vagy a szerbekkel kellett volna a határokat szellemiesíteni, ahol mindenkinek szerbül kellett gondolkodnia? A szerbek – így Pozzi – dogmatikusan hittek fajuk ellenállhatatlan terjeszkedési erejében, s hogy a majdnem Nagy-Britannia nagyságú ország fővárosa, Belgrád lesz Európa megújulásának központja. A csehek Prágáról hirdették, hogy a nyugati demokrácia igazi szellemi fővárosa, miközben Benes nyíltan pánszláv politikát folytatott. S mindehhez olyan asszisztenst is találtak, mint A világok harcának szerzőjét, H. G. Wellst.

A Benes és Titulescu meghirdette közép-európai gazdasági együttműködéssel Magyarország térdre lett volna kényszerítve. A válasz Bethlen és a kormányzó részéről olyan védővámrendszer lett, amelynek segítségével az ipar modernizációja sok tekintetben még a Monarchián belüli iparfejlődést is felülmúlta, s bár történetileg rövid időre, biztosítani tudta az ország szuverenitását. 1945 után napjainkig vagy hiányzott vagy igen korlátolt volt ez a szuverenitás: ma például kisebb, mint a késő-kádári időkben, az a mozgástér pedig, amit Bethlen kialakított az országnak, elképzelhetetlen. Történészeink többsége pedig 1945 után hol nyomásra, hol belső meggyőződésből a nagy összeomlásra, a fél nagyhatalmi státus elvesztésére a választ a magyar fejlődés ellentmondásos voltában s rossz nemzetiségi politikájában kereste. Azaz a vádlott a valódi és súlyos okokat egy nemzedék múltával már önmagában találta meg. Mintha a “Nem akarok katonát látni!” mondás óta a magyarság erőszakos beolvasztása történelmi szempontból nézve valahol érthető lenne, hiszen csak a rút “kölcsönösség” érvényesült.

Mindenesetre, ha az ember megnézi az etnikai-nyelvi térképet Közép-Európában ma, a Horthy fémjelezte revíziót semmiképp sem ítélheti el. Csak azokon a területeken él még számottevő magyar kisebbség, amelyek 1938 és 1941 között visszatértek az anyaországhoz, az ezen kívüli szórványok (pl. a Szepesség német-magyar polgársága) elvesztek, vagy mint a Zoboralján, elveszőben vannak. Ha az avarok – akiknek nevével a pánszláv izgatók minket illettek – fanyar sorsára gondolunk, csak azt mondhatjuk, hogy a lélek azért még megmaradt.

Tamáska Péter

Comments are closed.