Népszabadság * Torma Tamás * 2008. július 3.
Amikor a csatazaj már a Lágymányosi híd felé távolodott, valaki fentről telefonon diszkrét kárpótlást ajánlott fel Bán Ferencnek. Ebből épült meg aztán az elmúlt évek talán legeredetibb lakóháza, a Makovecz tündöklése után következő igen ritka alkalmak egyike, amikor magyar építész munkája felé újra nemzetközi figyelem fordult
Kép: Reviczky Zsolt
Lassan már tíz éve, de jelentem, még mindig kísért a múlt – a nemzeti múlt, amiből Színház helyett Gödör lett. Ez a cikk ugyan egy kivételes magyar építészről fog szólni, de lehet ő akármennyire is kivételes, a szakmán kívül mégiscsak a Meg Nem Épült Nemzeti Építészeként emlegetik legtöbben.
(Bán Ferenc: Van-e jellegzetes, önelvű magyar építészet? Nincs.)
Most ne beszéljünk arról, hogy ugyan a Gödör Klub is elmúlt már ötéves, de a főváros és a kulturális tárca még mindig csak vitatkozik fölötte. (Természetesen azóta is a hovatartozásáról: ki irányíthassa – azaz ha a helyzet úgy hozza, ki arathassa le az esetleges siker apró kis babérleveleit – illetve pénzről: hogyan lehetne ezt minél kevesebből megúszni -, miközben környékbeli szállodák, vállalkozói csoportok azért ugrásra készen várnak, hátha mégis betehetik majd a lábukat abba a felek között táguló résbe.)
Néhány hete sikerült bejutnom a Gödör gödrébe is. Ez valahol a tér keleti része alatt húzódik, egészen a Bajcsy-Zsilinszky útig – ott, ahol a tervek szerint az emlékezetesen gigantikus oszlopsor állt volna -, legalább kétszer akkora, mint a klub működő, látható része. Mintha egy kazamatába jutna le az ember: inkább sötétség, mint félhomály, dohos, már-már történelmi szag. De Budapest nem Róma, mint Fellini filmjében, ahol az útfelbontás során talált ókori freskók színei először felragyognak a fényben, majd rögtön el is szürkülnek a fővárosi forgalom letóduló benzingőzétől. A betonoszlopok és a fekete falak impozáns méretei – mélygarázsnak szánták – mégis visszahoznak valamit abból a tíz évvel ezelőtti korból. És mondhatom, már-már giccsesen szimbolikus az egész arról, ami Nincs és arról, ami Van. (És a politikai szimbolika magas labdaként kínálkozó lehetősége mellett most szinte nemtörődöm módon haladok el – nincs kihagyott évtizedezés, nincs tékozló magyarozás.)
Egy konkrét tehetségről lesz szó – és többé-kevésbé arról a szégyenkezésről vagy miről, hogy egy javakorabeli mestert, a hazai építészet egyik legprogresszívebb alakját kell tehetségként, azaz valamiféle kiaknázatlanul hagyott lehetőségként jellemezni. Mert az a Nemzeti Színház nem vesekő lett volna a sárban, nem nemzeti vasaló vagy egy zátonyra futott gőzhajó találkozása a felszobrozott Colosseummal, hanem olyan – a jelzőt kéretik itt szó szerint venni – korszerű színház, amilyenhez hasonlók tőlünk nyugatabbra a politika magától értetődő kiiktatásával épülnek. Ahol a színház néhány kitüntetett és kivilágított esti óra kivételével nem arisztokratikus elefántcsonttorony a város szövetében, hanem akár a városi forgalmat magán átengedő sétálóutca vagy passzázs, nem Thália szentélye, nem a művészet felkent temploma, ahol valamiféle titokzatos tábortüzet kell őrizni, hanem kultúrház vagy agora, ahol csak úgy olvasgatni, találkozni, lenni is lehet – mondjuk a büfé-kávézójában vagy hírét a színvonalával is emelő éttermében.
(Bodonyi Csaba: Mindegyik épülete erős egyéniség, független, nem barátkozó, egymással sem rokonítható, megannyi új építészeti kísérlet.)
De nem ez lett. Az akkor már Kossuth-díjas Bán Ferenc terve, amit a nemzetközi bírálóbizottság 71 pályamű közül tartott a legjobbnak, csak az alapokig jutott. Közben a politika mellesleg azért bele-belerúgott még az építészbe is, a szakma álcázó mozdulatlanságot tettetett, hogy aztán amikor a csatazaj már a Lágymányosi híd felé távolodott, valaki fentről telefonon diszkrét kárpótlást ajánljon fel.
Ebből épült meg aztán az elmúlt évek talán legeredetibb lakóháza, a Makovecz tündöklése után következő igen ritka alkalmak egyike, amikor magyar építész munkája felé újra nemzetközi figyelem fordult – egy saját nyaraló Tokajban, a Bodrog partján. Egyik olvasatban ezen az igen keskeny, a domboldalba belefutó telken (ezért is nem kelt el olyan sokáig) áll, pontosabban húzódik, feszül végig a minimum különös, két álló dobozformából és a másodikból kinövő, azt folytató födémből, továbbá az alatta traverzekre függesztett két, gubacsformájú gömbszobából álló ház. A szakmázó olvasatban ez japán metabolizmus és ipari szerkezet, minimalizmus és organikus energia markáns egymásnak feszülése, miközben az épület pontosan leképezi a közeli Bodrog-parton álló uszályrakodó acélkonstrukciót is, reneszánsz képekre emlékeztető, gazdag perspektívajáték, ahogy szinte kinő a domboldalból, miközben a talaj szintjébe süllyesztett alsó ablakokon a kert japánosan finom áramlással szinte egybeolvad a nappalival.
