Forrás: hirszerzo.hu

Helyi szinten nem működnek a liberális demokrácia, hogy ne mondjam köztársaság intézményei. Alkotmányos rendünk nagyjából a Nagykörúton belül hatályos, azon kívül törvényeink betarthatatlanok, a rendőrség nincs jelen, az önkormányzat gyenge, kisebbség és többség egymástól retteg.

Az a minimum, hogy mindenki tisztában legyen azzal, milyen világban élünk.”

(Szűcs Erika szociális és munkaügyi miniszter)

Nem várta az SZDSZ támogatását, és nem is kellett csalódnia – így kommentálta a monoki polgármester a község két elhíresült döntésének politikai fogadtatását. Holott egyáltalán nem magától értetődő, hogy a liberális párt legyen az egyetlen, amely azzal hívja fel magára a figyelmet (már amennyire ez a szó érvényes még SZDSZ-relációban), hogy mereven, differenciálatlanul elutasítja Szepessy Zsolt és a többi kistérségi polgármester kezdeményezését.

Pedig még a baloldali kormánypárt is majdnem látja, amit a monokiak látnak. A kormányfő közölte, eltávolítják egymástól a minimálbér és a legmagasabb segély összegét, hogy ne érje meg munka helyett szociális támogatásra számítani. Gyurcsánynak – és főleg kormánya legpozitívabb meglepetésének: a monokiak iránt megértő Szűcs Erika miniszternek – teljesen igaza van. Ami most van, az nem “társadalmi szolidaritás”, hanem intézményesített álszentség.

Az SZDSZ mint párt és a (bal)liberális közvélemény nagyon rosszul teszi, ha elzárkózik a monokiak által indított szemléleti forradalom elől. Ugyanígy roppant kínos, ha a kisebbségi ombudsman a sorok között olvasva leszalonrasszistázza a monokiakat. A törvénysértés momentuma természetesen abszolúte védhetetlen – de az ötoldalas, 18 polgármester által aláírt, önkormányzatok tucatjai által követendőnek ítélt kistérségi dokumentum nem más, mint egy jelentős segélykiáltás.

Olyan alapvető liberális értékekért, mint a joguralom, az igazságosság, a törvény előtti egyenlőség, az egyén méltóságának és tulajdonának védelme, származásra való tekintet nélkül.

*

Ha az elutasítás csak a “monoki modell” egyetlen aggasztó aspektusára vonatkozna, érthető is volna: a monokiak egyelőre hatályos törvényt sértenek és hatáskörükben túlterjeszkednek, amikor önhatalmúlag közmunkához és a gyerekek iskoláztatásához kötik az alanyi jogon járó segélyek kifizetését. Ezt ők tudják a legjobban: “Tisztában vagyok azzal, hogy hivatalosan nem tehetjük meg a munkába vonás lépéseit, magasabb törvény szerint ilyen irányban nem rendelkezhetünk egyelőre” – nyilatkozta a polgármester, nyilvánvalóvá téve, hogy a cél a kész helyzet teremtése.

Az ötoldalas dokumentumban jogállamiságot sürgető polgármesterek ezen a ponton simán, tudatosan átlépnek a jogállamiságon: “ha a testület megszavazza, akkor már egy helyi törvényről van szó, és addig, amíg a Közigazgatási Hivatal, vagy az Alkotmánybíróság nem kötelez minket arra, hogy a határozatot visszavonjuk, addig ez így működne Monokon. Ezzel példát mutatnánk a magyarországi önkormányzatoknak, lévén az önkormányzatiság az önrendelkezésről szól” – védte a védhetetlent Szepessy Zsolt az Észak-Magyarország című lapban.

A monokiak ezzel paradox módon éppen olyan joghézagos helyzetre spekulálnak, mint amilyeneket saját iratukban élesen – és joggal – szóvá tesznek. Önkormányzati rendeletet csak az Alkotmánybíróság semmisíthet meg, így évekbe is telhet, mire a jogállamiság valamilyen szinten helyreáll, nonszensz addig is jogsértésre biztatni (és persze teljes mellékvágány a kérdés népszavazásra bocsátása).

A szolgálati út betartása annál is fontosabb lett volna, mert követeléseik szabadelvű szemszögből teljes mértékben támogathatók. Nem az a cél, hogy munkával is integráljuk szegény, de munkaképes polgártársainkat? Nem liberális alapelv a rászorultsági elv érvényesítése, az egyén felelősségének hangoztatása? Nem azt halljuk mindig, hogy a romák számára az iskoláztatás, az oktatás a kitörési pont? De.

*

“Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy egy önkormányzat a tudatos és szándékos törvénysértés útjára lépve ingyenmunkára kényszerítse a legszerencsétlenebb sorsú embereket” – csapta le a magas labdát Béki Gabriella képviselő közleményében, hozzátéve, “az SZDSZ fontosnak tartja, hogy az emberek tisztességes megélhetést biztosító munkajövedelemhez jussanak. Ehhez azonban jelenleg a hátrányos helyzetű térségekben két dolog hiányzik: a munka és a tisztességes munkabér.”

Ez utóbbi természetesen igaz, ám csúsztatás: a “monoki modell” nem erre a problémára válasz. Az érintett térségek drámai foglalkoztatottsági helyzetén ez valóban nem segít, de az érintett polgármester igen precízen nyilatkozik a szükséges komplex teendőkről.

A segélyek tisztes közmunkához kötése, a gyerekek óvodáztatása és iskoláztatása olyan súlyos, egész válságövezeteket érintő szociális feszültségekre lehet válasz, amelyek meg nem látása csak jelentős politikai vakság eredménye lehet. Hosszú távon természetesen biztosítani kell a színvonalas, szegregációmentes oktatást, a szak- és átképzést, hosszú távon munkahelyeket kell teremteni, és főleg olyan szabad, piaci viszonyokat, amelyek alacsony képzettségűek számára is megkönnyíthetik a bürokráciamentes, adó- és járulékfizető munkavállalást. Hosszú távon.

