Forrás: NOL

Népszabadság * Somogyi Zoltán Juhász Attila * 2008. június 28.

Gárdisták Pátkán, 2008. júniusA szerzők a Political Capital Institute vezető munkatársai

Kép: Hernád Géza

Amikor a Magyar Gárda megalakult, a szervezet kapcsán kialakult diskurzus hónapokon keresztül uralta a közbeszédet. A heves politikai vita jobbára a gárdisták egyenruhájáról, a fasizmus újjászületéséről, valamint a honi média kedvenc kérdéséről zajlott: arról, hogy a gárdaügy vajon Gyurcsánynak vagy Orbánnak kedvez-e. Az európai lapok főként a magyarországi antiszemitizmus növekedéséről és a szélsőjobboldal erősödéséről cikkeztek, de akadt olyan amerikai újság is, amely egyenesen a dél-amerikai drogbárók magánhadseregéhez hasonlította a Magyar Gárdát.

Mindezek fényében sokak számára (és itt elsősorban a politikusokra gondolunk) nem is volt érthető és figyelemre méltó, amikor a Political Capital 2007-ben előre jelezte: a gárda létrejötte után a cigány és nem cigány lakosság között amúgy is meglévő etnikai feszültség elmérgesedésével, akár rövid távon, helyi jellegű, erőszakos etnikai összecsapások alakulhatnak ki Magyarországon. Mára viszont ez a veszély sajnos valósággá vált. Elég csak felsorolni azoknak a településeknek a nevét, amelyeket az utóbbi hónapokban roma és nem romák közti konfliktusok emeltek a hírek élére: Tatárszentgyörgy, Nyírkáta, Fadd, Pátka, Galgagyörk példája egyaránt a fokozódó etnikai feszültségről tanúskodik.

Vizsgáljuk meg politológiai nézőpontból a történteket, ez a vidéki településeken éleződő etnikai szembenállást körülvevő politikai környezet elemzését jelenti. Ebben a megközelítésben a bajok gyökere nem a helyi konfliktusok konkrét kiváltó okaiban és nem is általában a magyarországi romakérdésben keresendő, hanem az alábbi tényezőkben.

1. Mivel a politikai közbeszéd alapvetően a Magyar Gárda szerepe körül forog, a közvélemény számára úgy tűnhet, hogy e szervezet tevékenységének megítélése a legfőbb kérdés. Ez azonban két okból kifolyólag sincs így. Egyrészt azért, mert a Magyar Gárda szerepe valójában nem kérdés. Nem különösebben nagy intellektuális feladat ugyanis belátni azt, hogy a gárdisták fellépései nem a konfliktusok csökkentésének, hanem inkább azok kiélezésének irányába hatnak. Másrészt pedig azért, mert a Magyar Gárda nem kórokozó, hanem parazita: egy olyan, önmagát civilként feltüntető szervezet, amely a romákkal kapcsolatos előítéleteken élősködve igyekszik politikai tőkét kovácsolni az őt létrehozó radikális pártnak, a Jobbik Magyarországért Mozgalomnak. Ebből következően téves értelmezésekhez vezet az a gondolat, miszerint a Magyar Gárda pusztán “rossz válasz” az ország problémáira. Teljesen világos ugyanis, hogy a Magyar Gárda semmiféle értelemben nem válasz, hanem eszköz a Jobbik kezében, amelynek pedig politikai érdeke a “cigány-magyar” konfliktus szítása.

2. A Magyar Gárda és a Jobbik szerepén túl látni kell azt is, hogy a történtek tágabb keretét képezi a magyarországi szélsőjobboldal 2006 óta tartó újjászerveződése. Ennek a folyamatnak része, hogy különböző szélsőjobboldali szervezetek, csoportosulások és személyek keresik azokat a témákat, amelyek által magukra vonhatják a közfigyelmet, és megkülönböztethetik magukat a többi politikai szereplőtől. A magyar szélsőjobboldali hagyományra épülő antiszemita, soviniszta és misztikus-organikus nacionalista politizálás mellett így jelent meg ebben a körben az a fajta idegenellenes retorika, amely leginkább a nyugat-európai bevándorlásellenes pártok és mozgalmak politikai irányvonalához hasonlítható. A Jobbik például időről időre megpróbál politikát építeni a nálunk letelepedett kínaiakkal vagy az Európai Unió – a párt szerint ultraliberális, valójában szinte nem is létező – közös bevándorlási politikájával szemben. Mivel azonban hazánk nem migrációs célország, és a közbeszédben sincs olyan súllyal jelen a bevándorlókérdés, mint Nyugat-Európában, a bevándorlásellenesség rövid távon nem válhat kitörési ponttá a magyar szélsőjobboldal számára. Nem így a cigányellenesség, melyre elsőként szintén a Jobbik – még jóval a Magyar Gárda létrehozása előtt – kezdett el kampányszerűen politikát építeni azáltal, hogy összefogást hirdetett a “cigánybűnözés” és a “magyargyűlölet” ellen. Ezek a hívószavak mára rögzültek a szélsőjobboldali nyilvánosság különböző fórumain, és immár a kezdeményező politikai céljaitól és szándékaitól függetlenül is kifejtik hatásukat.

