Forrás: Magyar Hírlap

Szombat kora este van, üldögélek egy kényelmes karosszékben a Szépművészeti Múzeum oldalában, terméseiket érlelő platánok alatt, előttem kellően behűtött fél korsónyi Stella, törölgetem a szememet, a könnygáz ronda dolog. Még akkor is megszenvedteti a nyálkahártyát, ha egy-két száz méterről fújja feléd a szél. Én a Műcsarnok mögött kaptam, mint a városligeti hídon lefolyt ütközet illanó emlékeztetőjét.

Ott a hídon derekas kövek, felszaggatott fekete vízszivárogtató csövek, Izraelben találkoztam ezzel először, zseniális takarékossági ötlet, látom mindezt, amint az eltakarodó rendőrök után ballagok egy következő sör felé és haza, gyalogolok, mert a földalatti nem jár. Ahogy nem közlekedett két óra felé sem, hiába, így is védeni kell a “Méltóságos” és “Büszke” melegeket. Akiket én, a bámész és néhol tevékenykedni próbáló tömeggel egyetértésben, buziknak nevezek, úgy gondolván, hogy szóhasználatomat ne az Európai Unió liberális és szocialista frakciójának nyelvi igényei szabják meg. Felfogásom lehet, hogy magyarkodó, populista, rasszista vagy valami hasonló, de most már maradok ennél, ahogy krumplit mondok burgonya helyett, mozit – ha volna – filmszínház helyett, és – nézve némely fekete kommandós tekintetét – fasisztát náci helyett.

Rászolgáltam a hűsítőre, bár nem csináltam semmit, csak mentem, és néztem. Nem dobáltam, nem kiáltoztam, nem röhögtem, noha minderre lett volna okom, gúnyosan morogtam néha, és merengve szitkozódtam néhol. Meg elfogadtam egy öregúr kezét, aki látott a tévében, és Isten áldását kívánta nekem. Két összefüggő mondat zakatolt a fejemben ezen a nyár elejei sétán: Mit tettek ezzel a várossal… és: Mit tesznek ezzel az országgal…

Miért nem mehetek át szabadon az Andrássy út egyik oldaláról a másikra? Miért tol félre egy másfél mázsás arc nélküli alak, ha át akarok lépni egy járdán förtelmeskedő valamin? Miért kell néznem kevéssé rokonszenves figurákat az úttesten, akik olyasféle angol kiírásokkal terhelnek, hogy “Jézusnak is két apukája volt”, meg hogy “Egyenjogúságot”, meg hogy “Szeretlek, magyar”? Mindazonáltal megjegyzem, hogy ezek a fölvonulók zömükben csöndeskék voltak, szegény kis együgyű alakok, nem jelezték, hogy milyen jó lenne, ha nekik akkora volna, amekkora nincs, nem szóltak be, és nem mutattak ki, és nem imitálták, hogy szerintük mit csinál a plébános a harangozóval a sekrestye finom tömjénillatában, vagy az óvónénik egymással, a kis lurkók okulására. Baktattak kényszermosollyal a képükön, az SZDSZ új generációs teherautója után, azok ugyanis gyáván és lustán a platón viháncoltak, de az első röpülő tojás láttán leengedték a ponyvát, és a sötétben reszkettek. És nem volt a nép sem túl ellenséges a buzikkal szemben, el-elhangzott ugyan egy-két “Mocskos buzik!” kurjantás, de azt nem hallottam, noha mozgott a szájuk, hogy a megnevezettek miket válaszoltak erre.

A járda emberei a rezsimet szidták. Ha nem is tudták mindig pontosan kifejezni magukat. De azt tudták pontosan, hogy az előttük baktató szivárványosok szerencsétlen, megvezetett kriplik, nem ők a provokátorok. Akiket én hallottam kiabálni a rendőrökkel, azok a rendőrökre is azért voltak dühösek, mert azok – a rendőrök – ilyen nemtelen szerepre kényszerültek, hogy ők is a provokáció áldozatai.

Mindenki az volt, álljon, menjen, dobáljon, bújjon, kiabáljon a pesti utca bármelyik pontján. Láttam kikacsintó és kivigyorgó rendőröket, és persze láttam, amint majdnem, de csak majdnem odaüt, amikor leköcsögözik. És láttam – mit tettek ezzel az országgal – kisgyereket furkósbottal hadonászva, cigányfélét cigányozva, öregasszonyt átkozódva, és a békés Fasorban, amint megdobálnak ázsiaiakat fekete pólós ifjoncok. A provokátorok meg reszketni kezdtek, amint meglátták a tévékamerákat, és – olvasom este – a “pogrom” meg a “lincs” szóval jellemezték azt az állapotot, amit ők szabadítottak rá az országra, ki tudja már hány éves országlásuk alatt lankadatlan igyekezettel. És már írják a feljelentést Európának. És – óh – már összeáll a kis exállamtitkárbuzi szájában a meleg, a roma és a zsidó. Mint szó. A fenyegetett kisebbség… Mert “halmazban” kell fogalmazni, hogy aki a buzizástól látszik félni, az igazából (ne zsidózzunk!) a cigányozástól retteg és viszont. Bemocskolt főváros, megvadított, szerencsétlen ország, motyorgom magam elé, és már a sör vége sem ízlik. Nem meleg ugyan, de a kelleténél langyosabb.

Alexa Károly

Comments are closed.