Rövid távon azonban sok községben, településen helyzet van, és már régen nem csak segélyfronton. A helyzet egyebek mellett magyar-roma helyi háborúkat, Molotov-koktélokat, leszúrt cigány gyereket, magyarokat kimenekítő Magyar Gárdát is produkál, és lehetetlen állapot, hogy a liberális párt legyen az egyetlen, amelyik ezt valamiért képtelen meglátni.

*

“Csak az lehet szabad, aki nem az állami támogatások feltételrendszerének rabja, de csak az lehet szabad, akinek az emberhez méltó megélhetés feltételei adottak. Célunk az értelmes munka lehetőségének biztosítása, hiszen így többen tudnak megélhetésükről gondoskodni, és egyre többen válnak adó- és járulékfizető polgárrá. Az állam szociális védelmi rendszerei csak akkor avatkozzanak be, ha azt személyes válságok és piaci kudarcok indokolják” – írta az SZDSZ 2006-os választási programjában. Ha ezt komolyan gondolták, miért nem megértőbbek egy fokkal a monokiak segélykiáltása iránt?

“Tisztesség van, emberség van, és ez nem függ bőrszíntől és rassztól. Magyar állampolgár van, és ha ezt tudomásul vesszük, nem fogunk tovább lemaradni Európától. Alkotmányban rögzített emberi és polgári jogok vannak, írott és íratlan erkölcsi szabályok, dolgozni és tanulni akarás általi fejlődés – nemtől, fajtól, vallási, politikai, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozástól függetlenül.” Idézet a fenti SZDSZ-programból? Nem. Ez a leszalonrasszistázott monokiak dokumentuma, amely hangsúlyozza: “A változtatás kulcsa (…) a törvényhozásban rejlik.” Jó és főleg hiteles lett volna, ha maradnak a törvénymódosítás kezdeményezésénél.

Érdemes észrevenni, hogy a futótűzként terjedő “monoki forradalom” a polgárokra, az egyén élethez és tulajdonhoz való jogára, a jog- és közbiztonságra fókuszál – hogy engedheti meg magának a liberális párt és közvélemény, hogy néhány felületesen odavetett mondattal kvázi letudja, és így önkéntelenül is a rasszista szélsőjobboldalnak kínálja tálcán ezt az egészet?

Megalázó büntetés a közmunka? Nem, de valóban korrekt lenne munkabért adni nekik, nem segélyt. Megalázó elvárás, hogy mindenki elküldje óvodába és iskolába a gyerekét? Nem, ez a minimum. Ahol pedig fizikai képtelenség a gyerekek utaztatása, ott bármely önkormányzati szerv vagy magáncég mikrobuszai segíthetnek.

Nem igazolható állítás, hogy előítéletes kezdeményezésről lenne szó, nem bizonyítható, hogy az önkormányzatok kollektíve büntetnék a romákat vagy a szegényeket – egyszerűen kétségbeesettek és tehetetlenek. “A tisztességes, becsületesen élő, gyermekeiket taníttató családok méltán háborognak, hiszen a józan gondolkodású embereket irritálja és megalázza az, hogy bizonyos családok pusztán a szociális segély, a gyermekvédelmi kedvezmény, a szociálpolitikai támogatás iránt benyújtott kérelmükkel jutnak százezrekhez” – nem mindenki tehát, hanem bizonyos családok.

A helyzet igazságtalanságot, kölcsönös félelmet, nulla közbiztonságot, termény- és tyúklopást, valamint embereket a halálba kergető uzsoramaffiát, döbbenetes szocpol-visszaélést szül, amelyre a kezdeményezők jogállami megoldásokat várnak. Joggal.

*

A Jobbik, a Magyar Gárda és a fél neonáci online világ rátelepszik az ügyre – ez természetes, benne van a munkaköri leírásukban. A mi felelősségünk, hogy ne hagyjuk. A “monokiak” gondja a baloldali, jobboldali és liberális demokraták, minden polgár közös ügye, hiszen ez az egész már régen nem csak a segélyekről szól. Hanem arról, hogy a jelek szerint helyi szinten alapvetően nem működnek a liberális demokrácia, hogy ne mondjam köztársaság intézményei.

Alkotmányos rendünk nagyjából a Nagykörúton belül hatályos, azon kívül törvényeink betarthatatlanok, a rendőrség egyszerűen nincs jelen, vészhelyzetben másfél órán át nem jön, az önkormányzat gyenge, az uzsoragengszterek a nyílt utcán kérkednek ténykedésükkel, kisebbség és többség egymástól retteg.

Mint azt a minap a Marketing Centrum a Hayek Társaság megbízásából kimutatta, a magyarok a márciusi népszavazás ellenére reformpártiak, a többség a szociális segélyezést (vagy pl. az egészségbiztosítást) sem tartja tabutémának. A Népszabadságban ismertetett felmérés szerint a megkérdezettek 46 százaléka “lényeges reformokat”, 40 százalékuk “apróbb korrekciókat” szeretne a szociális segélyezési rendszer területén – mintha végre valami konszenzus kezdene kialakulni.

Igen, sokan biztos nettó rasszizmusból, romákat büntető dühvel cuppannak rá a segélyszigorításra. Éppen ezért kellenek igazságos, jogállami és szabadság- és piacpárti megoldások. De az tényleg a minimum, hogy mindenki tisztában legyen azzal, milyen világban élünk.

Seres László

Comments are closed.