Egy másik olvasatban csodálat és döbbenet egyszerre. A levegő bent szorul, mert belépve tényleg összeolvadunk a kerttel, miközben fent, a fürdőszobában kis beázás volt, a szomszédban a régi zsidó temető sírkövei, itt a macska éppen enni kap, azok az elöl lógó fehér fészekszerűségek pedig szinte atavisztikusan vonzanak: burok, anyaméh, gyerekkuckó, űrkabin? Olyan emlékezetes formák, amilyenek egy életre bevésődnek, mint egy festmény vagy film megmagyarázhatatlan részletei, mint Mona Lisa mosolya, Van Gogh vibráló háncsfonatú széke, Woody Allen rákjai a konyhában, vagy amikor Indiana Jones körülményeskedés nélkül pisztolyt ránt a szablyájával hadonászó arabra. (A gömbszobák amúgy tényleg olyanok, mint egy kuckó vagy anyaméh, belül is gömbölydedek, apró ablakaikon fantasztikus fénypászmákat vet be a nap – jelenleg üresek, ha az unokák éppen nem szállják meg. Az építész eredetileg két lányának találta ki őket, akik már kirepültek innen és a családi fészekből.)
(Bodonyi Csaba: Beszélni nem szeret, és önmagához, másokhoz is könyörtelen, olykor önmarcangoló őszintesége miatt mások sem mindig szeretik, ha beszél. De azért figyelnek rá. Így van ez épületeivel is.)
A tokaji születésű Bán Ferenc saját bevallása szerint nemigen tud víz nélkül élni. Több évtizeddel korábban egy újsághirdetés nyomán szinte véletlenül választotta Nyíregyházát – a tervezői állás mellé ott lakást is ígértek. (Nem volt könnyű megszokni a félsivatagi klímát, mondja, de legalább tó meg strand volt/van.)
Az egyetemen nem volt különösebben jó tanuló, sőt. Saját megfogalmazása szerint öt évig linkeskedett, aztán sokáig ipari beruházásokon, bányavidékeken dolgozott. Ha teheti, az utóbbi években már mind gyakrabban autózik át Nyíregyházáról Tokajba, Szabolcshoz mégis konokul hű maradt – mint annyi máshoz. Hívták a Műegyetemre, Debrecenbe tanítani, de ő maradt, és közben számos épületével hintette tele a megyét. És ne feledjük, ezek a panel évtizedei, amikor ő újra és újra valami újjal próbálkozott: a kor tömegtermelését és kivitelezői igénytelenségét próbálta örökösen kicselezni. Ekkor épült első nagy vitákat és elismeréseket egyaránt kiprovokáló épülete, a lendületes hidat formázó megyei művelődési központ – de jelenleg kezdődő felújítását már nem rá bízták. És hányszor és hányféleképpen lehetett őt látni valamilyen elsinkófált, kiherélt vagy kútba ejtett terv felett keseregni, szolidan káromkodni, majd lemondóan legyinteni! A Nemzetije mellett nem épült meg a kisvárdai meg a kuvaiti színház-koncertközpontja, vagy legutóbb a Clark Ádám térre tervezett irodaháza sem. Ő persze valószínűleg aligha örül annak, hogy tucatnyi tervéből legfeljebb egy lesz valódi épület, az utókor viszont igen, mert sohasem hagyták jóllakni, ezért érezhető mindig a kortárs építészeti tétje annak az aktuálisan következő tizenkettediknek. Mint legutóbb például a nyírbátori művelődési központnak.
(Sulyok Miklós: Akárhogyan is nézem, Bán Ferenc építészetéről mindig ugyanaz jut az eszembe: a szabadság.)
De egy életmű nem csak a megépült épületekből áll össze. Az ő gerilla-hadviselése, az a vidéki harcmodor, amit a még ma is gyakran honos megrendelői és építtetői attitűddel szemben alakított ki, fiatal építészek és mesteriskolások tucatjait vonzotta mindig magához. Az évtizedek alatt is hiteles maradt, és egy irodára való tehetséges fiatal építész nőtt fel mellette Nyíregyházán, de a több mint kétszáz kilométer ellenére is diplomatervek százait írták hozzá vagy vele, legalább másfél ezer diplomán szerepel az aláírása. De járnak hozzá csak úgy is: megnézni a tokaji házat, meginni egy pohár bort, csak úgy meghallgatni. Végtelenül kedves ember és konok, határozott építész – mégis a szabadság jut róla nekem is először eszembe.
(Bán Ferenc: A középszerűség a legnagyobb bűn. Kis népeket a képzelőerő menthet meg a feloldódástól. Beláthatatlanok a képzelet szabad területei, ezért nem érdekelnek csoportosulások, irányzatok.)
A nyírbátori kultúrközpont monumentalitásával, merész áthidalásaival maga a magasfeszültség – persze minden úgy áll, mintha másképp nem is állhatna. De ennek a hatalmas, megcsavart homlokzatkapunak a helyét a nagy sietségben – és a téli fagyok idején – talán pontatlanul zsaluzták, mindenesetre a többtonnás – és eredetileg szabályosabb – idomot nem lehetett a tervek szerint a helyére illeszteni. És akkor jött újra az építész: improvizálásával így jött az energiáktól feszülő asszimetria – és a hibából mára méltatott művészet.
