Forrás: Magyar Hírlap

Hogy a kormánypártok a Nyugaton már megvalósult szabadság felvilágosult képviselői, a többség ezt nem érti, a kádári, szolgai mechanizmusok mozognak az emberek fejében.

A homoszexuálisok a világ legnagyobb kisebbségét képezik, az etnikai kisebbségekkel egyenrangúak, a kormányfő ezért (nagyon komolyan és szerényen) szeptemberre antifasiszta tüntetést hirdet a kisebbségek és a demokrácia védelmében. Aki a magyarokat meg akarja ismerni, annak a neonácikkal feltétlenül foglalkoznia kell – vettem ki a szavaiból.

Történészként rögtön a régi szép békeidők jutottak az eszembe. A hippikultúrára épülő honi mozgalmak a hatalom bosszantására ugyan gyakran nyúltak a Harmadik Birodalom jelképeihez, de, mint ügynökjelentésekből kihámozhatjuk, lefasisztázták Kádárt és Husákot, viszont Dubceket jó embernek nevezték. “Mi szabad Magyarországot akarunk” – jelentette ki az egyik Nagyfa-galeris, s verseket is írtak, amelyek szinte rögtön az ifipark vezetőjéhez, a belügyes izomember Rajnák elvtárshoz kerültek. “Fejünk fölött vörös átok, / Nem hagyjuk ezt, hippi srácok” – olvasható a megfigyelési dossziéjukban. A nyomingerekben dúlt a dzerzsinszkiji csekista gőg, s úgy vadásztak a horogkeresztekre a vécékben, mintha azoknak, meg az “Éljen Szálasi, vesszen Kádár!” feliratok rajzművészeinek a felderítése minden parlamenti és népfrontos bohóckodásnál jobban törvényesíthette volna a rendszer diktatórikus jellegének örök szükségességét.

Amikor Kádár 1989. április 12-én elmondta az MSZMP Központi Bizottságában zavaros és Nagy Imre kapcsán lelkiismeret-furdalástól terhelt beszédét, a Gyűjtőben már alig volt politikai – pontosabban “államellenes” – elítélt. Recsegtek is a rendszer alapjai. Összefogtak néhány szkinhedet, s bűnjelként mutatták fel a náluk talált Kossuth-címert, a nyakláncra fűzött Horthy-ötpengőst, s megállapították, hogy “Habsburg Ottót akarták trónara emelni”. Hajdan az utóbbi volt az egyik vádpont Mindszenty bíboros és Grősz érsek ellen is: berögződött sémaként élt tovább ez nyomozóink fejében még a puha diktatúra alkonyán is.

A másképp viselkedő, “kiszámíthatatlan, agresszív bőrhajúak” elleni sajtóhadjáratban a kormány a kisember-konvenciókon alapuló, s az egész kádárizmusra jellemző, kimondatlan kompromisszumra támaszkodott: a hatalom megvéd a bűnözőtől és a rendbontótól. Az örökösei pont az ellenkezőjét teszik. Rendőrállamra spekulálnak, de száműzik a rendpártiságot: a deviancia tiszteletére kényszerítik azt a kisembert, aki kádári létérzései foglyaként rendpártiságból többnyire rájuk szavazott. Az új, homokos népfrontmozgalomnak nincs szüksége saját választóira sem. Ami pedig a nemzeti oldalt illeti, ajánlom, hogy a kormány védelmezte szabadságot annak nevezze, ami: láncok kovácsolásának, hogy bárki meggyalázhasson minket saját hazánkban.

Tamáska Péter történész

Comments are closed.