A paparazzók krémje előtt tiszteleg a berlini Helmut Newton Alapítvány tárlata
Népszabadság * Dési András * 2008. július 11.
Brando és Galella Paul Schmulbach képén, New York, 1974
Ha Marlon Brandót akarta lencsevégre kapni, Ron Galella amerikaifutball-sisakot húzott. A híres-hírhedt amerikai paparazzo-fotós elővigyázatosságból viselt öltönyéhez védőfelszerelést: a feldühödött hollywoodi sztár 1973-ban több fogát kiverte. Galellát később Mexikóban Liz Taylor és Richard Burton testőrei is alaposan helybenhagyták, Sean Penn pedig leköpte egyszer.
Bármennyire megvetettnek tűnnek is, Galella és a többi híres paparazzotársa a fotográfiatörténelem legendás alakjai közé tartozik. Annyira, hogy a híres német származású divat- és portréfotós, a néhai Helmut Newton alapítványának berlini múzeuma a maga nemében egyedülálló kiállítást szentelt e szakma krémjének. – A paparazzók az ellopott pillanatokból élnek. Amikor meglepetésszerűen lefényképezik a követett sztárt, szétmorzsolják a mítoszt. A sztár miatt azonban a kép mégis érdekes és értékes marad – magyarázta Berlinben dolgozó külföldi újságíróknak Matthias Harder, a mintegy 350 fekete-fehér és színes képet felvonultató, november végéig látható tárlat kurátora a teljesen felújított, egykor porosz tiszti kaszinóként működő épületben.
A paparazzo kifejezés Federico Fellini 1960-ban forgatott híres filmjéből, az Édes életből származik. A lesipuskás fotós figuráját egy létező személyről, a római Cinecitta sztárjaira „vadászó” Tazio Secchiaroliról mintázta meg Fellini, aki később a világhírű olasz rendező forgatásain setfotósként dolgozott.
Secchiaroli, illetve az 1960-1970-es években Dél-Franciaországban Grace Kelly, Brigitte Bardot, Gina Lollobrigida vagy Mick Jagger nyomában portyázó Edward Quinn és Daniel Angeli előfutára egy berlini ügyvéd volt. A gazdag zsidó családból származó, a nácik által Auschwitzban elpusztított Erich Salomon az 1920-as években a berlini bíróságokon készített rejtett felvételeket, később a politika felé fordult. Belopózott például a francia külügyminisztérium épületébe, s ott egy függöny mögé bújva kapta le a kisebb társaságban álló Aristide Briand–t. A francia diplomácia irányítója észrevette Salomont, aki a „lebukás” pillanatát is megörökítette – majd senkitől sem zavartatva kisétált a Quai d”Orsay-n lévő díszes palotából, hazament, és előhívta a képeket.
Fotósok és sztárok viszonyára egyébként nem csak az ellenségesség jellemző. A francia Jean Pigozzinak sikerült úgy beépülnie a hírességek világába, hogy e zárt társaság elfogadta őt – sőt azt a szokását is, hogy a celebritásokkal fotóztatja magát, s így vezet „útinaplót” Cannes-t, Párizst, New Yorkot és több más helyszínt bejárva.
A 2004-ben, 83 éves korában elhunyt Newton is csodálta gyorsaságuk és kitartásuk miatt a klasszikus paparazzókat. Annyira, hogy a berlini születésű fotográfus a hetvenes években külön képsorozatot szentelt nekik. Igazi paparazzókat eresztett a filmcsillagnak öltöztetett modellekre, s munka közben fényképezte le a sztárokra tapadó lesipuskásokat. Ők az idő folyamán a maguk módján válaszoltak: tiszteletből gépeikből gyakran „visszalőttek” a tetten ért Newtonra is.
