Forrás: Magyar Hírlap

Az emigrációban élő radikális tibeti író szerint az új generáció célja már a függetlenség

Jamyang Norbu a hatvanas években fegyverrel harcolt hazája szabadságáért a kínai kommunista megszállás ellen, most tollal teszi ugyanezt. Még kamasz volt, amikor otthagyta az iskolát, hogy beálljon a tibeti szabadságharcosokat tömörítő szervezetbe, a Négy folyó, hat hegylánc mozgalomba. Tibet harcosai című könyvével a radikális nézeteket valló fiatal tibeti generáció szellemi atyjává vált. 1956-ról, napjaink kádereiről és a tibeti helyzetről kérdeztük az emigrációban élő tibeti közösség egyik legismertebb alakját.

Tibeti tüntetőkkel küzd a nepáli rendőrség Katmanduban. A válság márciusi kirobbanása óta folyamatosak a demonstrációk az ázsiai országban (Fotó: Reuters – Gopal Chitrakar)

– 2006 decemberében ön cikket írt az 1956-os magyarországi, valamint a Kelet-Tibetben vívott szabadságharcról. A magyar szabadságharcot az első kommunistaellenes fegyveres felkelésként könyvelik el világszerte, holott ugyanabban az időben a tibetiek is megvívták a maguk harcát egy másik kommunista szuperhatalom ellen. Lehet, hogy nem ártana újraírni a történelemkönyveket?

– Igen fontos lenne, hogy a kommunista Kína elleni 1956-os tibeti szabadságharc ismert része legyen a világtörténelemnek. Ahogy a cikkemben is említettem, ez súlyos konfliktus volt, hasonló az afgán nép ellenállásához a Szovjetunióval szemben. Ezt a felkelést a jelenleg száműzött tibeti vezetés megpróbálja figyelmen kívül hagyni, mert nem illik bele az erőszakmentes mozgalom képébe. A nyugati Kína-szimpatizánsok kicsinyítik az ellenállás jelentőségét, vagy teljesen elhallgatják. A tibetiek az Egyesült Államoktól kaptak fegyvert és támogatást, pontosabban a CIA-tól, bár csak a töredékét annak, amit az afgán mudzsahedek. Emlékszem a Time magazin borítójára, amikor az év embere a magyar szabadságharcos lett. Kisgyerek voltam, de jól emlékszem Maléter Pál fényképeire, mert olyan vékony és magas volt, és mert az a harckocsizó bőrsapka, amit viselt, olyan viccesen buggyos formájú volt.

– Ön a hatvanas évek végén harcolt a kínaiak ellen a nepáli Musztángban. Mire emlékszik azokból az időkből?

– Elsőként a lélegzetelállító tájak jutnak az eszembe. Aztán a fájdalmasan fárasztó menetelések a hó borította hágókon, megpakolva egy amerikai M1 Garand karabéllyal, néhány száz lőszerrel, kézigránáttal és pisztollyal. Abban a magasságban annyira vert a szívem, hogy tíz, tizenöt lépésenként meg kellett állnom. Emlékszem, hogy a többi ellenálló milyen elképesztően kemény volt hozzám képest. Csak egy kölyök voltam, aki akkor érkezett Indiából. Csodálatos, bátor emberek voltak, mindannyiukra emlékszem.

– Az olyan posztkommunista országok, mint Lengyelország, Csehország vagy Magyarország, igen fontosnak érzik Tibet ügyét, mert ezek az államok hasonló sorson osztoztak a második világháború után. Mit gondol, a nyugat-európai vagy amerikai polgárok képesek megérteni egy diktatúra igazi természetét?

– Nem. Nagyon korlátozott elképzeléseik vannak a totalitárius kommunista rezsimek igazi arcáról. Sok európai és amerikai értelmiségi csak azt tekinti gonosz diktatúrának, ami jobboldali és militáns. Nyugati értelmiségiek időről időre bedőlnek olyanoknak, mint Sztálin, Mao vagy jelenleg Hu Csin-tao kínai elnök. Az is tény, hogy a nyugatiakat mindig is megtévesztette a Szovjetunióban és csatlós államaiban található látszólagos jólét, és ez a helyzet a mai Kínával is. A sztálini időkben a költő, Oszip Mandelstam szomorú megdöbbenéssel állapította meg, hogy mindenki azt hiszi, hogy a Szovjetunióban jól élnek az emberek, mert megy a villamos. A sztálini terror idején nem csak a villamosok működtek, ekkor épült meg a moszkvai metró is. Ugyanez igaz az 1936-os berlini olimpiára készülő náci Németországra és napjaink Kínájára is.

– A blogjában sokkoló történetet írt két tibeti nőről, akik márciusban leszúrtak három kínai katonát, ezután a helyszínen agyonlőtték őket. Ezekről az eseményekről szinte semmit nem tud a világ. Mi a helyzet Tibetben?