3. A szélsőjobboldalnak megvannak tehát a romakérdéssel kapcsolatos nyelvi stratégiái. A “cigánybűnözés” kifejezés például egyszerre épít a romákkal kapcsolatban létező előítéletekre, valamint a bűnözéstől való félelemérzetre. Ez az üzenet kiválóan működik, akárcsak a nyugat-európai szélsőjobboldali politikai irányzatok esetében a bevándorlókkal szemben alkalmazott idegenellenes, rendpárti retorika. A hatékonyságot az sem gátolja, hogy a kollektív megbélyegzés alkalmazása rendre önellentmondásra készteti a szélsőjobboldal hangadóit, hiszen miközben általában “cigánybűnözésről” beszélnek, nem győzik hangsúlyozni, hogy nekik csak azokkal a cigányokkal van bajuk, akik bűnöző életmódot folytatnak. Olyan ez, mint amikor Félkupica Fehér Főnök a 22-es csapdájában kijelenti: “Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal.” Némi önellentmondás, és ezzel párhuzamosan a romakérdésről folytatott őszinte beszéd álszent igényének megfogalmazása azonban nem nagy ár a szélsőjobboldal számára, hiszen cserébe fenntartható az etnikai feszültséget szító kollektív megbélyegzés, amely természetszerűleg a romák oldaláról is kollektív megbélyegzést és agressziót vált ki, ami pedig tovább bővíti a cigányellenességre épített politika mozgásterét.

4. A következő fontos tényező már nem magához a szélsőjobboldalhoz kötődik, hanem a tágabb politikai környezethez. Ennek legfőbb jellemzője a szélsőjobboldal önállóságának elfedése, ugyanis a baloldal következetesen a Fidesz politikájából eredezteti a “szélsőjobboldali veszélyt”, a jobboldal pedig riogatással, hisztériakeltéssel vádolja a baloldalt, miközben a szélsőjobboldal létezését is eltagadja. E küzdelem alapját a nagy pártok politikai stratégiái jelentik, vagyis az, hogy a Fidesz egységes jobboldal kialakítására törekszik (ami egyébként nem pusztán a baloldallal szemben alkalmazott, hanem szélsőjobboldal-ellenes

stratégia is egyben), az MSZP pedig ezt igyekszik megakadályozni. Míg azonban ez a játék évekig különösebb politikai kockázat nélkül volt folytatható, addig a romakérdésre rátelepülő szélsőjobboldal láthatóan problémát jelent a szemben álló politikai erők számára. A Fidesz a radikális választók szimpátiájának megtartása érdekében érezhetően nem akar felvállalni egy éles konfliktust a szélsőjobboldallal, egy bizonyos ponton túl azonban nem teheti meg, hogy ne határolódjon el. Így okozott például zavart többször is az elmúlt hónapokban, hogy míg kevésbé ismert fideszes politikusok egyértelműen elhatárolódtak a Magyar Gárdától, addig a párt vezetői rendszeresen a kormány felelősségét firtatták, bizonyos Fidesz-politikusok pedig egyenesen részt vettek a Magyar Gárda egyes rendezvényein. Sőt, több településen a helyi önkormányzatok fideszes tagjainak hívására jelent meg a Magyar Gárda. A Fidesz stratégiájának láthatóvá vált korlátai ugyanakkor a kormánypártok számára is kijelölik a határokat. A Fidesztől függetlenül szerveződő szélsőjobboldali szervezetek akcióinak teljes összemosása a legnagyobb ellenzéki párttal egy ponton túl ugyanis épp úgy hiteltelen, mint a Fidesz elhatárolódása olyan rendezvényektől, amelyen a párt egyes tagjai is résztvevők. A magyarországi bal- és jobboldal azonban egyelőre jól láthatóan egyaránt képtelen eltávolodni saját bevett politikai stratégiájától.

5. Végső soron a vidéki településeken éleződő etnikai összetűzések növekvő kockázata a magyar politikai szereplők egyik legfőbb mulasztására vezethető vissza. Arra, hogy a romaügyről szóló diskurzus alakítását átengedték radikális és szélsőséges politikai csoportosulások képviselőinek, akik politikai stratégiát építhettek a “cigány-magyar” ellentétre. A baloldal annyira fél a romaprobléma felvetésétől, hogy inkább folyton antiszemitizmusról, Árpád-sávról, a fasizmus újjáéledéséről beszél, a jobboldal pedig ugyancsak annyira fél ettől, hogy inkább – bármennyire is szeretné ezt elkerülni – ebben a vonatkozásban egy platformra kerül a Magyar Gárdával. Mindez mélyíti a problémát, ellehetetleníti a normális, őszinte párbeszédet, teret nyit a szélsőségeseknek, valamint növeli az erőszakos konfliktusok bekövetkezésének valószínűségét. Magyarországon nem szélsőjobboldali veszély van, hanem az a veszély fenyeget, hogy a szélsőjobboldal által kisajátított romakérdés jelentette kihívás egy ponton túl kezelhetetlenné válik. Mert bár valóban nem lenne könnyű a politikai szereplőknek végre szembenézni ezzel a kihívással, meg kellene tenniük, két dolog ugyanis biztosan nem lehet megoldás: a további hallgatás és a Magyar Gárda.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.