Závada Pál: Idegen testünk
Egy fényképész műtermében rokonok, barátok, ismerősök gyűlnek össze. Találhatunk közöttük áldozatokat és a tetteseket egyaránt – az alapszituáció így, végletesen leegyszerűsítve akár egy Agatha Christie krimi kiindulópontja is lehetne.
De ha hozzátesszük, hogy mindez Budapesten, 1940 őszén történik, akkor a leendő olvasó már sejtheti, hogy nem a gazdag nagybácsi öröksége körül forognak a szereplők gondolatai Závada Pál új regényében, az Idegen testünkben.
A pesti lakásban összegyűlteket egy, a területi revízió lázában égő ország lakóiként sokkal inkább a politika és saját örömeik, félelmeik, valamint egymás iránti érzelmeik foglalkoztatják.
Az író pedig szépen elmondatja velük lelki nyavalyáikat, traumáikat. „Magyarnak lenni kollektív neurózis”- írta annak idején Arthur Koestler, és Závada regénye csak egy újabb megerősítése a keserű szavaknak. Bár a második világháborút, jobb és baloldali diktatúrákat már magunk mögött tudjuk, vannak olyan problémáink, amelyeket még mindig koloncként cipelünk magunkkal. A ki, vagy mi a magyar kérdésén éppúgy rágódunk azóta is, mint ahogy a hol lappangó, hol nyíltabban előtörő és alkalmanként politikai támogatást is kapó antiszemitizmussal sem tudunk mit kezdeni. Az Idegen testünk ezzel is szembesít – néha meglehetősen durván. Talán ezért is lehet nyugodt szívvel megelőlegezni, hogy lesznek, akik nagyon fogják szeretni, míg mások nagyon fogják utálni. Miként íróját is, aki megnyilatkozásaiban egyáltalán nem rejti véka alá, hogy mit gondol a tegnapról és annak mai hatásairól.
Az Idegen testünk nem csak a témája miatt nem könnyű olvasmány. Závada trükkje, vagyis az, hogy teljesen váratlanul változtat az elbeszélő személyén, hol egyes, hol többes számban folytatja a történetet, érdekesebbé, izgalmasabbá, de egyúttal nehezebben fogyaszthatóvá is teszi a művet. Akárcsak a nagy számban felvonultatott szereplők rokoni kötelékeinek, családi ága-bogainak nyomon követése. És akkor még nem szóltunk a múlt század közepének kissé dagályos stílusát felidéző nyelvezetről sem. Amely ugyanakkor mégis megkönnyíti számunkra a kor hangulatába való elmerülést. Mint ahogy az is, hogy az író a történelmi hűség érdekében láthatóan alaposan elmélyedt a forrásokban. Ennek eredményeként pedig helyenként hátborzongató gyűjteményt nyújt át a nyilasok gyűlölettirádáiból és a mindent maga alá gyűrő kommunista szalámitaktika módszereiból egyaránt.
Jó kis regény – ezzel az érzéssel csuktam be a könyvet. Miközben mindvégig nyomasztónak is éreztem. De hát Závada „hozott anyagból” dolgozott. A huszadik századi magyar történelemből.
Szerző: Vas Balázs