– Kína blokádja Tibetben ijesztően hatásos. Nem csak a nemzetközi médiát zárták ki teljesen Tibetből, az ott dolgozó nemzetközi szervezetek dolgozóit is kiutasították vagy semlegesítették. Senki sem mer felszólalni. A Tibetben működő nyugati szervezetek, segélycsoportok, keresztény missziók, kutatók, egyetemi ösztöndíjasok, üzletemberek mind csak azzal a feltétellel maradhattak, hogy nem beszélhetnek a tüntetések leveréséről. És ők pontosan ezt teszik. Kivétel nélkül. Ügyes húzás volt a kínaiak részéről az is, hogy tárgyalásba kezdtek a dalai láma és a száműzetésben lévő tibeti kormány képviselőivel. Egyre mesterkéltebb módszerekhez nyúlnak, például csúcstechnológiájú eszközöket is bevonnak az elnyomásba és a kommunikációjukba. Naomi Klein szerint, aki éppen most írt a Rolling Stone magazinba erről cikket, Kína a high-tech rendőrállam prototípusát készül felépíteni, és nem csak a szokásos “gyanúsítottak”, a Google, a Yahoo vagy a Cisco, hanem az amerikai védelmi rendszert is kiépítő cégek segítségével. Megemlíti, hogy a kínai biztonsági szervek hasonló módszereket használtak a tavasszal Tibetben.

– Van még egy rejtélyes összetevő a tibeti képletben, ez pedig a tibeti elvtárs. Mit tudunk ezekről az emberekről?

– A kínai megszállás egyik alapvető gondja, hogy a kínaiak nem bíznak a tibeti káderekben. Még kínai megfigyelők is elismerik, hogy a tibeti tisztviselőket és elvtársakat potenciális “dalailáma-imádóként” könyvelik el. 2006 májusában Csang Csing-li, a Tibeti Autonóm Régió főtitkára meghirdette a Harc a végsőkig! elnevezésű programját a láma ellen. A legalacsonyabb állami beosztásban dolgozóktól a legmagasabb rangúakig minden tibetinek megtiltották, hogy vallásos ünnepen vegyen részt, vagy hogy belépjen egy templomba, kolostorba. Korábban csak a párttagoknak kellett ateistáknak lenniük. A lhászai és a környező megyékbe tartozó tisztviselőknek a dalai lámát elítélő nyilatkozatot kellett írniuk. A magas rangúaknak tízezer karaktert, az alacsonyabb beosztásúaknak ötezret. Még a nyugdíjas káderek sem voltak kivételek. Hallottam olyan híreket, hogy tibeti tisztviselők ellenállnak, arcukat eltakarva, napszemüvegben mennek vallásos eseményekre és templomokba. Világos, hogy Kínának nincs elég megbízható tibeti tisztviselője, kádere. Meglepő, de hetvenévnyi megszállás után Kína még mindig a brutális katonai és rendőri elnyomásra kell hogy támaszkodjon.

– Közismert, hogy nagyon kritikus a száműzetésben lévő tibeti kormány és a dalai láma politikájával kapcsolatban. Van más alternatíva?

– A dharmszálai kormányzatnak csak egyféle stratégiája létezik, mégpedig az, hogy a kínaiak kedvében járjon, hogy azok tárgyalásokba kezdjenek a dalai lámával, és ugyanezzel a céllal fordulnak nemzetközi politikai nagyságokhoz és intézményekhez. A tibetieknek először is el kell dönteniük, hogy mi a céljuk. Ez pedig szerintem a függetlenség. Meg vagyok győződve róla, hogy ha a tibeti ügyet őszintén és következetesen mutatjuk be, akkor abba nem lehet belekötni. Az első lépés, hogy Tibet függetlenségét fontos témává kell tenni. Ezt a Tibeten belüli tüntetések és az olimpiai láng kapcsán kirobbanó megmozdulások elérték. Az egész világ látta Tibet jellegzetes lobogóját, és hallotta a függetlenséget követelő hangokat. A kínai emberek, akik eddig nem sokat tudtak Tibetről, most láthatták a nemzeti zászlónkat, és már tudják, hogy a tibetiek függetlenséget akarnak. Tiltakozhatnak akár erőszakosan is, de már el kell ismerniük, hogy az ügy létezik. Azt hiszem, a tibetieknek és barátaiknak e felé a helyes irány felé kell továbbvinniük a tibeti kérdést.

Pályakép

Jamyang Norbu (65) Indiai száműzetésben élő tibeti politikai aktivista, író. A dharmszálai emigráció egyik vezető alakja. Számos könyvet, színdarabot írt, műveit több nyelvre, például lengyelre is lefordították (Lovas a hóban, 1978). A Tibetben játszódó, Sherlock Holmes mandalája című regénye Indiában bestseller lett 1999-ben (a mű magyarul is olvasható, Sherlock Holmes Tibetben címmel). Jamyang Norbu évtizedeken át részt vett a tibeti emigráns kormány és intézmények munkájában, ennek ellenére élesen bírálja, magalkuvónak tartja az autonómia elérésére irányuló hivatalos tibeti politikát. Az író világszerte több mint száz egyetemen tartott előadásokat a tibetiek függetlenségi törekvéseiről, olyan intézmények látták vendégül, mint a Harvard vagy a Cambridge Egyetem.

Janzsó Viktor

Comments are closed.