Forrás: Magyar Hírlap

Ha Trianonról beszélünk, sóvárogva gondolunk a Tátrára, a máramarosi és a csíki hegyekre, s eszünkbe se jut, hogy nemcsak a havasi, de “a fojtogató, páratelt szaharai levegőt” is sajnálták tőlünk a “Négy Nagy”, Franciaország, a britek, az amerikaiak és Olaszország főminiszterei abban a bizonyos “Három Nem”-ről elnevezett szép barokk kastélyban. A Magyar Békeszerződés becikkelyező törvényszövege értelmében a 81. cikkben a marokkói “Serif Kormány” területén hazánk lemondott kapitulációs jogairól (kiváltságairól és a saját állampolgárai felett gyakorolt bírói és rendőri hatalmáról), egyiptomi kapitulációs jogainkat pedig a 86. cikk vette el. (Európán kívülre irányuló revíziós mozgalmunk legnagyobb eredménye aztán a két háború között Rejtő Jenő Láthatatlan Légiója lett fekete lakktáskájával, Podvinecz marsallal és az Aida bevonulási indulójával.) Hiába oktatta a külügyér Apponyi gróf Moli re nyelvére a franciákat és Shakespeare-ra az angolokat, a hétköznapok nyelvén nem tudott beszélni. Az utóbbit fordították le az új divat nyelvén a diplomáciáéra: a bécsi és a berlini békekongresszusok elegáns, ám bájos szelleme már csak az operettek világában élt tovább.

Szuezt is elvesztettük. Nem, nem az izraeli-arab háborúk során, hanem már akkor, ott a “Három Nem”, azaz Tria-Non dísztermének gyanakvással telt légkörében. Magyarország a szabad hajózást illetően beleegyezett, hogy annak hatásköre a szultánról – hűséges szövetségesünkről – “a brit király Ő felsége Kormányára szálljon át”, s lemondott “az egyiptomi egészségügyi, tengerészeti és vesztegzári Tanácsban való minden részvételről, s a maga részéről beleegyez(ett) abba, hogy ennek a Tanácsnak a hatásköre az egyiptomi hatóságokra szálljon át.” Egész láthatatlan gyarmatunk az Egyiptomi Kormány tulajdonába került. (86-93. cikk)

Sziámmal – a mai Thaifölddel – és Kínával is alá kellett írnunk a békeszerződést (94-100. cikk) láthatatlan gyarmataink elvesztéséről. Sziám 1917. július 17-én üzent hadat nekünk, minden bizonnyal nem azért, mert a Monarchiával kötött 1869-es kereskedelmi és hajózási és az 1885-i szeszes italokra vonatkozó egyezmény nem tetszett a derék thaiföldieknek. A hadüzenet az angolszász propaganda része volt. Kína esete más. Peking 1917. augusztus 14-én üzent hadat nekünk, s mint a 97. cikk kimondja, “Magyarország a maga részéről Kína javára lemond mindazokról a kívánságokról és előnyökről, amelyek őt az 1901. évi szeptember 7-én Pekingben aláírt jegyzőkönyvnek, valamint függelékeknek, jegyzékeknek és kiegészítő okmányoknak rendelkezései alapján megilletik.” Az 1900. évi boxerlázadás leverésében – amelyet Lin Yutang Egy múló pillanat című regényében a rettenet pillanataiként elevenített meg – az európai nagyhatalmak egyikeként vettünk részt, ma úgy mondanánk, békefenntartóként. A pekingi jegyzőkönyv szerint Tien Tsinben, Kína egyik legnépesebb kikötőjében az osztrák-magyar telep ettől kezdve saját közigazgatást állíthatott fel, Kína (formális) szuverenitásának fenntartásával.

Egyszóval nemcsak Fiume úszott el Trianonban. S ha az ember már-már utálni kezdi a trianoni cikornyákat, frázisokat és üres bombasztokat, a Kínával kötött béke cikkeit olvasván megnyugszik, és mosolyogni kezd. Hiszen a szűkebben vett Közép-Európában az osztrákok mellett csak mi kerültünk olyan helyzetbe, hogy Kína területet volt kénytelen visszaperelni tőlünk. Bár az állatvilágot Trianon hibátlanul másolta le a geopolitika számára, a mi történetünk egy kicsit költőibb. Olyan, mintha a Szentivánéji álom költője írta volna – Ide nekem az oroszlánt! -, s még mindig töprengene a megfelelő befejezésen.

Tamáska Péter

Comments are closed.